Hajdú-Bihari Napló, 1997. december (54. évfolyam, 280-303. szám)
1997-12-24 / 299. szám
vita Móricz Erdélyéről. A TUDOMÁNYOS AKADÉMIÁN Veres Péter nagyon szimpatikusan, okosan szólal meg. Akármennyit vitatkozunk is, az Erdély jó olvasmány, jó könyv - ez mondandója summája, -, ha vannak is benne ideológiai hibák, az orosz klasszikusokban is vannak. Ki kell adni minél előbb, nagy példányszámban. Különben is az ideológiai hibákkal csínján kell bánni. - Móricz nem ismerhette úgy a marxista esztétika követelményeit, mint mi... Derültség. - Min derülnek? - kérdez vissza Veres Péter - tán azon, hogy annyira azért ismerte? (Fodor András: ezer este Fülep Lajossal) EMLÉK VERES PÉTERRŐL ,,Valamikor az ötvenes évek elején meglátogattam, fent a rózsadombi kis házában (ez csak az alkotóháza a többi mellett). Nem volt otthon, csak a puli ugatott. Nagy hó, lapátosok dolgoztak az úton. Látták hogy csöngetek, elmondták, hogy „a Veres méltóságos úr" sétálni ment, ilyenkor szokott sétálni. Unatkoztam, fáztam, beálltam közéjük lapátolni. Egyszer csak jött a méltóságos úr. Vastag, szőrmés, bélelt bekecsben, perzsaszőrmés kucsmában, fényes szép csizmában. Nagyon nem tetszett neki, hogy én, a kávéházi Cini ott lapátolok, s az se, hogy miért félek a kutyától. A házimunkások lapátjukra támaszkodva nézték, ahogy bevonulunk. - Emberek - azt mondja Péter bácsi -, ne álljanak le, meghűlnek. - De azok nem mozdultak. - Emberek, hallgassanak rám - így az öreg -, én tíz évig voltam pályamunkás, ha megállnak, megfáznak, én ezt jobban tudom - és így tovább. De azok nem mozdultak. Én sose voltam pályamunkás, de azért így is kitaláltam, hogy mit gondolhattak azok a hólapátolók a Sztálin-ajándék kocsiján járó méltóságos úrról." (Karinthy Ferenc: Napló III.) A MŰVÉSZET ÉS A POLITIKA Kodály Zoltán - Angliából visszatérve - fogadásán ezt mondta: - Meggyőződtem róla, hogy a politika csak bemocskolja a művészetet, a művész ne foglalkozzék politikával. Ekkor Ortutay Gyula miniszter válaszában így helyesbített: - Igen! Nyugaton a haladó művészet összeférhetetlen a politikával, a nyugati politika bemocskolja a művészetet. Bezzeg minálunk... Kodály erre ismét fölállt, s hegyes hangon a következőképp reagált: - Bocsánat, azt hiszem, egy kis tévedés történt, amennyiben én politika alatt nemcsak nyugati politikát, hanem mindenfajta politikát értettem. (Fodor András: A Kollégium) A „MARXSZEM" Egyik alkalommal a színház igazgatója idegességében levette a szemüvegét, majd kétségbeesett kapkodással igyekezett megtalálni a rendetlen íróasztalán. Feszengő csend, majd Manyika (Kiss Manyi) megszólalt. Minden irónia, gúny, él nélkül, inkább szomorúan, súlytalanul: „A pápaszeme ott van a szeme előtt, csak épp a marxszemétől nem látja." A „marxszem" ettől kezdve meghatározó jelzője lett bizonyos típusú embereknek. (Révy Eszter: Kiss Manyi) ARANYKÖPÉSEK (1952) Szemináriumon hallott beköpések: „A parasztság egyik lábával erre kacsintott, a másik lábával arra kacsintott" vagy: A kommunista párt 1945-ben megszervezte az éhínséget." Transzparensszöveg a felvonuláson: „A marhavágóhíd dolgozói szeretettel köszöntik a testvéri kommunista pártokat." Fülep Lajos mulatságos emlékei a maga praxisából: „Jön egy kislány a paplakba, óriási káposztát ölelve a mellére: Édesanyám kütte, mi úgyse szeretjük... Vagy amikor a várkonyi hittanvizsgán az ekkora szemű, bölömbikahangú Szép Évike arra a kérdésre, hány Isten van?, így felelt: „Kettő, mert nem is lehet több, mint három." (Fodor András: ezer este Fülep Lajossal) EZEKNEK? Az abszolút reakciós vicc 1961- ből. A főorvos rémülten mondja a páciensének: ember, hát miért nem csináltatja meg a fogát? Ezeknek?! (Fodor András: ezer este Fülep Lajossal) A TSZ-ELNÖK POHÁRKÖSZÖNTŐJE Bácsalmás. A nagy olvasómozgalmi seregszemlébe író-olvasó találkozót, Vörösmarty szobrának koszorúzását, téesz látogatást, ott fogyasztott ebédet is belekalkuláltak. A téeszelnök roppant szívélyes pohárköszöntőt mond. Méltat bennünket, amiért el merünk jönni megismerni „az ő életüket". ... hát akkor csak együnk, érezzük jól magunkat az asztalnál, „fogyasszuk el poharainkat". (Fodor András: ezer este Fülep Lajossal) Papp László gyűjtéséből „A marhavágóhíd dolgozói szeretettel köszöntik a testvéri kommunista pártokat." NEM VICCELÜNK Politika, humorban pácolva Ezen az oldalon senkit sem teszünk lóvá (a szilveszter ellenére sem) KÉT SZÉK KÖZÖTT Tíz- és húszfilléres emlékeim s „**Sok kicsi sokra megy, a fillérből lesz a forint, aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli" - örökre eszébe véste ilyen és ehhez hasonló bölcsességeket, hisz drága szülei hagyományoztak rá. Igaz, ő maga jobban örült volna, mondjuk, egy berendezett öröklakásnak vagy egy tágas Mercedesnek, de fájdalom, a rá hagyott örökség tételei között csak a mondások szerepeltek. „Viszont jut is, marad is - idézte magában apja másik kedvenc mondását a nehéz percekben. S valóban, ha túl sok mindenre nem is jutott eddigi életében, legalább maradt. A példaként említett fillérekből például legalább félkilónyi. Ott lapultak a kiszolgált pénzérmék az ugyancsak kiszolgált lavórban egy (a változatosság kedvéért szintén kiszolgált) rozoga szekrény mélyén. Mert mit lehet tudni? Hátha a szép emlékű, de egyébként teljesen értéktelennek látszó tíz- és húszfilléresek egy-két évezred múlva jóval többet érnek majd. Mint ahogyan ez a régi rómaiak aprópénzével is megesett. Abban persze nem volt teljesen bizonyos, hogy ő maga is megéri, míg fillérjeiből - az idézett mondás szellemében - pár száz év múlva újra használható pénz lesz, de hát mit lehet tudni. Elvégre ha az alig száz éve még rongyos krajcárért árult bélyegből mára lehetett több milliót érő ritkaság, akkor az ő fillérjei sem teljesen esélytelenek. Persze, bánta volna ő, hogy lesz-e némi dugipénze a fillérekből úgy négyezer táján, ha tudott volna mit kezdeni a lavórnyi érmével. A boltokban már régen nem fogadták el, de már azelőtt is udvariasan, de jól érzékelhetően leköpködték, ha arra vetemedett, hogy ilyesmivel fizessen. Egy kevésbé jó hírű talpon, illetve (más) talponállóban meg egyszer egyenesen tettlegesen is tudtára adták, hogy a fillérrel fizetni akaró kedves vendégnek kívül tágasabb, s ha még egyszer ide tolja a képét, úgy filléren billentik, hogy hazáig repül. Nos, akkor határozta el végleg, hogy nem kísérti a sorsot, s felhagy azzal a meddő kísérletezéssel, hogy az ország területén az egyébként törvényes fizetőeszközzel fizessen. Ezért rakosgatta félre a zsebe mélyén összegyűlt alumíniumdarabkákat, amelyeket ennyi erővel persze, akár a szemétbe is söpörhetett volna, hisz hamarosan kivonták őket a forgalomból. Ám még mindig hatott rá az atyai intelem, miszerint fillérből lesz a forint. S mit ad Isten? A minap olvassa a lapokban, hogy a postahivatalokban december 15-ig még beváltják a tíz- meg húszfilléreseket. Nosza, hóna alá csapta a lavórt, elvégre karácsony előtt nincs olyan kis pénz, ami ne jönne jól, s irány a posta. Várt már jó pár percet, amikor jóakaratúan figyelmeztették, hogy így hiába próbálkozik, be kell rolnizni az érméket. Ez sem vette el a kedvét, csak néhány estéjét, mert fölöttébb aprólékos munka az aprócska érméket szakszerűen becsomagolni. Azután már csak a befizető nevét kellett ráírnia, hogy ha esetleg a bankban az átszámolásnál majd kiderül, hogy mondjuk tíz fillérrel galábul be akarta csapni az államot, legyen kit letartóztatni. Most már a robikkal állt újfent sorba, de az első ablaknál közölték vele, hogy csak akkor fogadják el fillérjeit, ha befizetést teljesít vele, vagyis befizet legalább egy csekket. Azt válaszolta, hogy inkább felvenné fillérjei ellenértékét, a mintegy kétszáztíz forintot. Erre a főpénztárba irányították, ahol az ott dolgozó kedves hölgy azt közölte vele, hogy ennek semmi akadálya, csak fizetni kell valamennyit az átváltásért. „Csak tessék levonni" - mondta egy Csekonits báróhoz illő hanyag mozdulattal, elvégre kicsire nem adunk, meg egyébként is megilleti azt a szegény pénzintézetet az a néhány százalék. „De egy kicsit sok lesz" - mondja a hölgy együttérzően, s ekkor már elkezdte furdalni a kíváncsiság, hogy mennyi is az annyi. - Háromszázötven forint - válaszolt a kisasszony, ő pedig újra mondata vele, vélvén, hogy rosszul hallotta az összeget. De nem. Vagyis - ismételtette a gyengébbek, vagyis a maga kedvéért - azért, hogy én odaadhassak kétszáztíz forint értékű fillért, és kapjak érte kétszáztíz forintot, vagyis az egyenlegem nulla, azaz a nagy semmi legyen - nos a semmiért nekem kell fizetnem háromszázötven forintot. „Ügyes - gondolta magában elismerően, kár hogy nem neki jutott eszébe. Hisz ezzel az agyafúrt ötlettel akár meg is gazdagodhatott volna, ha jobb lett volna a memóriája. Mert csak emlékeznie kellett volna a jó szocialista idők automatáinak működési elvére, amelyekbe csak be kellett dobni a pénzt, viszont cserébe nem adtak semmit. Igaz, nem is nagyon híresztelték magukról, hogy minden áramkörükkel az ügyfeleket szolgálják... T. Szűcs József '3 ’*»» '«5 y. A magyar privatizáció oknyomozó története Hej, mit tudják azt a mai privatizátorok, hogy okosfóbiáskodásukat megelőző ezer esztendőnk alatt is micsoda privatizálásokat hajtottunk végre? Eleink már a múlt évezred kilencedik századában privatizálták Eleiközt, aminek nyomán virágzó magyar társadalmat teremtettek. A besenyő támadás, no meg az akkor nyugatnak számító Bizánc álnoksága miatt azonban társadalmunk ellen csődeljárás indult be. Fejünket azonban akkor sem vesztettük el (valamennyien) és útnak eredtünk a Kárpát-medencébe, hogy privatizáljuk azt, jobb híján. Előreküldött brókerek jelentették, hogy fűben-fában, vízben és vadászni való állatban gazdag ez a medence. Mire Árpád atyánk kiadta a parancsot: - Lóra fiúk, privatizáljuk ezt a szépséges földet! És jön. Menetközben még privatizálták Szvatopluk lovát, de végül konzorciumszerződésben rögzítették a magyar honfoglalók bankrészvényeit, 51 százalékban a honfoglalókat jegyezték be a privatizációs szerződésbe. A következő években aztán lassan megvásárolták a maradék részvényeket is és Szent István királyunk alatt már mint Magyarország jegyeztették be a vállalatot a vatikáni cégbíróságnál. Ettől kezdve a forint európai diadalútra indult, a márka és a shilling annyira leértékelődött hozzá képest, hogy amikor nyögte Bécs Mátyás hadát, a budai kutyavásáron kilóra mérték a márkát. Az évszázadok során idegen tőkések többször is megpróbálkoztak azzal, hogy felvásárolják a magyar részvények többségét. Néha sikerült is a csődeljárást beindítani. (Lásd: török hódítás, osztrák uralom!) Ám a magyarság mindannyiszor visszaszerezte piaci pozícióit, egy ízben százszázalékos tulajdonosa is lett az ország nevű vállalatnak. (Lásd: monarchia!) A szomszéd tőkések azonban, a francia imperialista körök pénzével a Trianon nevű tőzsdekrach kiprovokálásával sikeres területkoncentrációt hajtottak végre és sikerült megszerezniük a magyar néprészvények negyven százalékát. Néhány tőzsdemanipulációval (két bécsi döntés, 1956) ideig-óráig sikerült opciót szerezni az elvesztett részvényekre, de végül a nemzetközi tőkekoncentráció győzedelmeskedett és a forintot leértékelték. Mai siralmas állapotaio!♦ A mai privatizálások nevetséges voltáról mi sem tanúskodik jobban, mint az, hogy a határon túli magyarok még csak bele sem szólalhatnak a tőzsdei spekulációkba, mi több: a buta belföldi vámőrök csak útlevéllel engedik be őket, hogy részt vehessenek a feketepiaci üzelmekben. Jobb híján! A nagy privatizálási igyekezetben megfeledkeztek az agrárszféráról és csaknem valamennyi szféráról, amelyhez az évezredek során a magyarságnak köze volt. Nem ártana ezért , versenyvizsga alá vetni az állami vagyonügynökség üzletembereit és a vizsgatéma ne legyen más, mint a magyar privatizáció oknyomozó története. Amit oknyomozott a jelen privatizálási esetlenségeiből szándékosan kimaradó derék oknyomozó, mint fenn: Bereczki Károly