Hajdú-Bihari Napló, 1991. április (48. évfolyam, 76-100. szám)

1991-04-05 / 79. szám

1991 .ÁPRILIS 5., PÉNTEK HARMADIK Ady Endrével együtt mondható: „Sósabbak itt a könnyek”... Ha valaki mélyebben ássa meg kertjét, sótömbökre bukkan Szál­ai Csaba Parajd, 1991. március 26. (HBN) — Országunkban (ha jól tudom) egyetlen művelhető sóbánya sincs, de van Székelyföldön! Megihlet a kivételes tömegű, vulkánok által őstengerlepár­­lásból származó kincs, amely Parásdon és Szovátán a felszínre bukkant. „Sok helyt a székely abba vágja pincéjét" — tudósít Orbán Balázs híres leírásában, miközben sóbérceken legelő nyájakat említ, így igaz ez most is. Ha valaki mé­lyebben ássa meg kertjét, sótöm­bökre bukkan. Szovátán, Paraj­­don árokpartot fehérítő, forró erek csordogálnak a hegyből. Só, só és só. Parajd ebből gazdagodott. A tolvaj bányászok ellen egykor valóságos hadjáratot indított a hatalom. Még ki is végeztek, fő­­belövéssel sótolvajt. Nos, azt tudni kell, hogy a székelység mindig is köztulajdonnak tekin­tette a lába alatt heverő hatalmas értéket. Merész hangú, szókimondó faliújságcikk Mielőtt betoppannék a parajdi bányaüzem irodájába egy ma­gyarországi üzletemberrel, az ud­varon megállít egy merész hangú, gépelt, szókimondó faliújságcikk. Jól látható helyen van kitéve, nem rejtik véka alá a kritikát. Üzemről még ilyen lesújtó bírála­tot én nem olvastam. Ez a cikk nem amolyan pártmegdorgálás. Iszonyúan szétrázódhatott odalenn a szállítószalagoknál a munkafegyelem, ha úgy igaz, ahogy írják. De a minőségel­lenőröknek is kijut a „jóból". Ahe­lyett, hogy osztályoznák, minősítenéd a sót, mésszel fe­hérítik. Mások meg enyhén szól­va, összerondítják. Ne írjam meg, hogyan. Igaz, ez már a vagonban történik, pedig — kiállt fel újból a cikkíró — várják ám ide az üzletembert nagyon. Hát itt van, megérkezett. A magyarországinak leesik az álla A főmérnök rögtön fogad, miután rettentően fontos arccal előbújik (három perccel a köszönés után) papírjai mögül. Lássuk, hogy igen elfoglalt. — Tejporért eladnivaló só? — Hm, olyan nincs. Van persze, de... A magyarországinak leesik az ál­la. Neki a sóüzlet megközelítése túlontúl körülményes, mert nem ide, hanem egyenest Bukarestbe kellett volna utaznia. Aláírásokért. Abból is szám szerint legalább három minisztériumi kellene, s ez, hogy csak három kell, már fej­lődés, nagy változás a forradalom óta. (A címeket az udvarias főmérnök megadja.) — Igaz-e, hogy a parajdi só a leg­gyengébb minőségű az összes többi közül? — szorítanám sarok­ba a mérnököt, csakhogy az elad­hatóság aligha parajdi érdek. Állami! S ha az, mit fecsegünk itt erről annyit. Áhítoznak ugyan Parajdon külföldi befektetőkre, és már tárgyalnak is. Többet a főmérnök nem mondhat, titok. Annyit még elárul, hogy ma­gyarok az ajánlkozók, s ez a jövőre nézvést jó jel, mert Magyarorszá­gon talán a finom só az, ami a leg­drágább élvezeti cikk. Új, vehemens tárgyalópartner érkezik, helyből. A polgármester. Szeretné, ha a bánya feladná el­sőbbségi jogait Parajdon, és a gyógyvizet, a fürdőt az önkor­mányzat kaparintaná meg. Hadd emelkedjen turistarangra a város. Óhaját a bányamérnök megérti, de az ettől még óhaj marad. A vita amolyan évek óta tartó „húzd meg, ereszd meg" kö­téljátékra emlékeztet.A szomorú helyszíni valóság kint a strand­nak nevezett, iszapba fúlt medencénél és az üres boltoknál ütközteti össze a bent folyó egyezkedést, mert teljesen mind­egy, kié a fürdő, ha körötte évszázados elhanyagoltság és a nincstelenség az úr. Adyval együtt mondható: „Sós­abbak itt a könnyek"... Orbán Balázs portréja ( kerámia) Fotó: Iklódy János Horn Gyula Szabolcsban Nyíregyháza (MTI) — Zwack Péter, a Magyar Köztársaság amerikai egyesült államokbeli rendkívüli és meghatalmazott nagykövetének a tervezett fel­mentése a kormány és a Kül­ügyminisztérium dolga. Nem tu­dom milyen gondok merültek fel a washingtoni diplomáciai testület vezetőjének munkájával kapcso­latban — válaszolta az újságírók kérdésére Horn Gyula, a parla­ment külügyi bizottságának el­nöke, aki mint a Magyar Szocia­lista Párt vezetője, kétnapos Sza­­bolcs-Szatmár-Bereg megyei prog­­ramját követően, csütörtökön sajtótájékoztatót tartott Nyíregy­házán. A pártvezető szabolcsi tapaszta­latait összegezve elmondta: meg­győződött arról, téves az a nézet, hogy az embereket nem érdekli a politika. Horn Gyula kérdésekre válaszolva a többi között el­mondta véleményét a Fidesz hat­párti egyeztetés javasló kezdemé­nyezéséről.Egy másik kérdésre adott válaszában Horn Gyula a várható szovjet menekültáradat­tal kapcsolatban hangsúlyozta: az igazi megoldás az lenne, ha a gon­dokkal küzdő Szovjetunióban normalizálódna a belső helyzet. Ha az elmarad, akkor Magyar­­ország érdekeinek védelme je­gyében a vízumkényszer be­vezetésétől sem szabad visszari­­adni.Horn Gyula végül a kár­pótlási törvénytervezetről szólt. Lesz még búboskemence Kéményseprők egy falusi utcán Bényei József Újévkor szerencse. Ilyen szép tavaszi napon? Legfeljebb meg­lepetés. Megfogom azért a gombom, amikor a kocsiból kéményseprőt látok a falusi utcán, mégha szemüveges is a kotró, és mon­dom magamban: „Kéményseprőt látok, szerencsét találok..." És szerencsém volt. A falu központjában, a kicsi park­ban, amelyről nem tudni, hogy a buszmegállóhoz tartozik-e, vagy a vendéglőhöz, két újabb kémény­seprő üldögél. — Mi van itt? — kérdezem. — Megszállták Bakonszeget? — Csak a munkánkat végezzük — válaszolják öntudatosan, de azért megállnak velem pár­­perces beszélgetésre. Ambrus József már hét esztendeje, Pajtás István meg csak két hónapja a debreceni vál­lalat dolgozója. — Így van ez — magyarázzák — eljövünk többen egy-egy faluba, kikotorjuk a kéményeket, beszed­jük az éves kéményseprői díjat... — Az is emelkedett? — Ajjaj... Harminc valamennyi volt, most meg 120. — És fizetik? — Há-á-át... Úgy mondanám, hogy a lakosságnak csak a hat­van százaléka fizet. Ők sem vita nélkül. — És ebből mennyi a maguké? — Négy százalék. Hát nem sok. Ezt azonban csak úgy magamnak mondom, miközben mutatják az új ruhát, amelyet három esztendőre szán­tak, de egyiküknek máris foltozni kellett, pedig tán még félesz­tendős sincs. — Mit látnak, mivel fűtenek most falun az emberek? — Mindennel. Amivel olcsóbb. El nem hinné, de azt látjuk, hogy megint az ízzikkózót kezdik használni gyújtásnak és sokan mondják, hogy újrarakatják a bú­boskemencét. Azt ha egyszer be­­fűtötték, tartotta a meleget... — És kikből lesz most kémény­seprő? — kérdezem az újoncot. — Az ugye, változó... Nos, ő meg a szemüveges kol­légája is úgy lett, hogy volt ko­moly szakmájuk. Ő például fe­jőmester volt. A szemüveges tehenész. Csakhogy a „tejágazat" — ahogy mostanában mondják — válságba jutott. A közösben is, meg a magánszférában is. — Valami biztonság meg kell az embernek — teszi hozzá és nem tudok vele vitatkozni. Hogy is ír­ta József Attila? „Hol lehet altiszt, azt kutatja..." Lehetséges, hogy megint megnő azoknak a foglalkozásoknak a rangja, ahol egzisztenciális és emberi bizton­ságot tudnak garantálni, ha nem is magas átlagkeresetért? Úgy lát­szik, a komoly, stabilitást kereső emberek körében ez lesz az uralkodó csakhamar. A közeli vendéglőnek nem tudunk ellenállni. Az egy üveg sör mellett (a főnökök ezt most ne olvassák), sokáig beszélgetünk még. Mindenről. A családról, a munka nehezéről. Egyikük Berettyóújfaluban, másikuk Deb­recenben lakik. Onnan járják a vidéket, szükség szerint, minden házba kétszer kopogtatnak egy esztendőben. — S akik nem fizetnek? Ott is ko­tornak? — Muszáj. Egy dolog a bizton­ság, a tűzveszély, más dolog meg a pénz. Sokan egyenesen azt sze­retnék, ha havonta jönnénk. — És? — Ez a rend, így van az előírás. Miközben egymásra emeljük a pohárban maradt söröcskét, megkérdem: — No, és szeretik, várják magukat? Örömet és szerencsét hoz még a kéményseprő? — Szeretnek-e? Mi is visszük a pénzt. Az meg nincs, így aztán nagyon nyugtalanok az emberek mostanában. Ők azonban nyugodtak. Kell is. A padlás, a tető veszélyes munka­hely. Kezet fogunk. Ők mennek dolguk után, vállukon az ösz­­szetekert kotróval meg a különös lapáttal. Magam meg iszom még egy sört. Amíg telik rá. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 3 KOMMENTÁRUNK D. Karádi Katalin Zwack­­cikcakk Úgy tűnik, a magyar találgatósdi a rend­szerváltás ellenére sem ment ki a divatból. Hol ezzel, hol azzal zavarják meg a békés állampolgárok fejét, mígnem az erősen botrányszagú ügyekről rendre kiderül, hogy nincs is semmiféle botrány. A magyarázat többnyire erősen „száj­barágós”, hogy a legkisebb kétséget is eloszlassa, miközben nem tudni, legfeljebb sejteni lehet, mi játszódik a kulisszák mögött. Aki egy kicsit is érdeklődik a világ dolgai iránt, jóformán napról napra megkap­ja a dózist. Többnyire a hírközlő szervek jó­voltából, amelyek — hisz’ ez a dolguk — mindig „kiszagolják”, ha valami történik, és megpróbálják kideríteni az igazságot. Tudom, nem kívánkozik minden a nyil­vánosság elé. De talán nem felesleges ki­bogozni azokat az ügyeket, amelyekről szűkszavú közleményt adnak ki vagy még annyit sem. Mert hamar elkezdődik a ma­gyar találgatósdi. Jobb, ha a sajtó próbálkozik. Most például az a kérdés: va­jon miért mozdítják el a helyéről a wa­shingtoni magyar nagykövetet. Nemrégiben még ugyanazokban a körök­ben hivatalosan cáfolták, hogy vissza­hívására sor kerülne, sőt, ezúttal is csak di­csérni tudta munkáját a lapoknak nyilatkozó külügyi szóvivő. Szűkszavú, túlságosan ál­talános válaszából azonban végképp nem tudtuk meg, mi a valódi indok, így most is csak találgatni lehet: alighanem személyes ellentétek, illetve méltatlan pártharcok húzódnak meg a háttérben. S közszájon forog egy olyan pletyka is, hogy esetleg Jeszenszky Géza kerül Zwack Péter helyére. Szóval: nem tudni, hányadán ál­lunk, valóban az MDF ,komiszárja”-e a követség második embere, mivel mély­séges hallgatás övezi az egész ügyet. Mondhatnánk: talmi politikai szenzáció az egész, majd elfelejtjük, csakhogy a talál­gatások ismét árthatnak Magyarország nemzetközi megítélésének, az pedig aligha írható a Külügyminisztérium javára, hogy a nagykövet leváltásáról a külügyi bizottság is csupán a sajtóból értesült. NAPRÓL NAPRA Filep Tibor Még húszezer Még 20 ezer szovjet katona, polgári al­kalmazott és családtag tartózkodik Ma­gyarországon a csapatkivonást meg­kezdése előtti százezerből — olvashattuk a Népszabadság tegnapi, április 4-i számában. Tikos László alezredes nyi­latkozott a szovjet haderő kivonulásának alakulásáról. Van valami jelképes abban, hogy annak a napnak az évfordulóján kap­tunk információt a szovjet hadsereg ki­vonulásáról, amelyhez kötődik hazánk egy éven belüli második megszállása. Ugyanis csak rövid ideig hihette a nemzet 1945-ben, hogy a Vörös Hadsereg valóban felsza­badította Magyarországot a német megszál­lás alól. Hiszen nagyon jól tudjuk, hogy a Szovjetunió néhány hónap múlva már megkezdte jóvátétel címén hazánk gaz­dasági kifosztását, következett a málenkij robot, megépültek a támaszpontok. Nem is beszélve a direkt politikai beavatkozások­ról, az 1956-os forradalom eltiprásáról. Amíg idegen katona tartózkodik egy országban, addig az nem szuverén. Most hazamennek a megszállók, s közeledik az a pillanat, amikor hazánk 1944. március 20. után ismét teljesen szabad és függet­len lesz. Távoznak tehát a rossz emlékű tankok. A folyamat visszafordíthatatlan. Reménykedhetünk abban, hogy a szép­nek hazudott szovjet-magyar barátság helyett most majd a két független állam őszintén tisztelheti egymást. A múló idő pedig begyógyítja a régi sebeket.

Next