Haladás, 1946 (2. évfolyam, 1-50. szám)
1946-08-22 / 32. szám
SZABÓMESTEREK! SZABÓIPAROSOK! FIGYELEM! SZÖVETET, ••abókelléket legjobban vásároltunk te szabószaküzletében, Budapest, VI. kerület, Király utca 15 .HALADÁS. NEHÉZ ESET AZ OPERA Írta: Márkus László Végre csönd van az Operában és remélni lehet, hogy ha az ősszel megint hangzatos lesz a tiszteletreméltó épület, most már csak a muzsika tiszta hangzatai verik fel a csöndet. A megoldás azt is ígéri, hogy a helyzet stabilizálódik és nem keletkeznek hamis látszatok, ha például nekem is akad az Operáról valami mondanivalóm, aki jó húsz esztendő alatt bőséges tapasztalatokat szereztem az intézet működéséről speciálisan és az embereket illetőleg általában. Most már engem se lehet ambíciókkal és aspirációkkal meggyanúsítani, ha nem is köztudomású még rólam, hogy az én lelkemben sohasem nyílhat ki többé az áldozat készségének szép és nemes világa, az a vágy, amely az embereket kockázatos kalandokra hevíti és ráviszi arra, hogy teszem azt, az Operát igazgatni áhítozzanak. Néha, mikor titokzatos sejtések ingerére ez a heroikus kívánság felgerjed a lelkekben, a vágyálmokat stimuláló válsághírek idején olyan méretű az áldozatvállalók rajzása, hogy ezt a pszichotikus tömegmozgalmat csak regényes illúziók jelenlétével tudjuk magyarázni. A leghősiesebb lelkek is meggondolnák, mielőtt belefognának a rajzásba, ha világos fogalmuk lenne arról, hogy mi az, amit vállalni olyan tűzzel akarnak. Minden állami színház alapvetésében paradox képződmény, mert a színház természetes életformái diametrálisan különböznek a bürokrácia tevékenységével maghatározott formáktól. A színház minőségekben gondolkodik, a a hivatal pedig mennyiségekben, az utóbbinak tehát nincs szerve, amely fel tudná fogni a számvevőség jelentéseiben számszerűleg ki nem mutatható hasznosságot. Az állami színház értelme abban van, hogy olyan feladatokat teljesíthet, amiknek kockázatát a magánvállalkozás nem bízja meg, viszont az állami igazgató megbukik, ha vállalja a kötelező kockázatokat és a nemes va banque eredménye nem pozitív. Ez az elsőszámú paradoxon, análaz abból következik, hogy a színház nem olyan üzem, mint például egy cipőfelsőrészkészítő ipartelep, amelynek mechanizmusa előrelátható behatásokra, előrelátható tünetekkel reagál. A cipőfelsőrész azonos marad önmagával, ugyanaz a minődékz morad, ha ugyanazok a gépek szabják és varrják akár kicsi, akár nagy mennyiségben és az üzem prosperitása csak olyan tényezőktől függ, amelyek egyszerre befolyásolják az egész ország termelésmennyiségét. A színház inkább a mezőgazdasági üzemhez hasonlít, mely ki van téve a helyi időjárás esetlegességeinek, amelynek előre nem sejthető kanyarulataival, előre el nem képzelhető utakat jelöl a csapadékelosztás és az átlagos középhőmérséklet váratlan ingadozásainak görbéje. A színház prosperitását hirtelen lecsökkentheti vagy felvillanyozhatja egy egészen idegen jelenség, két hétre tönkreteheti a színházat egy futó politikai tünet, egy hevesebb utcai demonstráció, egy sztrájk, egy túl meleg vagy túl hideg időjárási periódus, egy félévre tönkreteheti valami járvány, egy tünékeny rémhír, egy kormányváltozás, egy szerencsétlen bukás jégverése, csupa múlékony jelenség, aminek ideje sincs arra, hogy a sokkal ellentállóbb ipari mechanizmust befolyásolja. Mikor tehát a hivatal az állami színháznak egy évre ír elő költségvetést, azzal arra készteti, hogy óvakodjék minden kockázatosabb kísérlettől és éppen azt ne csinálja, amiért a világon van. Erre aztán a kritika kezdi dorgálni a színházat, a közönség szívesen átveszi a kritika ellenzéki kifogásait, mert így ő is okosabbnak érezheti magát az igazgatónál, aki ideig-óráig ellavíroz az államszámvitel és a kulturális követelmények ellentmondó szempontjai között, de kiegyenlítő megoldást soha nem találhat, tehát rövidesen megbukik. Ebből az ősparadoxonból burjánzik aztán a nehézségek dús szövevénye, amin persze segítene egy célszerűbb rendszer, mondjuk öt évre szóló költségvetés. Ez talán kiegyenlítené a bizonytalan évek mérlegét valami elviselhető átlagban, de ez túl egyszerű és túl szép lenne, ne is beszéljünk róla. Ezidőszerint egyéb, speciálisan korszerű nehézségek is szórakoztatják az állami igazgatót, akinek előbb létre kell hozni a színházat, jóformán semmiből, hogy aztán legyen neki mit igazgatni csakugyan. Általában más lett az ország és más struktúrában kell megújulni az Operának. Mi öregek egyszer már átéltük azt a csodát, hogy a nagyszerű konjunktúra, mikor az igazgató felszedett vaalmi darabot az utcáról, odatette a színpadra és a közönség leadta érte pénzét engedelmesen, a boldog konjunktúra hirtelen megbicsaklott és a másnap már új korba fordult. Ettől fogva csak az lett siker, ami valami különös okból érdekelte a közönséget és csak azért volt hajlandó fizetni, igen vékonyan és csak imitt-amott, amiben siker szagát errontotta. A mi Operánk is kénytelen volt vállalni a konkurrenciát, kényelmes udvari műintézetből átképezte magát dinamikus színházzá és le kellett számítolnia azt a keserves adottságot, hogy az operába lelki szükségletek okából beváltakozó közönség alig népesebb öt-hatezer főnyinél. Vagyis egy szezonban egy mű átlag öt-hatszor kerülhet színre, ennélfogva szükség van olyan gazdag repertoárra, amely a háború előtt közvetlenül lehetővé tette, hogy valami százhúsz betanult előadás legyen készenlétben és egy szezon alatt 80—85 darab kerülhessen színre. Még tovább bonyolította a feladatot az a körülmény, hogy az Operaházi egyetlen, volt az országban, tehát műsora nem specializálódhatott zenei szekták szerint, hanem tartalmaznia kellett a világirodalom remekeit és a magyar termést objektív teljességben és ehhez szüksége volt nemcsak teljes kapacitású nagy zene- és énekkarra és nemcsak elsőrendű énekesgárdára, hanem arra is, hogy a második és harmadik kiosztásokat is el tudja ütni állandó személyzetéből és maga nevelje utánpótlását, nem úgy, mint a boldogabb hazak operaházai, amelyek telefonhívásra kapnak kisegítőt a közeli vidék operáitól, esetleg a helybeliekből és amelyek készen kaptak utánpótlást számos más operák neveléséből. Ez bizony döntően befolyásolta az egész műsorpolitikát és a szervezet egész elvi alapvetését. Ma pedig az a helyzet, hogy az Opera műsora alig tartalmaz egy tucat műnél többet, a díszletanyag jórésze elpusztult, ami megmaradt, azt premierek kiállítására elhasználták a keserves anyaghiányban. Talán nem illik, de mégis megkockáztatom, hogy utaljak a most leváltott rezsim legtragikusabb tévedésére, arra, hogy olyan bemutatókra fecsérelt munkát és anyagot, amelyek helyett három-négy szükséges műsordarabot állíthatott volna helyre egyetlen felesleges premier anyagából. Az új közönségnek éppen olyan új egy Varázsfuvola vagy akár egy Turandot, mint a merőben indokolatlan Pique Dame és ha most elképzeljük, hogy a zenekart is szétverte az általános katasztrófa és zenekart rögtönözni nem lehet, ahhoz, hogy bármilyen kitűnő művészegyéniségek belemódosuljanak a zenekar egyéniséget feloldó és mégis egyéniséget kívánó paradox egységbe, nemcsak sokévi együttjátszás, hanem a generációk folyamatos váltakozása, a hagyományok sima átörökítése is szükséges, ha elképzeljük továbbá, hogy a legjobb énekkari tagnak is be kell könyv nélkül tanulni vagy ötven operét, amíg hasznát vehetik és hogy a műszaki személyzet is csak éppen ezen a színpadon tanulhatja meg tennivalóit hosszú praxisban, akkor valami képet kapunk arról, hogy az új igazgatóra micsoda emberfeletti munka vár, ha operát kell teremteni ebből a mai semmiből. Nehéz eset kétségtelenül. Nem is tudnám hirtelenében megállapítani, hogy milyen kvalitások kellenek a munka teljesítéséhez. Akármilyen kitűnő zenész valaki, nem szükségképpen operai igazgató. Olyan remek karmester kezén, mint Bruno Walter, sehogysem virágzott a bécsi opera, legfeljebb egypár jó előadása volt, amiket maga Bruno Walter gondozott, de ezek éppen olyan jók lettek volna akkor is, ha ő vezető karmester és valami nem gyakorló zenész, de zenei kultúrával telített organizáló talentum az igazgató. Nem a zenei vezetés exekutív része illeti az igazgatót, úgy, ahogy nem az igazgató dolga énekeseket nevelni, sőt egyáltalában nem az operáé, mert erre létesültek a zenei főiskolák. Schalk ragyogó tanító, mester volt, valóban páratlan gyémántköszörűs, de a folytonos köszörülés bizony elvonta a figyelmét és energiát a bonyolult szervezet életbevágóan fontos problémáitól. Az se jó, ha olyan komponista az igazgató, aki valami zenei szekta prófétája és az se, ha egy ilyen zenei szekta hivatott és hittételeit izzóan átélő pontifexe. Valami rugalmas művészi szemlélet, valami személytelen igazgatói tárgyilagosság kell, hogy különösen a magyar Operaház egyforma hittel és ügybuzgalommal szolgálhasson minden törekvést, ami talán a direktornak személy szerint idegen, amit azonban másnemű, de hasonlóan jogosult művészi szemléletek kvalifikálnak a nemzeti kultúra egységébe. Bizony meg kell alkudni a jó igazgatónak, ma különösen, mikor a repertoár tényleg objektív teljességű kiépítéséről van szó, s mint új Kőmíves Kelemen csak akkor emelheti fel az új házat, ha belefalaz áldozatul mindent, ami egyéni lírizmusának kedves, de ami éppen ezért elvonhatja figyelmét a lényegtől. Nem tudom és különösen a szűk helyen meg se próbálhatom felrajzolni az igazgató imaginárius portréját, úgy látszik, valami egészen különös tehetség is kell ehhez a mesterséghez, amit módszeres vizsgálatokkal lehetne talán felderíteni. Mindenesetre bizonyos, hogy nagyon kell ismernie és nagyon széles és tág kultúrhorizontokban és távlatokban kell szemlélnie a célokat és az embereket, a lehetőségeket és a megvalósítás optimális adottságait. Biztos érzék kell, hogy megtalálja legalkalmasabb munkatársait, akik azonban mind különváló és nehezen irányítható egyéniségek és megtalálja és megszerezze minden lehetőségét annak, hogy munkatársai szabadon dolgozhassanak egyszerre a maguk és a közösség javára. Minden eset más a színháznál, nincsenek használható precedensek, nincsenek minták, minden kérdést önmagából következő módszerekkel kell megoldani, mert csupa izolált, váratlan és sürgős problémából adódó színházi minőséget kell összehangolni a bürokrácia egészen másnemű minőségeivel. Legfőképpen pedig és mindedennekfelett teremteni kell légkört, létrehozni az emelkedett közösségi szemléletnek, a művészi felelősségnek, a kollektív együttélésnek és az egyéni ambíciónak, a minden művészietlen motívumtól tiszta, előkelő és zárt szellemiségnek azt az atmoszféráját, amelyben megéled a bizalom, szolidaritássá nemesedik az egymásra utaltság, felelősségérzet virul ki, tisztelet és áhítat a feladat iránt, önként kívánt fegyelem, világos tudata a köözös célnak, mely az egyénével azonos, egyszóval kivirul és gyümölcsöt érlel az operai munkaközösség és a művészet testvériségében feloldódik a munkáltató és a munkavállaló, a vezető és a vezetett egyéni és eredendő ellentét. Most regélhetjük — minden okunk megvan rá —, hogy ez a jó igazgató itt van és hogy őt Tóth Aladárnak hívják. " TUDÓSOK SZIGETE Irta: Bród/ Lili Késő délután Gesztenyével sétálunk a Szigeten. Gesztenye kétesztendős, nőnemű és az én gyerekem, szép, jó, okos, kedves, tehát nem látok rá semmi okot, hogy ne legyek elragadtatva tőle és ötleteitől, mialatt itt ballagok vele a bombasérült fák alatt, ötlete van száz egy ilyen hétévesnek, kezdve a Gyerekszállító Darun, amely arra volna hivatva, hogy a pesti parton szájába vegye a gyerekeket s letegye a Szigeten, mint egy gólyamese, ilymódon fölöslegessé téve a hidakat és a hajókat — folytatva azzal, hogy miért ne lehetne gyereklegelőt csinálni itt a fűben, ügyesen elvórt csokoládékkal és mogyoróbéllel s a fák odvaiban elhelyezett, ötletesen összeállított tízóraicsomagocskákkal? Gesztenye izgatottan tervezget, mert ez a parlagon heverő sziget erősen szívügyünk; felmerül a Szabadtéri Iskola ötlete, ahol a tanítónéni egy fa tetején ülve kérdezi az egyszeregyet az ágakon párosával üldögélő gyerekektől s nem elvetendő az a terv sem, m hrogy a Szigeten kizárólag madarak és fiúak csuosan berendezett összkomfortos A.'Mkákban, amelyeket a fák ágaira akasszanak. Így szórakozunk, aztán elnézzük a lassan kigyúló pesti partot s a csillagokat az égen, hangulatunk érzékenyebb és elmélyülőbb lesz az estével együtt, csorba árnyak, szénaillat és fiatal romok vesznek körül, a csillagokról beszélgetünk s én elmondom, hogy nem is olyan picikék ők, mint ahogy mi látjuk őket, csak azért látszanak kicsinek, mert messze vannak. Gesztenye hallgat, azután megszólal töprengve: • Anyukám, talán én se vagyok kicsi, csak messze vagyol?» Este, amikor Gesztenye már alszik, kikönyöklök az ablakból és nézem a Szigetet. Fiatal romokból itt is van elég a parton, a holdfény jól áll nekik, szemérmesen tündökölnek, valószínűleg azzal a titkos igyekezettel, hogy meghagyják őket így az időknek s ők is megcsinálják majd a maguk ügyes kis rom-karrierjét —, miért, mennyivel különb az a Parthenon. A kaszinó romjai, a klubházak romjai, mulatók és csárdáik romjai nézegetik magukat a sima esti vízen; komolynak és elmélyültnek látszanak, mint az operettszínésznők, akik a katasztrófa után elhatározzák, hogy beiratkoznak az egyetemre vagy regényeket fognak írni. Nem sajnálom a kaszinót, sem a csárdát, még a klubházakat sem —, a fákat sajnálom, a tölgyeket és a jegenyéket, amelyek karjukat, lábukat, szárnyaikat vesztették el a bombatámadásoknál s nem hiányzik szívemnek a valcer sem, amelyet ilyenkor este hozott át a szél a látványos operettek első felvonásának modorában bedíszletezett éttermek terraszáról. Nem hiányzik a kis bárpult előtt állt merev térdharisnyás inasnak maszkírozott pincér sem, aki angol whiskyt hozott az uraknak s frissítőket a hölgyeknek s maguk a hölgyek sem hiányzanak, akik pirosbársony garnitúrákban csevegtek itt, minden igyekezetükkel azon, hogy elfeledtessék társaikkal és önmagukkal azt a kis anyagi természetű árnyalatot, amely e helyiségeket az igazi grófi kastélyoktól megkülönböztette. Búsulni ha akarok, nem érzem kényszerítő szükségét annak, hogy a csárda várjon barackpálinkával és paprikáscsirkével s egészségemnek sem a póló hiányzik a Szigetről.Pedig, mint mondják, újra ilyesmire készülnek itt, bárokra és bálokra, Édenre és Eldorádóra, modern változatban; a fiatal romoknak tehát semmi esélyük a halhatatlanságra, mert eleven kolléganők készülnek,, a helyükre. A szegedi árvíz-katasztrófa után azt ígérte a jelszó, hogy Szeged szebb lesz, mint volt, a budapesti ostrom után úgy látszik valami olyasmi lesz, az új jelszó, hogy a Sziget fölöslegesebb lesz, mint valaha. Mint halljuk, amerikai tőke jön fehér lován, életrecsókolni a luxust a Szigeten, a térdharisnyás inasnak maszkírozott pincér elmozdul a múlt színpadán, megdörzsöli a szemét és már szalad is a whiskyért a bárpulthoz, a lokálokban nagyot durran a pezsgő, a galamblövész nyújtózik egyet s elsüti fegyverét s végre felnyitja csodálatos szemeit a luxus maga, a királykisaszszony, aki fölöslegesebb, mint valaha volt, de akinek fölöslegességéről azt tartja a világnak belőle élő része, hogy még mindig nagyon szükséges dolog. Könyöklök az ablakban s nézem ezt a néma és várakozó Szigetet, amely olyan szomorú és tehetetlen most az éjszakában, mint egy elárvult nőalak, aki sorsára vár. „Mi lesz veled, Sziget?" gondolom barátsággal. „Mi lesz a sorsod? Visszaimlégy az operetthez vagy családot alapítasz vagy mégis megtanulsz valami rendesebb mesterséget? Gesztenye ötleteire gondolok s arra a másik tervre, amelyről kevesebb szó esik, mint a luxus-Sziget tervéről — arra a tervre, amely a tudomány szigetét akarja megcsinálni valahol Magyarországon. Arra a tervre, amely össze akarja gyűjteni a világ minden tájára került magyar tudósokat s alkalmat adni nekik, hogy itthon és együtt dolgozzanak tovább. Miért ne itt, miért ne a Szigeten? Miért itt függőkertek és luxushotelek s valahol az ország mélyén a tudósok, a Bakonyban vagy az Alföldön, ha tényleg sikerülne a gyönyörű terv, hazahozni a legkülönbeket, akik ott is a legkülönbek lettek, hova elkerültek innét , akik az elsők között is elsők lettek végig a világon. Csendben mentek el az utolsó huszonöt év alatt, de az utolsó huszonöt év alatt alig volt olyan tudományos felfedezése a világnak, amely közül ne szerepelt volna egy közülük való, egy közülünk való. Moszkvai laboratóriumokban, amerikai egyetemeken, angol tudományos intézetekben i, mint az angol szövet, mint a jénai üveg, mint a francia parcellán, olyanná vált a világ értékelésében még a név megjelölése nélkül is maga a fajta: a külföldön élő magyar tudós. Jöjjenek ide a szigetre, bárok és tánctermek helyett építsék itt fel nekik a csarnokokat, a tudományét; csárdák és strandok helyett rendezzék itt be nekik a laboratóriumokat és a könyvtárakat — bor és pezsgő helyett szállítsanak ide oxigént és étert, fényt és hőt, bocsássák rendelkezésükre a csöndet és a csillagokat. Adják meg itt nekik a békés munka lehetőségét s az eszközöket, amelyekre szükségük van a természettel való beszélgetéseiknél, mert a természet a maga nyelvén beszél s megértéséhez többnyire tolmács kell: idő vagy hőfok, réz vagy üveg, motor vagy ballon, feldobott kő vagy lerögzített tükör. Az aranyunk már hazaérkezett, jöjjenek utána ők is, a tudósok, a szellemi aranyfedezet, a kultúra aranyfedezete, akiknek munkásságára és eredményeire az a másik hitel épül: az anyagi hitel után a szellemi hitel. Övék legyen a Duna két ezüst karja között a Sziget, ők teremtsenek és alkossanak itt, nem főpincérek és pólótrénerek s egyetlen fényforrássá válva újra ők bizonyítsák be, amit Gesztenye csak feltételezett, hogy talán mi se vagyunk olyan kicsik, csak messze vagyunk. . .,, 1 : ( ..,--« rint IH Só forintért Jól festünk Jól tisztítunk Mindenféle textilanyagot kitisztítunk szolid árakon. „EDITH" kelmefestőüzem, Práter-utca 5. Telefon: József 11—46. Valódi BÖSENDORFER zongora Eleröt száj, forint tíT ERZSÉBET-KÖRÚT 19. (Barcsay-utca sarok.) Kölcsönzongorák legolcsóbban. A Magyar Lovaregylet augusztus 25-én versenyt tart. Kezdete délután 3-kor. TT:' '..^iRf-fr^. TITT tű, cérna ? MERLUSZT cig. papkr ? MERLUSZT légyfogó ? MERLUSZT gyufa, tűzkő ? MERLUSZT képeslap falvédő cipőkrém pergament LEGOLCSÓBB UTÁNVÉTTEL ! MERLUSZT ? MERLUSZT ? MERLUSZT T MERLUSZT BUDAPEST, DOB-UTCA 53. H. G. WELLS önéletrajzában Wells megjövendöli, hogy még tizenkét esztendeje van a dolgok tiszta és a hanyatlás szomorú árnyaitól meg nem zavart eszméléseire. E jóslata jóformán hibátlanul beteljesedett: tizenkét évvel az önéletrajz megjelenése után, élete nyolcadik évtizedének kikerekedése előtt halt meg. Gazdag és boldog élet távozott egyre barátságtalanabb napszakba hanyatló, szép szóra s jó szóra egyre kevésbbé hajló világunkból. Úgy távozott, hogy utolsó lehelletéig hitt tt fejlődésben, a tervszerű és észszerű viágrend eljövetelében, ahaladott gondolkodóban*, mint egyedül üdvözítő emberi állapotban. Az eszmélkendés számára boldogító funkció volt, korunk minden tudományát, technikai haladását fel bírta szürcsölni s azután alakok sokaságába, derűlátóan kieszelt történetek szövevényébe át, ömleszteni; vidám tettrekészséggel járta a világot, mint az eljövendő szocialista világköztársaság nagykövetei napjaink nagyjaival tárgyalt, levelezett, szervezett s dolgozott szakadatlanul független és napsugaras otthonában vagy odakünn a nagyvilágban, ahová kíváncsisága, filantrópiája, különc csökönyössége és telivér okvetetlenkedése hajtotta. Rendületlen utópista volt, az átlagminőségű jó angol, szász vérmérséklet szerencsés jövőben látója, távol a Swift és a Huxley szigetországi tébolyt súroló logikai látomásaitól. E szorgalmas, derűsen küzdelmes, önelégülten kiterebélyesedő plebejus angol másodenciklpédista életellett hadakozik a gótikus, kelta-katolikus szellemi örököt keltegető másik Anglia, Chesterton és Hilaire Belloc. Jóllehet pengéik mindig a fürgés vívó ellenfél, G. B. Shaw felé suhintanak. De a porondon voltaképen nem a szeszélyes, lidércesen ugrándozó, esellesen riposztozó G. B. Sh., hanem a megbízható, becsületes kiállásában rendületlen H. G. W. áll. Valamelyik könyvében jóelőre megjjövendölte, hogy a második világháború Danzig miatt tör ki. Új Danzigok árnyékában szívesen kapaszkodó nánk sohasem remegő, szívós kezébe* Kürti Pál ! llMILILIÓiVH ÁTLÁTSZÓKABÁT SPORTRUHA Vatenta V., NÁDOR-UTCA 13