Hajdú-Bihari Napló, 1985. április (42. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-16 / 88. szám

Olyan, mint otthon Olvasói szokások Újszentmargitán Azt mondják, válságban vannak a könyvtárak. Az ol­vasási igények mérséklődé­sével funkciójuk elbizonyta­lanodott, szerepük elsze­mélytelenedett, jószerivel csak a szolgáltatásokra szo­rítkozik, s nem képes olyan bensőséges viszony inspirá­­lására, ami a betérő kölcsön­zőket a nemesebb irodalom, az igényesebb kultúra kere­sésére ösztönzné. Újszentmargitán, ebben a Polgár és Tiszacsege között fekvő 1900 lelkes kisközség­ben 1972-ben adták át hasz­nálatra a Váci Mihály klub­könyvtárat. Felső szintjén egy klubhelyiséggel egye­temben a községi könyvtár osztozik. Meglepetés ez a 67 négyzetméter az erre járó­nak. A könyvek, bútorok ugyanolyanok, mint másutt — és mégis, az egész rend­kívül meleg, barátságos összhatással marasztalja a látogatót. A tárgyak elrende­zése, az üdén zöldellő virá­gos cserepek, a színes díszí­tések arról vallanak, hogy olyan gazdája van a könyv­tárnak, aki második ottho­nának tekinti a termet, s olyanná formálta, hogy kel­lemesen érezze magát ben­ne. S mert jó ízlése van, a környezet mások számára is vonzó lett: elemi feltétele­ként annak, hogy kedvük támadjon elidőzni, böngész­ni, keresgélni a polcokon so­rakozó könyvek, folyóiratok között. — „A virágokat otthonról hoztam, mert szeretem őket — mondja Nyircsák Ferenc­­né, aki 23 éve a községi könyvtár főállású vezetője. — Régen, a hatvanas évek­ben még díszítőművészkört is vezettem az asszonyoknak. Ma már nem lehet őket ki­mozdítani, hogy összejárja­nak, s közösségben elbeszél­gessenek. Sokuknak van munkahelyük, ott közösség­ben vannak. Utána már elég a szűk családi kör, a házi­munka, a tévézés. Még szom­­szédolni sem járnak.” Hát akkor a könyvtár? „Akkor volt a csúcs, ami­kor átadták az új épületet: 572-en iratkoztak be. Azóta sokat apadt az érdeklődés. Tavaly 437 olvasónk volt. Minden évben újra kell épí­teni a létszámot. A többség természetesen iskolás. Két­ségtelen, hogy a televíziózás általánossá válása sokat ron­tott az olvasottságon, de gyakran segíti az érdeklődés felkeltését is. Például a Monte Christo sorozat után sokan keresték magát a könyvet is.” Nézegetjük az állományt. Az alapterületet és a lakos­ság létszámát figyelembe vé­ve a központi mutatók 6500 kötetet írnak elő ekkora könyvtárba, de itt becslésre is jóval több könyv takarja a polcokat. „Kétezren felül van az if­júságiak száma, mintegy négyezer a szépirodalmi, a többi a szakirodalom. Annak külön örülök, hogy igen gaz­dag kézikönyvállományt si­került kialakítani az évek során. Az iskolások, a gim­nazisták, de még a felnőttek is jó hasznát veszik egyes szakkérdésekhez. A beszer­zési keretünk évente 23 ezer forint, ez szűkösen, de elég.” Vajon a könyvtáros ízlése a rendelhető könyvek kivá­lasztásában is érvényesül? „A kötelező törzsanyagon túl segítségemre vannak a megyei könyvtár ajánlásai, amelyek felhívják a figyel­met az új és fontos kiadvá­nyokra. Ezenkívül természe­tesen figyelembe veszem a helyi sajátságokat, az olva­sók kor- és foglalkozás sze­rinti összetételét. Saját ízlé­semet inkább a könyvek kölcsönzésekor engedem hat­ni. Nem szeretem például a krimiket, s akit lehet, igyek­szem róla lebeszélni. Vagy legalább adok melléjük ko­molyabb olvasnivalókat is: vigyék haza, lapozgassák, hátha kedvük támad bele­mélyedni. A gyerekeknek a mesék mellé rakom a Bú­vár, a Bölcs Bagoly, az így élt vagy a Képes történe­lem egy-egy darabját, hadd gyarapodjék tudásuk. Sok­szor kérés nélkül is küldök velük haza jó könyveket a szüleiknek. Egyébként azt tapasztalom, a pedagógusok szava nyom a legtöbbet a latba. Amit ők mondanak vagy javasolnak, az a gye­rekek számára szentírás, azt fogják, viszik, olvassák. Ez természetesen felelősségüket is megnöveli.” Egy könyvtár lehetőségeit az is meghatározza, mennyi­re tud kedvet kelteni olva­sóiban arra, hogy a kölcsön­zésen túl több időt falai kö­zött töltsenek. Az újszent­­margitai könyvtár abból a szempontból is kedvező hely­zetben van, hogy egybeépült a művelődési házzal, így akinek ott akad dolga, netán a mozielőadás előtt van né­hány perc szabad ideje, föl­kaptathat az emeletre és le­emelhet a polcokról egy-egy könyvet vagy folyóiratot. „És ezzel sokan élnek is. A gimnazisták kezükbe ve­szik a Kritikát, a férfiak a Magyarországot, a nők az Új Tükört vagy a Lakáskultú­rát, a gyerekek a Kincskere­sőt — bizony, a mai árak mellett mindenki megnézi, hogy milyen lapot rendeljen­­meg magának. Amúgy ren­dezvényekre, oktató előadá­sokra nagyon nehéz bárkit is idevonni, író-olvasó talál­kozókra viszont volna igény, de csak neves írókkal. Az idősek inkább a történelmi regényeket és a klasszikuso­kat szeretik, de a fiatalab­bak már inkább a maiakat olvassák: Galgóczyt, Palotai Borist, Végh Antalt, Moldo­­vát. Egy ilyen találkozó jó propaganda lehetne az olva­sásnak — de hát számunkra elérhetetlen. Honnan tud­nánk mi több ezer forintot fizetni beszélgetésért?” Több ezer forintot? Meny­nyi lehet itt a beiratkozási díj? Öt vagy tíz forint? Túri Gábor Előadóművészek és tévésztárok más szerepkörben A Vidám Színpad 1985. április 22-én, hétfőn este 8 órai kezdettel ismét Debre­cenben, a Városi Sportcsar­nokban szerepel. Ezúttal az Ezt is tudjuk! című műsorát mutatja be, amelynek az az érdekessége, hogy népszerű televíziós személyiségek, előadóművészek és rendezők más szerepkörben mutatkoz­nak be és szórakoztatják a közönséget. Kővári Katalin­tól, a műsor szerkesztőjétől kértünk április 12-én tele­foninterjút. — Mit kell tudnunk a műsorról azon kívül, amit a plakáton olvashatunk? — Mindenekelőtt azt, hogy a Vidám Színpadnak a leg­újabb műsorát visszük Deb­recenbe, ma délelőtt volt a főpróba, s mondhatom, hogy a szereplők jó hangulatban váltak el, elégedettek voltak egymással. Antal Imre és Kudlik Júlia az Artistakép­ző Iskola szakembereitől ta­nulta a bohócmesterséget, a Poór Klári—Farkas Bálint házaspár musicalduetteket fog énekelni, miközben ked­vesen parodizálják egymást. Szalóczy Pál, a mindig ko­moly arcú televízióbemondó bebizonyítja, hogy rendkívül színes egyéniség, három dalt énekel: egy operarészletet, egy Zorán-számot és egy musicalsongot. Petress Ist­­ván és Domonkos Zsuzsa operettrészletekkel szóra­koztatja a nézőket, Kertész Zsuzsa és Juszt László bű­vészmutatványokkal arat megérdemelt sikert. Molnár Margit és Murányi László a magánszámokon kívül előad egy Lujza­ Jenő jelenetet is. A műsort Csenterics Ágnes rendezte, kísér a Gyarmati­együttes, a zongoránál Ko­­peczky Lajost, a népszerű sportriportert találja a kö­zönség. A vidám, zenés mű­sort divatbemutató egészíti ki, amelyről a Hajdú-Bihar megyei Ruházati Kiskeres­kedelmi Vállalat gondosko­dik. Ezenkívül közönségjá­tékra is sor kerül, sok meg­lepetéssel. — Nem említette Rózsa György és a Lehoczky Zsu­zsa nevét, pedig ők is sze­repelnek a plakáton ... — A mai főpróbán Mol­nár Margit vezette a mű­sort, mert Lehoczky Zsuzsa beteg lett, s majd április 18- án dönti el az orvos, hogy vállalhatja-e április 22-én a fellépést. Minden remé­nyünk megvan arra, hogy ott lesz Debrecenben. Az vi­szont bizonyos, hogy Rózsa György nem utazhat, mert abban az időpontban külföl­dön fog tartózkodni, a pla­kát viszont nem hirdeti Mu­rányi Lászlót, holott ő a mű­sor egyik fő erőssége ... — Köszönjük a tájékozta­tást. B. E. GOND­A ZOLTÁN: UTCASZÍNHÁZ (M­O) FILMNAPLÓ AFFI Filmforgalmazásunk egyik régi hi­bája, hogy a rövidfilmeket szükséges rossznak tekinti, csak úgy mellékesen csapja hozzá a nagyfilmekhez, s ezáltal valahogy a nézőket is rászoktatja egy passzív ellenállásra. Miközben a rövid­filmek címlistáját nézzük, akaratlanul elkönyveljük magunkban, hogy a nagy­film ezek szerint rövidebbre sikerült az átlagosnál, s a műsoridő kitöltése érdekében szükségessé vált egy rövid­film levetítése is. Ilyenkor az ember „félárbocra engedi” érdeklődését, ké­nyelmesen (már ahol tud!) elhelyezke­dik az ülésen, s rezignáltan várja a rövidfilm „Vége” feliratát. Én is ennek a magatartásnak lettem majdnem az „áldozata”, amikor elmen­tem megnézni a Szaffi című magyar rajzfilmet. Egykedvűen néztem az alkotók listá­ját, amikor a szemem két néven akadt meg: Hofi Géza és Koós János. Az első kép után közömbösségemet mintha bal­tával vágták volna el, s ez kétségtele­nül a szokatlanul jó kezdésnek volt köszönhető. Ahogy felcsendül a „Macs­kaduett” átdolgozott változatának jól ismert dallama, két „bájos” macska je­lenik meg szemünk előtt, arcukon Hofi Géza és Koós János jellegzetes voná­saival. A rendező, Nepp József tehetsé­gét dicséri, hogy a két macskát úgy tudta megrajzolni, hogy azok minden mozdulatukban megőrizték fajtájuk jellegzetességét, de ugyanakkor össze­téveszthetetlenül a neves komikussá, illetve táncdalénekessé „alakultak át”. Mindehhez mintegy „koronaként” já­rul a zenei aláfestés, illetve a hangok és a kifejező mozdulatok tökéletes összhangja. A macskák kudarcából és hiábavaló fáradozásaiból szerkeszti a rendező a gegfüzért, felhasználva a szöveg és a dallam kínálta lehetősége­ket. A „Megalkuvó macskák” a gégék­kel hangsúlyozottan dolgozó, a groteszk animáció köznyelvén fogalmazó rajz­filmek kategóriájába tartozik. Nem re­mekmű, nem felejthetetlen művészi al­kotás, „mindössze” egy kitűnően Szóra­koztató, gegekkel, szituációkkal és jel­lemekkel jól operáló néhány perces rövidfilm. A Hofi Géza és Koós János hangján megszólaló macskák kitűnő alaphangu­latot biztosítanak Dargay Attila Szaffi­­jáh­oz, amely a Pannónia Filmstúdió legújabb rajzjátékfil­me. Dargay Atti­la, Nepp József és Romhányi József, a film írói ismert alapanyaghoz nyúltak: Jókai Mór Cigánybáró és Szaffi című műveiből állították össze a történetet, melynek epizódjai mulatságos figurák­ra és még mulatságosabb­­ szituációkra épülnek. Dargay Attila filmje kezdetben mint­ha egy kicsit­­nehézkesen indulna: Te­mesvár ostromának bemutatásakor még nincs olyan egyénített figurája a történetnek, melynek középpontja állí­tásával humoros szituációt lehetne ki­alakítani. Bár a rajzolt vonalak segít­ségével létrehozott groteszk ötletek a filmnek már ebben a részében is meg­találhatóak — gondolok itt például a tamburmajor botjának díszrojtjára, amely vezénylés közben alakjának vál­tozásával utal az Osztrák—Magyar Mo­narchia jelképére, a kétfejű sasra. Eb­ben a részben főleg a tárgyak és a szi­tuációk szolgálnak a humor forrásául, de mivel semmilyen tárgy nem tud olyan mulatságos lenni, mint az emberi gyarlóság, érezhetően nem találnak rá az alkotók az igazi hangra. Ugyanez jellemző még a filmnek arra a részére, amikor Jónás apjával török fogságban van, sőt még arra a részre is, amikor a felcseperedett fiúcskát a cigányok tár­saságában látjuk. Feuerstein és Puzzola figurájának a megjelenésével azonban valósággal egymást érik a mulatságosabbnál mu­latságosabb jelenetek. A bolognai bör­tönből kiszabadított Puzzola az intrika és a rosszindulat élő szobra. Mindezt hihetetlenül találó módon érzékelteti Dargay Attila a vonalak segítségével: alakja piciny és vékony, szinte csonttá aszalódott a gonoszságtól, de keze, ha szükség van rá, hosszan megnyúlik, s rontó szándékkal mindenhez hozzáér. Feuerstein jellemét is az alapvető vo­nalak határozzák meg: hájas, kövér alakjából csak úgy árad a butaság, a rosszindulat és a pénzéhség. A mese szempontjából egyáltalán n­em nevez­hető központi alaknak a „szépséges” Arzéna, mégis emlékezetes marad fel­­cicomázott, agyonmázolt alakja. Rikító rózsaszín ruhája, „előkelő” mozdulatai, mind, mind sikeres karikatúrája a mérhetetlen butaságnak és beképzelt­ségnek. Dargay Attila filmje is valahogy azt bizonyítja, hogy a rajzfilm nem kedvez a jóságos és becsületes emberek meg­jelenítésének. Hiszen itt nincs lehető­ség a nevetséges tulajdonságok kifigu­rázására, a rosszindulatú vonások túlzó hangsúlyozására. Ezért marad teljesen szürke és jellegtelen Szaffi, s ezért tud csak néhány jelenetben emlékezetes maradni a főhős, Jónás. Amikor az ősi birtokára visszatérő „fiatalúr” naivsá­­gát, hiszékenységét, időnként jelentke­ző ellenszenves úri gőgjét kell kigú­nyolni, akkor Dargay Attila és mun­katársai remekelnek, de amikor a fiú pozitív tulajdonságai kerülnek előtérbe, tanácstalanná válik kezükben a ceruza Mindez azonban nem von le semmit Dargay Attila filmjének értékéből, mint ahogy az sem negatívum, hogy — hasonlóan a Vakhöz — a Szaffi is erő­sen emlékeztet Walt Disney stílusára. Sümegi Anikó KESELŐ Egy nem eléggé méltányolt hangszer KLARINÉT KAMARAEST DEBRECENBEN A közelmúltban hallhattuk meg Paraczky Miklós klari­­nétművész kamaraestjét a Zeneművészeti Főiskola hangversenytermében. A viszonylag gyér számú közönség — amelynek zömét főiskolások tették — zenei életünk egyik sajátosan kon­zervatív jellegére vetített fényt. Debrecen hangverse­nyeinek hallgatóságát túlsá­gosan is jellemzi a régi meg­állapítás; szereti, amit is­mer. Más közönségünk még ott tart, hogy a zongora és a hegedű — s talán a gordonka — kivételével alig hajlandó elfogadni szólóhangszerként más instrumentumot (kivéve azt az esetet, ha az illető hangszer játékosa véletlenül nemzetközileg minősített név a művészet világában). A hangverseny központi hangszere ezúttal a klarinét volt. Ez a hangszer immár két évszáza­da — Mozart és Weber óta — népszerű szóló­hangszernek számít nagy ze­nei tradíciójú országokban. E hangszer virtuozitása alig ismer határokat, dinamikai skálája széles, lehetősége felveszi a versenyt a vonós hangszerekével, és kifejezési képessége vetekszik az em­beri hang közvetlenségével. E csodálatos hangszer fiatal játékosa, Paraczky Miklós pedig ura hangszerének, mű­vészete jelentős tényezője Debrecen zenei életének. Hangszerén problémák nél­kül — tökéletes légzéstech­nika! —, a zenei mondaniva­ló kifejezésével és tévedhe­tetlen stílusérzékkel vezeti közönségét a klarinét irodal­mának gazdag világában. S még azon túl is! E fur­csa ellentmondás azt jelenti, hogy Paraczky Miklós műso­rának első felében Bach-mű­veket hallottunk, s köztudo­mású, hogy Bach korában a klarinét még nem létezett, s így szerzeményeit e hangsze­ren megszólaltatni tulajdon­képpen stílustalanság lenne. Mégis, találhatunk három indokot e törvényszegésre: a vágyat, hogy a klarinétosok se maradjanak ki Bach zené­jének csodálatos világából; a barokk gyakorlatot, amely megengedte és használta a hangszerek cseréjét a művek előadásánál, és végül azt, hogy egy pillanatig sem érezhettük szentségtörésnek a klarinéton játszott Bach­­műveket, mert mindössze klarinét hangszíneket hallot­tunk fuvola hangszínek he­lyett, de Bachot hallottunk, stílusosan. Rögtön meg kell jegyeznünk, hogy Karasszon Dezső orgona continuója és Molnár Zsoltnak a basszust támogató gordonkajátéka fi­noman segítette megvalósíta­ni, felidézni a barokk zene hangulatát. Végre hallhat­tunk egy stílusos gordonka szólamot, amely úgy tudott fontos lenni, hogy sehol sem hivalkodott, vagyis megér­tettük, miért szükséges je­lenléte az e stílusú művek­ben. A műsor első felében Ka­rasszon Dezső még önálló orgonaműveket is játszott. Vitán felül áll, hogy ő hang­szerének városunk határain kívül is jelentős egyénisége, akit ez alkalommal talán csak a főiskola orgonájának korlátai gátoltak a több szí­nű játékban. De művészeté­nek hitelét igazolhatja a Bach-művek előadására vo­natkozó egyéni meggyőződé­se is, amellyel kár lenne vi­tába bocsátkozni. A műsor második feléből — sajnálatunkra — kimaradt a Beethoven klarinét-trió, s helyette egy Brahms-szoná­­tát hallhattunk. Sokkal üdébb színfoltot jelentett Schubert A pásztor a szirtte­­tőn című szerzeménye. Örö­münket az indokolta, hogy a mű ritkán kerül előadásra, pedig Schubert hétköznap­jaihoz az ehhez hasonlók jobban hozzátartoznak, mint sok más, ma gyakran ját­szott műve, amelyeket pedig életében talán sohasem ad­tak elő. A finoman megfor­mált énekszólam mellett (Matolcsi Éva) feltűnő volt a zongora szólam egysíkú, ak­­kordikus kísérete, amelyből sejteni lehet, hogy az e faj­tájú művekben a szólamot legtöbbször maga Schubert — talán rögtönözve — ját­szotta. Külön méltatást érdemel a hangversenyt záró Milhaud hegedű-klarinét-zongora trió. A művet könnyed, né­hol túlságosan is felszínes elegancia és olyan latin­francia szellemesség hatja át, amely téveszthetetlen ha­tást gyakorol a közönségre. A szerző egy-egy rövid tétel­ben annyi ritmikai, dinami­kai, modulációs és hangszín­­hatást, ötletet képes felvo­nultatni, amennyit másoknál sokszor egy egész este sem hallhatunk. A három előadó­­művész láthatóan bő humor­ral, bámulatosan precíz össz-l, játékkal el tudta felejtetni a közönséggel a mű rafináltan nehéz intonációját és bonyo­lult poliritmikáját. Paraczky Miklósnak e műben kiváló és egyenrangú társa volt a fiatal, de máris rutinos he­gedűművész: Sánta Zoltán, s a műsor egész második felé­ben a zongora szólamot ki­válóan játszó Végvári Csaba. Szatmári Endre HAJDC-BIHAM NAPkO — 1985. APFILIS 16.

Next