Hajdú-Bihari Napló, 1989. október (46. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-27 / 255. szám

AZ EURÓPAI PARLAMENT ÚJ ÉPÜLETE BRÜSSZEL. Az Európa Parlament új épületet nyitott meg 1989. október 17-én Brüsszelben. Az új szárny egy híddal kap­­csolódik a régi központhoz és a tervek szerint 1993-tól itt fogják megtartani a ha­vi plenáris üléseket, amelyeket jelenleg Strasbourgba­n rendeznek. A háttérben az Európai Közösségek miniszteri tanácsának épülete látható, amelyet szintén most épí­tenek. (Telefotó / MTI Külföldi Képszerkesztőség) Tartalom, külsőségek nélkül EGY DACHAUI POLITIKUS PORTRÉJA Sokáig­­nem tudtam, ki a bajuszos, energikus fiatal­ember, aki a kisváros, a já­rás pezsgő kulturális, poli­tikai életének minden ren­dezvényén feltűnt, akinek mindenkihez van egy moso­lya, egy kérdése, a­ki nevén nevez öreget és fiatalt, aki népszerű és népszerűtlen fel­adatot egyaránt tehetsége javát adva végez, ha az em­berek érdeke úgy kívánja. Utóbb, Anna Margit szent­endrei festőművész dachaui kiállításának megnyitóján kiderült: Hansjörg Christ­mann, tanácsos, Dachau me­gye első számú politikusa, akiről senki nem gondolná, hogy „már” 42 éves. Az a fajta, aki a mumika közben valahogy nem ér rá öregedni. Hogy miért nem leplező­­dik le hamarabb a Dachau­­látogató előtt a lelkes CSU- vezető inkognitója, nagyon egyszerű: politikai karrier­jét, beosztását meghazudtol­va a földön él, rangkórság, protokollmánia nélkül, az emberekkel, akik 12 éve megválasztották, bíznak benne, kedvelik. Értük, köz­tük, velük. Nincs tele nevé­vel, fényképeivel az újság, nem üdvözliik látványos csinnadrattával, tapssal s más nálunk meggyökerezett üres külsőséggel, szólammal. Sokkal inkább feltűnik: igyekeznek mind többen ke­zet szorítani, szót váltani vele. S ő mindenkire szakít időt, a paraszttól a kormány tagjaiig egyforma természe­tességgel, megkülönböztetés, hajbókolás nélkül. így van ez rendjén, azaz: így lenne ez mindenütt rendjén. Hansjörg Christmann az újságírónak is talál időt, politikustól szokatlan módon, íróasztalán a félbeszakított munka nyoma, irodája be­rendezéséből hiányzik a „fo­­gadógarnitúna”, ahol kávéz­­gatni, cseverészni lehet. Itt is felesleges a miért: nem fogadja” a munkatársait, lá­togatóit, hanem hozzájuk ■megy. Interjút adni nem szokott, nem is akar, helyet­te beavat mindennapjaiba, bevon a munkájába, prog­ramjába. Az „én” szót talán nem is ismeri, csak többes­­számban beszél. De véletle­nül sem fejedelmiben. A munkáról, az emberekről, feladatokról. Amit egyáltalán megtu­dok az életútjáról, titkárnő­jétől, Inge Hummitól hal­lottam- dachaui születésű, pedagógus családból szárma­zik, jogász doktor, ügyvéd, de praxis nélkül, mert friss diplomával a kezében vá­lasztották meg. A közért és kora ifjúságától, mint a CSU ifjúsági szervezetének veze­tő egyénisége, mint iskolai lapszerkesztő. „Különleges ismz­ertetőjele” titkárnője sze­rint, hogy kitűnő vezető. Nem érezteti senkivel a be­osztását, mindenütt ott van, mindenről tud, szabadságá­ról, síelésből is visszahívták már a mindig zsebében hor­dott kis rádión, ha a munka úgy kívánta. Most is magával visz programjára. A dachaui kas­tély éttermébe hív, ahol két családnyi társaság várja. Egy fiatal, csinos nő, aki hol franciára, hol németre for­dít — mint kiderül, a fele­sége —, két kislány — a sa­játjai —, egy munkatársa és egy francia házaspár, Andre Barbaud-ék Le Lavandou­­ból. Amolyan „kellemeset a hasznossal” alapon ebéd­ez hiszen a dél-francia kisvá­ros Dachau partnervárosa. Barbaud úr a francia de­portáltak szövetségének egyik vezetője, földalatti el­lenállóként harcolták a ná­cik Auschwitzba. A két csa­lád barátsága szülővárosaik kapcsolatával erősödött. Múlt-jelen-jövő Ami Hansjörg Christman­­nak, az embernek, a politi­kusnak fontos, ebből a — ha úgy tetszik történelmi hátterű, nemzetközi levegőjű — munkaebédből kiderül. A család, az emberek, a mun­ka, a béke. A jelen, amely nem képzelhető el a múlt nélkül, s a jövő, melyet de­­terminál a múlt és a jelen. A múlt H. Christmann számára Dachau 12 százados történelme, kultúrája. 12 év­nyi állatemberi szennyel, rettenettel, a koncentrációs tábor — az ő szavaival: per­fekt technokrata perverzió­s tanulságaival. Amivel együtt kell élni, tanulva, ta­nítva bűneiből. Ez a fran­cia kapcsolat is ezt példáz­za, mint ahogyan az izraeli­ek is: a deportáltak gyer­mekei rendszeresen látogat­nak Dachauba, ahogyan a bajor fiatalok is hozzájuk. Együtt emlékezve, együtt fi­gyelmeztetve. Hamarosan felépül egy ifjúsági centrum is, amely az „emlékezés, a gyász, a tanulás, a figyel­meztetés” helye lesz. A jelen, amelyben — a múltból tanulva — „a nem­zetit, a nemzetközi érdekek­kel összekapcsolva” kell él­ni, amelyben nem szabad te­ret engedni semmiféle poli­tikai extremitásnak, legyen az bal-, vagy jobboldali, az if­júságot tudatosan, lelkiis­meretesen béke-, hazaszere­tetre, nemzetközi szolidari­tásra nevelve. Ez Dachau­­ban és környékén, de egy ilyen gazdag, jóléti, az ifjú­ságot elkényelmesedésre, passzivitásra, vagy sokszor haszontalan lébecolásra ösz­tökélő társadalomban, mint a mienk is, különösen fon­tos — magyarázza a taná­csos. A jelen, amely több, mint százezer ember életterét, emberhez méltó, tiszta kör­nyezetét, munkahelyeket (MAN, BMW, papírgyár stb.), szociális ellátást, épít­kezéseket, üzemeket, kórhá­zakat, iskolákat, politikai harcot, azaz mindennapi munkáját jelenti Hansjörg Christmann-nak. Toleranci­át a politikában, az ellenté­tes nézetekkel szemben, s további tenni, javítani aka­rást­­a nyugatnémet demok­ráciáért. Ez a „legszabadabb, legjogállamibb, legszociáli­­sabb demokrácia, amit is­merek” — fogalmazza a po­litikus, s nyomban hozzá is teszi: de nem szabad, hogy ez önelégültséggel, egyál­talán elégedett kényelemmel töltsön el bennünket. „A de­mokráciáért mindig tenni kell, hogy az emberiség ér­dekeit szolgálja”. A jelen, amely konfrontációkat is je­lent, emberi egoizmust, mert „az emberek sokszor nem gondolnak a szomszédra, a környezetünkre, annak vé­delmére”. Meggyőző, felvilá­gosító munkát, az egyházzal s a nevelőintézményekkel közösen, olyan életre, békés jövőre motiválást, amiért ér­demes dolgozni. A jelen és a jövő Hans­jörg Christmann-nak — és reméli „minden egészséges gondolkodású embernek” egy olyan Dachau is, amely nevének hallatán nem a borzalmakra való asszociá­ciót, hanem egy várost, s a környék községeit jelenti, amire büszkének lehet és kell lenni. Az ebédet követő kézfo­gás — s ez Hansjörg Christ­­mannra, a munkához, em­berekhez való hozzáállására jellemző — nem búcsút szimbolizál, hanem újabb találkozást. Egy varsói kiál­lításra hívja francia és ma­gyar vendégeit, amelyen a budapesti vernissage után dachaui képzőművészek mu­tatják be alkotásaikat a mindennemű erőszak meg­vetése, a béke jegyében. L. Ferenczfalvi Éva n­il HAJDÚ BIHARI NAPLÓ - 1989 OKTÓBER 11. Élt egyszer egy „Nótáskapitány” EMLÉKEZÉS FRÁTER LORÁNDRA „Óh gyermekkor jöjj vissza egy szóra, eszi rózsa, fehér őszi rózsa.” Így idézte vissza — hajdan — színes emlékeit, pálya­futását az öregedő Fráter Loránd, érsemjé­­ni ősi házuk vén fái alatt. Az a Fráter Lo­ránd, aki édes-bús dalain keresztül érző szívét, nótás lelkét hagyta ránk örökségül. Ha kíváncsiságból a kezünkbe vesszük a lexikont, a következőket olvashatjuk róla: „Fráter Loránd, zene- és dalköltő. 1872-ben született Érsemjénben, Bihar vármegyében. A Ludovika Akadémia elvégzése után hon­védhuszár hadnagynak nevezték ki. 1906- ban századosi ranggal nyugdíjba lépett. Mint kiváló hegedűs és énekes az ország legtöbb városában hangversenyeket adott, amelyeken saját szerzeményű dalait adta elő, összegyűjtött dalaiból három kötetet adott ki. 1910-ben a székelyhídi kerületben, függetlenségi programmal országgyűlési képviselővé választották.” Loránd még kadét korában, baráti kör­ben lépett fel először erőteljes, hangulatos, gyorsan terjedő nótáival, melyeket saját hegedűkíséretével, a cigányzenekar élén, el­sősorban maga tolmácsolt. De még hozzá milyen aranyos kedéllyel! Amikor a debre­ceni hetes huszároknál szolgált, alig várták az Aranybika étterem törzsvendégei, hogy megjelenjen a kis, zömök termetű huszár­tiszt és kivegye a cigányprímás­ kezéből a vonót. Ezt azonban csak akkor tette, mi­után egy-két pohár bort megivott, ami kel­lő hangulatot, ihletet kölcsönzött neki. Még mindig emlékszem arra a gyermek­kori élményre, amikor Fráter Loránddal együtt lehettem. Büszke is vagyok rá. Ka­masz korú voltam, s már akkor szívembe hatoltak a Fráter-nóták elbűvölő hangjai. Érsemjénből a mi szomszédos községünkbe jött át a híres Nótáskapitány. Kiss Gyula vendéglátó gazda szőlősdombján szalonna­­sütésen vettünk részt. Én ugyan csak tűz­­rakó voltam, de az is boldoggá tett, mert előre tudtam hogy a felnőttek nótázni fog­nak. A szalonnasütésre hivatalos volt még Fráteren kívül a falunkbeli lelkész, az édesanyám, két tanítónő, meg a kántor is. Az érmelléki dalköltő baráti körében jól érezte magát. A két szép fiatal tanítónő — az egyik szőke, a másik barna — érzései­ben őt felvillanyozta és emlékezésre kész­­tette. Beszédes kedvében felidézte azokat az eseteket, amikor még ő is számított a lá­nyok előtt. Az öregedő, nyugalmazott kato­natiszt most már a múltjából élt. A kántor jól tudta ezt, és már jó előre gondoskodott hegedűről, amit alkalmas pillanatban lázas tisztelettel nyújtott át a nótamesternek, akinek az volt a szokása, hogy nótáit elő­ször szívrehatóan elhegedülte, azután mű­vészi beleéléssel elszavalta, majd kellemes, behízelgő bariton hangján elénekelte... Végül elmondta keletkezésük történetét De az a régi csók, amit a kadét úr ka­pott, nyomban megismétlődött, mert hirte­len átölelte a két szép tanítónőt, s azok arcára cuppantotta. Ők a meglepetésről szól­ni sem tudtak, de nem is tiltakoztak elle­ne. , Mi, kamaszok, persze ekkor irigyeltük a Nótáskapitányt. Akkor meg csodáltuk, ami­kor a tűz fényétől kissé hátrább húzódott úgy hogy balladai félhomály vette körül alakját és énekelni kezdte: „Hull az eső sűrű cseppje, sötét felhők alatt. Szomorúan csapdossa a ragyás csárdafalat..." A továbbiakban odavarázsolt bennünket abba az ütött-kopott nyírségi csárdába, amibe „tört ablakon süvít a szél”, és attól a dróton lógó lámpa is füstölve ég. Nagy csend honol ott, mert ebben a cudar idő­ben nem járnak vendégek. A csaplárné is alszik a kármentőben,... Alhat nyugodtan, mert mind elpusztult, régen vége a betyár­­világnak. Ezzel a tudattal feküdhet le. „Ámde mégis ajtó nyílik, s lassan belép rajta” egy rég nem látott, megőszült isme­rős betyár. A nyírségi poszáta homokbuc­kák bujdosója, talán utolsó betyárja. ..A csapjámé meg nagyot néz, hogy még egyszer hallja” az elparentált betyár érdes hangját, ismerős szilaj parancsát: „Kocsmárosné! Száz szál gyertyát! Száz icce bort! Ide az asztalra!’’ Amíg a kecskelábú asztalra sürögve-fo­­rogva hordják a meszélyes üvegeket és a gyertyaszálakat — a vén betyár, aki régi hatalmát újra éreztetni akarja, lokását fe­nyegetően forgatja és hetvenkedve ordítja tovább: „Kocsmárosné! Száz szál gyertyát! Száz icce bort ide az asztalra!” • • • Egy nóta története ismerős és kedves volt a Fráter-nóta. A tanítónőknek — akik a lócán közrefogták az öregedő hódítót —, a sok közül az a nó­ta volt a legkedvesebb, amelyik így vég­ződik: „Ha te vagy az édesanyád legkedve­sebb lánya, én meg vagyok a hazának leg­szebb katonája.” Mikor a dal történetéről volt szó, a he­gedűt letette, s a már pocakos, 56 éves hu­szártiszt átváltozott a h­őhódító kadéttá. A tűz világánál csak hetyke, fekete bajuszká­­ja fiatalos ragyogó szeme vonta magára a­ figyelmet, ami akkor, régen is olyan volt. Akkor is, azon a régi tiszti bálon — Nagyváradon — ezt a fekete pörge bajusz­­kát pödörintette meg, amikor egy szép kis­lányt meglátott, s ugyanezzel a huncutkás szemével mosolygott rá arra az érmelléki csinos kislányra, akit feltűnően sokat tán­coltatott. A kis kadét nem átallott egyenesen csó­kot kérni ettől a hölgytől. Az önérzetesen megtagadta tőle, és ezt válaszolta: „Mit gondol? Hogyha az édesanyám megtudja, hogy a legkisebbik, legkedvesebb lánya megcsókolt egy huszár kadétot, mit szólna hozzá? Biztosan megszidna érte.” A kis kadét a sikertelen hódítás után megszégyenülten támolygott ki a bálterem­ből. Éjfél után azonban feltűnt a cigányok dobogója előtt... Leintette a zenét és ál­talános figyelem mellett bejelentette az új Fráter-nótát. A bálozók szívrepesve hallgatták, amikor ezt énekelte: „Engem ugyan nem csókolsz meg! Nem vagyok én dáma! Én vagyok az édesanyám legkedvesebb lánya. Ha te vagy az édesanyád legkedvesebb lánya! Én meg vagyok a hazának legszebb katonája.’’ A tapsvihar elhangzása után addig kapa­­citálták Lorándot, míg a báli közönség előtt is elbeszélte, hogy X. Y. kisasszony megta­gadott csókja miatt rúgta homlokon a mú­zsa lova. Ekkor a jelenlevők mindannyian hangosan követelték, hogy a fülig vörösö­­dő kislány azon nyomban, a nyilvánosság előtt adja meg a csókot. Itt megállt Fráter Loránd elbeszélésében és az érzelmekre ható szünet után elme­rengve így fejezte be:..,és azt az édes csó­kot megkaptam a nagyváradi bálon, szá­zak szeme láttára.” Odagyűltek a zenészek Fráter Loránd ott, a szőlőhegyi tűz hal­vány fényében drámai erővel erevítette meg előttünk a szilajul mulató ősz betyárt. Hangja messzire szárnyalt az este csendes­­ségiben, és valahol az Érmeder nádasai kö­zött enyészett el. Lent, a faluszéli kis há­zak lakói a házuk előtti kispadokon hall­gatták. Még fel sem ocsúdtak a drámai hangulatból, máris cigányok állottak Fráter Loránd mögött. Persze vonóshangszerekkel. A hang után lopakodtak ide. Hallották a faluban, hogy a „kapitány úr” van itt. Valamennyiünket megörvendeztették, mert nyomban felsírt a prímás hegedűjén a következő Fráter-nóta: „A fonóban szól a nóta, én Istenem de régóta hallgatom. Eszembe jut árvaságom, rég elhagyott boldogságom siratom. ” A nótáskapitány elégikus hangulatban énekelte tovább: „Daloljatok csak még egyet, bánatosat, keserveset, utolsót. Édesanyám ne sirasson, a fiának csináltasson koporsót." Ekkor elszorult szívvel az anyámra néz­tem, mert sírni kezdett. Könnyeit nem tudta visszatartani. Érzései meleg könny­cseppekben fakadtak ki. Ez a dal az én szívemet is ellágyította, s valami a torko­mat szorongatta. Az édesapám felé fordul­tam bátorításért, de az ő szeme is köny­­nyektől csillogott. Engem aztán az mentett meg a sírástól, hogy másik nóta csendült fel: a „Tele van a város akácfavirággal” le­heletszerű, zsongító dallama. Ennek végez­tével üdítő poharazás következett, Fráter Loránd felhajtotta a savanykás érmelléki bakatort, majd tovább játszotta és énekel­te azt, hogy: „Ott ahol a Maros vize mesz­­sze földön kanyarog”. Ezután a nóta után kedves emlékek tették mosolygóssá arcát. Talán Marosvásárhelyre gondolt, ahol so­káig katonáskodott, s ahol éjjeli szerenád­jaival sok szép kislány és fiatal asszony szívébe öntött reményt. Akkoriban ugyan­is csábító hegedűjével gyakran megjelent a zsalugáteres ablakok alatt, hogy elsírja szí­ve bánatát, vagy szerelmi vallomást te­gyen. Aztán sorra következtek: „Oda van a vi­rágos nyár” — „Mit susog a fehér akác” — „Elmegyek ablakod előtt” — „Vagyok én legénynek” — „Esteledik, szól a harang” — „Azt beszélik a faluban” — „Te felőled álmodoztam” — „Piros rózsák, fehér ró­zsák” — „Meglássátok, nem élek már so­káig” — „Hívlak akkor is, ha nem jössz” — illetve: „Szeretem a ruhácskádat, hisz te magad varrtad” kezdetű Fráter-dalok. Sok nótájának nemcsak a dallamát, ha­nem a szövegét is maga szerezte. Később tudtam meg, hogy az Akácfavirág és az El­adó birtok (Mikszáth) című operetteket is ő zenésí­tette meg. Jelentősége a műdalirodalomban Még most is magam előtt látom Fráter Lorándot, ha arra a szőlőhegyi mulatozásra gondolok. Még arra is emlékezem, hogy a dalköltő jókedvűen táncolt. Egyik kezével az egyik, másik kezével a másik kislány vállát fogta. Nótáiból kiáradó nagyságát már akkor megéreztem, de csak később ismertem meg Fráter Loránd jelentőségét a műdalirodal­­munkban. Dr. Porcsalmy János

Next