Hajdú-Bihari Napló, 1989. október (46. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-27 / 255. szám
AZ EURÓPAI PARLAMENT ÚJ ÉPÜLETE BRÜSSZEL. Az Európa Parlament új épületet nyitott meg 1989. október 17-én Brüsszelben. Az új szárny egy híddal kapcsolódik a régi központhoz és a tervek szerint 1993-tól itt fogják megtartani a havi plenáris üléseket, amelyeket jelenleg Strasbourgban rendeznek. A háttérben az Európai Közösségek miniszteri tanácsának épülete látható, amelyet szintén most építenek. (Telefotó / MTI Külföldi Képszerkesztőség) Tartalom, külsőségek nélkül EGY DACHAUI POLITIKUS PORTRÉJA Sokáignem tudtam, ki a bajuszos, energikus fiatalember, aki a kisváros, a járás pezsgő kulturális, politikai életének minden rendezvényén feltűnt, akinek mindenkihez van egy mosolya, egy kérdése, aki nevén nevez öreget és fiatalt, aki népszerű és népszerűtlen feladatot egyaránt tehetsége javát adva végez, ha az emberek érdeke úgy kívánja. Utóbb, Anna Margit szentendrei festőművész dachaui kiállításának megnyitóján kiderült: Hansjörg Christmann, tanácsos, Dachau megye első számú politikusa, akiről senki nem gondolná, hogy „már” 42 éves. Az a fajta, aki a mumika közben valahogy nem ér rá öregedni. Hogy miért nem lepleződik le hamarabb a Dachaulátogató előtt a lelkes CSU- vezető inkognitója, nagyon egyszerű: politikai karrierjét, beosztását meghazudtolva a földön él, rangkórság, protokollmánia nélkül, az emberekkel, akik 12 éve megválasztották, bíznak benne, kedvelik. Értük, köztük, velük. Nincs tele nevével, fényképeivel az újság, nem üdvözliik látványos csinnadrattával, tapssal s más nálunk meggyökerezett üres külsőséggel, szólammal. Sokkal inkább feltűnik: igyekeznek mind többen kezet szorítani, szót váltani vele. S ő mindenkire szakít időt, a paraszttól a kormány tagjaiig egyforma természetességgel, megkülönböztetés, hajbókolás nélkül. így van ez rendjén, azaz: így lenne ez mindenütt rendjén. Hansjörg Christmann az újságírónak is talál időt, politikustól szokatlan módon, íróasztalán a félbeszakított munka nyoma, irodája berendezéséből hiányzik a „fogadógarnitúna”, ahol kávézgatni, cseverészni lehet. Itt is felesleges a miért: nem fogadja” a munkatársait, látogatóit, hanem hozzájuk ■megy. Interjút adni nem szokott, nem is akar, helyette beavat mindennapjaiba, bevon a munkájába, programjába. Az „én” szót talán nem is ismeri, csak többesszámban beszél. De véletlenül sem fejedelmiben. A munkáról, az emberekről, feladatokról. Amit egyáltalán megtudok az életútjáról, titkárnőjétől, Inge Hummitól hallottam- dachaui születésű, pedagógus családból származik, jogász doktor, ügyvéd, de praxis nélkül, mert friss diplomával a kezében választották meg. A közért és kora ifjúságától, mint a CSU ifjúsági szervezetének vezető egyénisége, mint iskolai lapszerkesztő. „Különleges ismzertetőjele” titkárnője szerint, hogy kitűnő vezető. Nem érezteti senkivel a beosztását, mindenütt ott van, mindenről tud, szabadságáról, síelésből is visszahívták már a mindig zsebében hordott kis rádión, ha a munka úgy kívánta. Most is magával visz programjára. A dachaui kastély éttermébe hív, ahol két családnyi társaság várja. Egy fiatal, csinos nő, aki hol franciára, hol németre fordít — mint kiderül, a felesége —, két kislány — a sajátjai —, egy munkatársa és egy francia házaspár, Andre Barbaud-ék Le Lavandouból. Amolyan „kellemeset a hasznossal” alapon ebédez hiszen a dél-francia kisváros Dachau partnervárosa. Barbaud úr a francia deportáltak szövetségének egyik vezetője, földalatti ellenállóként harcolták a nácik Auschwitzba. A két család barátsága szülővárosaik kapcsolatával erősödött. Múlt-jelen-jövő Ami Hansjörg Christmannak, az embernek, a politikusnak fontos, ebből a — ha úgy tetszik történelmi hátterű, nemzetközi levegőjű — munkaebédből kiderül. A család, az emberek, a munka, a béke. A jelen, amely nem képzelhető el a múlt nélkül, s a jövő, melyet determinál a múlt és a jelen. A múlt H. Christmann számára Dachau 12 százados történelme, kultúrája. 12 évnyi állatemberi szennyel, rettenettel, a koncentrációs tábor — az ő szavaival: perfekt technokrata perverziós tanulságaival. Amivel együtt kell élni, tanulva, tanítva bűneiből. Ez a francia kapcsolat is ezt példázza, mint ahogyan az izraeliek is: a deportáltak gyermekei rendszeresen látogatnak Dachauba, ahogyan a bajor fiatalok is hozzájuk. Együtt emlékezve, együtt figyelmeztetve. Hamarosan felépül egy ifjúsági centrum is, amely az „emlékezés, a gyász, a tanulás, a figyelmeztetés” helye lesz. A jelen, amelyben — a múltból tanulva — „a nemzetit, a nemzetközi érdekekkel összekapcsolva” kell élni, amelyben nem szabad teret engedni semmiféle politikai extremitásnak, legyen az bal-, vagy jobboldali, az ifjúságot tudatosan, lelkiismeretesen béke-, hazaszeretetre, nemzetközi szolidaritásra nevelve. Ez Dachauban és környékén, de egy ilyen gazdag, jóléti, az ifjúságot elkényelmesedésre, passzivitásra, vagy sokszor haszontalan lébecolásra ösztökélő társadalomban, mint a mienk is, különösen fontos — magyarázza a tanácsos. A jelen, amely több, mint százezer ember életterét, emberhez méltó, tiszta környezetét, munkahelyeket (MAN, BMW, papírgyár stb.), szociális ellátást, építkezéseket, üzemeket, kórházakat, iskolákat, politikai harcot, azaz mindennapi munkáját jelenti Hansjörg Christmann-nak. Toleranciát a politikában, az ellentétes nézetekkel szemben, s további tenni, javítani akarásta nyugatnémet demokráciáért. Ez a „legszabadabb, legjogállamibb, legszociálisabb demokrácia, amit ismerek” — fogalmazza a politikus, s nyomban hozzá is teszi: de nem szabad, hogy ez önelégültséggel, egyáltalán elégedett kényelemmel töltsön el bennünket. „A demokráciáért mindig tenni kell, hogy az emberiség érdekeit szolgálja”. A jelen, amely konfrontációkat is jelent, emberi egoizmust, mert „az emberek sokszor nem gondolnak a szomszédra, a környezetünkre, annak védelmére”. Meggyőző, felvilágosító munkát, az egyházzal s a nevelőintézményekkel közösen, olyan életre, békés jövőre motiválást, amiért érdemes dolgozni. A jelen és a jövő Hansjörg Christmann-nak — és reméli „minden egészséges gondolkodású embernek” egy olyan Dachau is, amely nevének hallatán nem a borzalmakra való asszociációt, hanem egy várost, s a környék községeit jelenti, amire büszkének lehet és kell lenni. Az ebédet követő kézfogás — s ez Hansjörg Christmannra, a munkához, emberekhez való hozzáállására jellemző — nem búcsút szimbolizál, hanem újabb találkozást. Egy varsói kiállításra hívja francia és magyar vendégeit, amelyen a budapesti vernissage után dachaui képzőművészek mutatják be alkotásaikat a mindennemű erőszak megvetése, a béke jegyében. L. Ferenczfalvi Éva nil HAJDÚ BIHARI NAPLÓ - 1989 OKTÓBER 11. Élt egyszer egy „Nótáskapitány” EMLÉKEZÉS FRÁTER LORÁNDRA „Óh gyermekkor jöjj vissza egy szóra, eszi rózsa, fehér őszi rózsa.” Így idézte vissza — hajdan — színes emlékeit, pályafutását az öregedő Fráter Loránd, érsemjéni ősi házuk vén fái alatt. Az a Fráter Loránd, aki édes-bús dalain keresztül érző szívét, nótás lelkét hagyta ránk örökségül. Ha kíváncsiságból a kezünkbe vesszük a lexikont, a következőket olvashatjuk róla: „Fráter Loránd, zene- és dalköltő. 1872-ben született Érsemjénben, Bihar vármegyében. A Ludovika Akadémia elvégzése után honvédhuszár hadnagynak nevezték ki. 1906- ban századosi ranggal nyugdíjba lépett. Mint kiváló hegedűs és énekes az ország legtöbb városában hangversenyeket adott, amelyeken saját szerzeményű dalait adta elő, összegyűjtött dalaiból három kötetet adott ki. 1910-ben a székelyhídi kerületben, függetlenségi programmal országgyűlési képviselővé választották.” Loránd még kadét korában, baráti körben lépett fel először erőteljes, hangulatos, gyorsan terjedő nótáival, melyeket saját hegedűkíséretével, a cigányzenekar élén, elsősorban maga tolmácsolt. De még hozzá milyen aranyos kedéllyel! Amikor a debreceni hetes huszároknál szolgált, alig várták az Aranybika étterem törzsvendégei, hogy megjelenjen a kis, zömök termetű huszártiszt és kivegye a cigányprímás kezéből a vonót. Ezt azonban csak akkor tette, miután egy-két pohár bort megivott, ami kellő hangulatot, ihletet kölcsönzött neki. Még mindig emlékszem arra a gyermekkori élményre, amikor Fráter Loránddal együtt lehettem. Büszke is vagyok rá. Kamasz korú voltam, s már akkor szívembe hatoltak a Fráter-nóták elbűvölő hangjai. Érsemjénből a mi szomszédos községünkbe jött át a híres Nótáskapitány. Kiss Gyula vendéglátó gazda szőlősdombján szalonnasütésen vettünk részt. Én ugyan csak tűzrakó voltam, de az is boldoggá tett, mert előre tudtam hogy a felnőttek nótázni fognak. A szalonnasütésre hivatalos volt még Fráteren kívül a falunkbeli lelkész, az édesanyám, két tanítónő, meg a kántor is. Az érmelléki dalköltő baráti körében jól érezte magát. A két szép fiatal tanítónő — az egyik szőke, a másik barna — érzéseiben őt felvillanyozta és emlékezésre késztette. Beszédes kedvében felidézte azokat az eseteket, amikor még ő is számított a lányok előtt. Az öregedő, nyugalmazott katonatiszt most már a múltjából élt. A kántor jól tudta ezt, és már jó előre gondoskodott hegedűről, amit alkalmas pillanatban lázas tisztelettel nyújtott át a nótamesternek, akinek az volt a szokása, hogy nótáit először szívrehatóan elhegedülte, azután művészi beleéléssel elszavalta, majd kellemes, behízelgő bariton hangján elénekelte... Végül elmondta keletkezésük történetét De az a régi csók, amit a kadét úr kapott, nyomban megismétlődött, mert hirtelen átölelte a két szép tanítónőt, s azok arcára cuppantotta. Ők a meglepetésről szólni sem tudtak, de nem is tiltakoztak ellene. , Mi, kamaszok, persze ekkor irigyeltük a Nótáskapitányt. Akkor meg csodáltuk, amikor a tűz fényétől kissé hátrább húzódott úgy hogy balladai félhomály vette körül alakját és énekelni kezdte: „Hull az eső sűrű cseppje, sötét felhők alatt. Szomorúan csapdossa a ragyás csárdafalat..." A továbbiakban odavarázsolt bennünket abba az ütött-kopott nyírségi csárdába, amibe „tört ablakon süvít a szél”, és attól a dróton lógó lámpa is füstölve ég. Nagy csend honol ott, mert ebben a cudar időben nem járnak vendégek. A csaplárné is alszik a kármentőben,... Alhat nyugodtan, mert mind elpusztult, régen vége a betyárvilágnak. Ezzel a tudattal feküdhet le. „Ámde mégis ajtó nyílik, s lassan belép rajta” egy rég nem látott, megőszült ismerős betyár. A nyírségi poszáta homokbuckák bujdosója, talán utolsó betyárja. ..A csapjámé meg nagyot néz, hogy még egyszer hallja” az elparentált betyár érdes hangját, ismerős szilaj parancsát: „Kocsmárosné! Száz szál gyertyát! Száz icce bort! Ide az asztalra!’’ Amíg a kecskelábú asztalra sürögve-forogva hordják a meszélyes üvegeket és a gyertyaszálakat — a vén betyár, aki régi hatalmát újra éreztetni akarja, lokását fenyegetően forgatja és hetvenkedve ordítja tovább: „Kocsmárosné! Száz szál gyertyát! Száz icce bort ide az asztalra!” • • • Egy nóta története ismerős és kedves volt a Fráter-nóta. A tanítónőknek — akik a lócán közrefogták az öregedő hódítót —, a sok közül az a nóta volt a legkedvesebb, amelyik így végződik: „Ha te vagy az édesanyád legkedvesebb lánya, én meg vagyok a hazának legszebb katonája.” Mikor a dal történetéről volt szó, a hegedűt letette, s a már pocakos, 56 éves huszártiszt átváltozott a hőhódító kadéttá. A tűz világánál csak hetyke, fekete bajuszkája fiatalos ragyogó szeme vonta magára a figyelmet, ami akkor, régen is olyan volt. Akkor is, azon a régi tiszti bálon — Nagyváradon — ezt a fekete pörge bajuszkát pödörintette meg, amikor egy szép kislányt meglátott, s ugyanezzel a huncutkás szemével mosolygott rá arra az érmelléki csinos kislányra, akit feltűnően sokat táncoltatott. A kis kadét nem átallott egyenesen csókot kérni ettől a hölgytől. Az önérzetesen megtagadta tőle, és ezt válaszolta: „Mit gondol? Hogyha az édesanyám megtudja, hogy a legkisebbik, legkedvesebb lánya megcsókolt egy huszár kadétot, mit szólna hozzá? Biztosan megszidna érte.” A kis kadét a sikertelen hódítás után megszégyenülten támolygott ki a bálteremből. Éjfél után azonban feltűnt a cigányok dobogója előtt... Leintette a zenét és általános figyelem mellett bejelentette az új Fráter-nótát. A bálozók szívrepesve hallgatták, amikor ezt énekelte: „Engem ugyan nem csókolsz meg! Nem vagyok én dáma! Én vagyok az édesanyám legkedvesebb lánya. Ha te vagy az édesanyád legkedvesebb lánya! Én meg vagyok a hazának legszebb katonája.’’ A tapsvihar elhangzása után addig kapacitálták Lorándot, míg a báli közönség előtt is elbeszélte, hogy X. Y. kisasszony megtagadott csókja miatt rúgta homlokon a múzsa lova. Ekkor a jelenlevők mindannyian hangosan követelték, hogy a fülig vörösödő kislány azon nyomban, a nyilvánosság előtt adja meg a csókot. Itt megállt Fráter Loránd elbeszélésében és az érzelmekre ható szünet után elmerengve így fejezte be:..,és azt az édes csókot megkaptam a nagyváradi bálon, százak szeme láttára.” Odagyűltek a zenészek Fráter Loránd ott, a szőlőhegyi tűz halvány fényében drámai erővel erevítette meg előttünk a szilajul mulató ősz betyárt. Hangja messzire szárnyalt az este csendességiben, és valahol az Érmeder nádasai között enyészett el. Lent, a faluszéli kis házak lakói a házuk előtti kispadokon hallgatták. Még fel sem ocsúdtak a drámai hangulatból, máris cigányok állottak Fráter Loránd mögött. Persze vonóshangszerekkel. A hang után lopakodtak ide. Hallották a faluban, hogy a „kapitány úr” van itt. Valamennyiünket megörvendeztették, mert nyomban felsírt a prímás hegedűjén a következő Fráter-nóta: „A fonóban szól a nóta, én Istenem de régóta hallgatom. Eszembe jut árvaságom, rég elhagyott boldogságom siratom. ” A nótáskapitány elégikus hangulatban énekelte tovább: „Daloljatok csak még egyet, bánatosat, keserveset, utolsót. Édesanyám ne sirasson, a fiának csináltasson koporsót." Ekkor elszorult szívvel az anyámra néztem, mert sírni kezdett. Könnyeit nem tudta visszatartani. Érzései meleg könnycseppekben fakadtak ki. Ez a dal az én szívemet is ellágyította, s valami a torkomat szorongatta. Az édesapám felé fordultam bátorításért, de az ő szeme is könynyektől csillogott. Engem aztán az mentett meg a sírástól, hogy másik nóta csendült fel: a „Tele van a város akácfavirággal” leheletszerű, zsongító dallama. Ennek végeztével üdítő poharazás következett, Fráter Loránd felhajtotta a savanykás érmelléki bakatort, majd tovább játszotta és énekelte azt, hogy: „Ott ahol a Maros vize meszsze földön kanyarog”. Ezután a nóta után kedves emlékek tették mosolygóssá arcát. Talán Marosvásárhelyre gondolt, ahol sokáig katonáskodott, s ahol éjjeli szerenádjaival sok szép kislány és fiatal asszony szívébe öntött reményt. Akkoriban ugyanis csábító hegedűjével gyakran megjelent a zsalugáteres ablakok alatt, hogy elsírja szíve bánatát, vagy szerelmi vallomást tegyen. Aztán sorra következtek: „Oda van a virágos nyár” — „Mit susog a fehér akác” — „Elmegyek ablakod előtt” — „Vagyok én legénynek” — „Esteledik, szól a harang” — „Azt beszélik a faluban” — „Te felőled álmodoztam” — „Piros rózsák, fehér rózsák” — „Meglássátok, nem élek már sokáig” — „Hívlak akkor is, ha nem jössz” — illetve: „Szeretem a ruhácskádat, hisz te magad varrtad” kezdetű Fráter-dalok. Sok nótájának nemcsak a dallamát, hanem a szövegét is maga szerezte. Később tudtam meg, hogy az Akácfavirág és az Eladó birtok (Mikszáth) című operetteket is ő zenésítette meg. Jelentősége a műdalirodalomban Még most is magam előtt látom Fráter Lorándot, ha arra a szőlőhegyi mulatozásra gondolok. Még arra is emlékezem, hogy a dalköltő jókedvűen táncolt. Egyik kezével az egyik, másik kezével a másik kislány vállát fogta. Nótáiból kiáradó nagyságát már akkor megéreztem, de csak később ismertem meg Fráter Loránd jelentőségét a műdalirodalmunkban. Dr. Porcsalmy János