Haladás, 1948 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1948-12-16 / 51. szám

ítlÉPBUNDÁT A DOLGOZÓKNAK! GIGLÓ irhabunda és pisn­efixbunda raktáron. Saők­meipari Termelő és sízSekesity Szövetkezet Budapest IV, Váci-utca 3', félem. (Endy üzletház, Rákficzi-út 60.) A LEGSZEBB ÉS LEGJOBB KIVITELŰ TÖRV. VÉDETT l*SBI.l-351*KX©N hsmá&íL kitáréSasj tiEX&nSELIX sxémstts SZALON V. JÓZSEF NADOB-TÉR KILENC 1 HALADÁS Levelek az antiszemitizmusról A Haladás mnithels asámában Mátn­é Etek és Kiss Dezső vála­szoltak Bír­ó Istvánnak a „Vd-lass"-ban megjelent cikkére. Most olvasóink szólnak hozzá az itt kilvetkező levelekben a problé­­mához: 1301 tisztelt Főszerkesztő Úrl Nagy érdeklődéssel olvastam a Halnaus legutóbbi számában Ildihé Elek és Kis Dezső hozzászólását Hibó Istvánnak a zsidókérdésről írt cikkéhez. Meg vagyok győződve mindhármuk jóhiszeműségéről. A jó­szándék azonban egymagában nem elég ahhoz, hogy súlyos hibákat el se kövessünk. Itt csak az egyik ilyen hibára akarok rámutatni. Mindhár­man lényegében véve az ú. n. zsidó­kérdéssel foglalkoznak s igy már el­indulásukkor elvétik a helyes utat. Mikor fogjuk már egyszer megtanulni, hogy zsidókérdés nincsen. Ahogyan világkérdés, boszorkánykérdés és fattyúkérdés sem volt soha, de volt kérdése az ördögérzésnek, a boszor­kányü­ldözésnek, a fattyúüldözésnek. Megannyi szomorú, tragikus kérdése a babonának és az előítéletnek. Ugyanilyen a zsidóüldözés, ex emtt­­tzeniitismus kérdése is. Azért kell elválasztanunk a való­ságos kérdéseket a képzelt kérdések­től, mert csak valóságos kérdést le­het megoldani, ezt azonban azután i meg is kell oldani. Óhatatlanul tév­­útra kerül, aki a képzelt, sugalmazott kérdések megoldásával kíván foglal­kozni. A boszorkánykérdést, mert nincsen, persze nem lehetett meg­oldani. Amíg azonban a boszorkány­kérdéssel foglalkoztak, lendületesen folytatódtak a klérus tömeges boszor­kánygyilkosságai. Még a 19. század­ban is akadtak ilyenek Európában. Ezek az egyébként jövedelmező gyil­kosságok csak akkor szűntek meg, amikor maga az üldözés vált végre kérdéssé. Ugyanez volt a helyzet a fattyúkérdéssel. Ezt sem a törvény­telen gyermekeknél kellett megfogni, hanem az üldözőinél, azoknál, akik különbséget tettek ember és ember között aszerint, hogy törvényes há­zasságból származott-e vagy sem. Megszüntették ennek a megkülönböz­tetésnek módjait, eszközeit és meg­szűnt minden különbség is. A cikkírók sajnálat­osképpen nem tudtak meg kiszabadulni a fajkérdés kelepcéjéből. A kereszténység őseredetében nem ismert faji lucgkülönbös­etést. f«cu» is isuierud­ett, mert hiszen áluga egyuiumessiígre törekedett. A zsinó­tapással szembeni gyűlölet szitása ttienek­ is igen so lung uiegmmaui auuui a felfogásnál, hogy aki egy­szer a keresztségét telveze, lou­bé neia zsidó. Az éres fordulat a jezsuiták fellépésével következett be. Ők a táj&uutias ősei és uuuuuia.g u.ulér­kuletien mesterei, il­­llet nürnbergi túrutnyei csak gyenge kap­ai a je­ssuautc­áskutató tunyűléletnek. A nüruburgi törvények meg elnéznek egy zsidó nagyszülőt, an­tiuz azonban, hogy valaki a jezsuita rendbe belép­hessen, azt kell kifáu­alnia a jelölt­nek, hogy felmenői között utcaszin­ten nin­cs zsidó „vérbeütés". A cikkíróknak is valami új faj­törvényt kell teremteniük a maguk használa­tára, ha ott is zsidókat akar­nak látni, ahol az illető nem vallja magát zsidónak. Tudom, hogy a cikkírók nem ezt szándékolták. Ép­pen azért tartom szükségesnek, hogy tévedésükre rámutassak. A zsidó megjelölést csak arra al­kalmazhatjuk, aki magát is annak vallja. Sajnos azonban az emberek nem lesznek egyhamar kigyógyíthatók ab­ból a kártékony előítéletből, hogy embertársak között akként tegyenek különbséget, hogy ez zsidó, amaz meg nem az. Túlságosan ránevelőd­tek erre a megkülönböztetésre. De várjon szükséges-e, hogy az állam­hatalom állandó segédeszközt adjon a fajkutató szenvedély kezére? Szük­séges-e, hogy utánjárással, iratokból oly adatok tűnjenek ki, amelyek se­mm­i más értelmes célt nem szolgál­nak csak éppen a fajkutatást? A törvénytl­en gyermek jogállásának rendezésénél az állam egyszerűen le­hetetlenné tette, hogy a születési ira­tokból a törvénytelen származás meg­alapítható legyen. Azt hiszem erre az útra kell térni a szóbanforgó ügynél is. A vallás magánügy, a faj — ha ugyan van ilyen — méginkább az. Mi szükség van arra, hogy bárki irataiból is kitűnjék az, hogy váljon a fasiszta fajbogarászás szempontjá­ból zsidó-e? Semmi szükség erre nincsen. Minden hivatalos iratból a vallás rubrikájának el kell tűnnie. Csak az antiszemitizmus vesztené el ezzel egyik támaszát. Igaz tiszteld híve H. S. (Budapest) T. Szerkesztő Úrt Megdöbbenéssel olvasom le. lapjuk­­ban, hogy az atiszemitizm­us ellen­szere az osztálynélküli társadalom. Ilyesmit csak a neofita túlbuzgóság állíthat. Bezzeg a Szovjet nem szorul ilyen túlbuzgóságra, ott nem is az osztálynélküli társadalomra bízták az antiszemitizmus likvidálását. Lenin és Sztálin az erélyes intézkedések egész sorát mozgósították a faji és egyéb elfogultságok ellen és az ered­mény az volt, hogy még Dingway, a híres angol tudós is — aki bizo­nyára nem vádolható azzal, hogy a Szovjet javára elfogult volna — kénytelen volt megállapítani, hogy sehol a világon nem küzdötték le oly gyökeresen az ily előítéleteket, mint éppen a Szovjetben. Nálunk a zsidószámba vett lakos­ság 60—65'/%-a pusztult el. Ez a példa nélkül V élő véráldozat cselek­vésre kötelez. Nem doktriner kivá­lásra, hanem az orosz példa sürgős utánzására volna szükség. Tisztelettel I. M. (Szeged) Tisztelt Szerkesztőségi Mint társadalomtudmánnyal és lé­lektannal is foglalkozó gyakorlati pedagógus kötelességemnek érzem, hogy a Bibó István antiszemitaelle­­nes tanulmánya körül megindult vita egyik pontjához röviden hozzászól­jak. Kiss Dezsővel szemben Bibó­nak kell igazat adnom abban, hogy a zsidógyűlölet álandóan buzgó ős­ forrását a keresztény hitoktatásban kell keresnünk. Papjaink történeti valóságként vésik a zsenge gyermeki lélekbe azt a mítoszt, hogy istenüket a zsidók gonoszul meggyilkolták és ez a tanítás, főleg prédikációk for­májában, a felnőttek számára történő hitbuzgalmi aktusok során is rend­szeresen visszatér. Az volna a csoda, ha ez a közel kétezer éve állandóan folyó propaganda nem a legmélyebb gyűlölséget plántálta volna a lel­kekbe. A zsidók megölték az istent, a Megváltó tanítását konok rosszindu­lattal elutasították, s még ma is el­utasítják maguktól — lehet-e gyűlölet, megvetés és bizalmatlanság nélkül tekinteni erre az átkozott fajzatra, van-e csapás, büntetés, amely ilyen gaztettek megtorlására elég súlyos volna? Ezekre a kérdésekre csak ter­mészetes válasz az antiszemitizmus. Igaz, hogy koronként némi lany­hulás észlelhető ezen a téren. Mindig akkor, amikor a papság hatalma gyengülőben van. Ezek az ú. n. fel­világosult korok De ezek is át meg át vannak itatva a gyűlölködés szel­lemével, csak éppen megnyilvánulásai válnak szerényebbekké és szemérme­sebekké. Amikor azonban a papság hatalma megint új erőre kap, amint ez az első világháború után történt, amikor a keresztény kurzus jutott uralomra, hogy azután a legzavar­talanabbul birtokolhassa ezt a hatal­mat a Horthy-kor egész idején át, s újból munkába lépnek a gátlást nem ismerő klerikális futtatók hogy ma­gasan lobogjon a gyűlölet lángja. Régen is és korunkban is a gyűlöl­­ködésnek és a mesterségesen szított lángja gyújtotta meg azután a mág­lyákat. Amíg az istengyilkosság mitológiá­ját az eddigi módon tanítja és ter­jeszti a papság, ezt mindig azzal a tüzes szenvedéllyel fogja tenni, mint eddig is tette és az eredmény is mindig ugyanaz lesz: a gyermekkor­­ból hozott s azután is állandóan táp­lált mélységes gyűlölet mindennel szemben, ami a zsidó jelzővel illet­­hető. . Az első feladat tehát a hitoktatás és a hitbuzgalmi élet megszabadítása a gyűlöletkeltés csiráitól. A protes­táns papság ennek szükségét már világszerte felismerte. Azt hiszem, nálunk is fel fogja ismerni. Kiváló tisztelettel Pedagógus Főszerkesztő Úr! Abban a vitában, amit a Haladás megindított bibó István tanulmánya kapcsán végre az önök lapja ponto­san megszabta a kérdés lényegét. Nem zsidókérdésről van szó, hanem, amint önök helyesen írják: az anti­szemitizmus kérdéséről. Ez a kettő tudnillik nem egy és ugyanaz. Zsidó­kérdés tulajdonképpen az, amikor a zsidóság sorskérdéseiről vagy napi problémáiról beszélünk, az ant­szemi­tizmus azonban nem a zsidók, hanem a reakció, a regresszió, a társadalmi elnyomás és kizsákmányolás ügye, amihez az antiszemitizmust csupán ürügyként és takaróként szedik elő és viti­k bele a tömegek tudatába. Jól emlékszem szerkesztő úr, hogy harminc évvel ezelőtt mikor Ágoston Péter híres könyve , A zsidók útja" megjelent, a Társadalomtudományi Társaság ankétot rendezett és ennek a magas színvonalú vitának egész komplexumát vaskos kötetben adta ki. Ha a világháború nem jön és az antiszemitizmus szennyes hullámával el nem borítja hazánkat is, a TT vi­tájának áldásos gyümölcse nem ma­radt volna el. Igen üdvösnek vélném, ha a Társadalomtudományi Társaság,­­ amely most is működik, újból meg­­ragadná a kezdeményezést és a maga tudományos objektív eszközeivel tisz­tázná az antiszemitizmus mai állását és a magyar közvélemény számára tanulságos felvilágosítással" szobrálna, aminek a demokratikus kormányzat gyakorlati hasznát vehetné. Tisztelettel (Aláírás) Igen tisztelt Szerkesztő Úrt Valóban nagy kár lett volna, ha Bibó István tanun­yóoga felett hall­gatással siklott volna el a demokra­tikus közvélemény olyan nagy orgá­numa, mint a Valadás. Kuszünet és üdvözlet ezért a múltkori cikksoroza­tukért. Hadd mondjam el es alka­tomból egy gondolatomat, amely azt hiszem, tanulságos, hogy t. i. az anti­szemitizmust úgy kezdk nálunk is­mét kezelni, mint valaha a nemi­betegséget, sőt éppen bizonyos zsidó körök vélekednek úgy, hogy jobb er­ről inkább nem beszélni. Ez a tabu­felfogás, ez érinthetetlenség babonája Ugyanígy dúlt a szekszuális problé­mánál. Alszeméremből nem beszéltek róla, elkenték, elmázolták a dolgot, aminek az lett a következménye, hogy mindaz a bűn, átok és hiba, ami a nemibetegség terjedésével járt, nőtt, dagadt és végül is tudomány, társadalom, politika kénytelen volt vele nyiltan foglalkozni és ennek üdvös eredménye nem is maradt el. Az antiszemitizmus dolga teljesen hasonló ehhez, csúnya fertőző beteg­ség ez, amely annál biztosabban és dúsabban terjed, mennél inkább igyekszünk halgatni róla, ha olyan módon lappang, hogy sem megfelelő preventív profilakszis, megelőzés nem lép közbe, sem utólag nem iparko­dunk nyílt és biztos terápiával hozzá­nyúlni. Ezért üdvözlöm én szívesen a Haladás múltkori cikkeit és kérem, hogy az antiszemitizmus elleni nyílt és bátor harcban meg ne tántorodja­nak semmiféle álszeméremből vagy faji érzékenységből. Dr. a T. orvos Ha Esmoeff?? str­ine! válasz?, ül fálasten ! n„ to cMXM! , cyUyjJt mm vtdt in&m­x Gresham-palota. I.: jsj—ssi Rádiók­ö­zö­ti egy választékban részletre is BUDÁN O BAfiTOK BÉLA-IIT ^ Telefon: 251—214. • 6 LUXUS AJAKBOUGE [CWneq^­h mm KAtöSWI AJtóOJK A Matisse-képek titokzatos hamisí­tásának izgalmas botrányáról ír a tNews Review*. A délfranciaországi rendőrség lázasan kutat egy Szalay Kálmán nevű — nyilván magyar szár­mazású — állítólagos műgyűjtő után, aki a hamisított Matisse-képeket há­rommillió frankért adta el, Robert Tellernek, a nizzai képkereskedőnek. A rendőrség először azt hitte, hogy Szal­ay Kálmán festette az ál-Matisse­képeket Később rá­öttek arra, hogy Szalay maga nem fest, hanem ügyes festőket alkalmazott, akiket a hamisí­tással megbízott A bonyolult képző­művészeti botránynak másik fejezete is van. Ismeretlen tettesek ellopták Matisse műterméből és Matisse­­ bará­tainak a lakásából a nagy feslő képeit és helyükre másolatokat függesztettek. Matisset beidézte a rendőrség és arra kérte, állapítsa meg: a vitatott képek közül, melyik az eredeti és melyik a hamisított? Matisse sokáig vizsgálgatta KAPHATÓ MINDEN SZAKÜZLETBEN könyvkereskedésekben való árusítá­sára. Az egyik francia újságnak szórál­szóra ezt nyilatkozta: — Céline, ez a nagy ember bele­pusztul, ha nem térhet vissza Francia­országba. Arlettyt, a Lettres Francaisas szerint gyengéd szálak fűzték a náci megszálló hadsereg­? több tagjához.­ Most is az 1940-től 1944-ig terjedő szép korszakra való meghatott emlékezéssel sürgeti a Célint védő könyv eladását és a kolla­boráns író diadalmas visszatérését. A francia folyóirat Jean Paulhan-t, a ne­ves kritikust is vádolja, aki ajánlkozik, hogy szívesen kiadja a «Cahiers de la Pléiade»-ban Céline-nek egyik új mű­vét. Paulhan egyébként lelkesen propa­gálja az összes kollaboráns írókat, köz­tük­ Glennt és Jouhandeau-t is. Ez azért is fájdalmas, mert Paulhan a megszál­lás idején együtt dolgozott az ellent­állókkal. De most cserben hagyta őket és ellenük fordult. ÍRJA: (Icui. n­atí ) Erleh freiber, a világhírű karmes­ter, több mint tíz év óta nem járt Budapesten és most olyan boldogan rój­­a a város­ utcáit, mint aki a fiatal­ságával való viszontlátás élményének örvendezik Egy csöppet sem válto­zott, sem a külső megjelenése, sem a lelki magatartása. Régi emlékeket idézünk föl. 1935-ben önként lemon­dott a berlini Staatsoper főzeneigazga­tói á­rsóról és szenvedélyes gyű­ölet­tel fordított hátat a náci Németország­nak. Akkoriban úgy volt, hogy Furt­w­­anglerrel együtt távoznak, azonban a nagy germán karmester utolsó pil­lanatban kibékült a náci kormánnyal és visszavonta lemondását. Furtwhing­ler erről az ottmaradásról azóta több­ször nyilatkozott és magyarázkodott: nem akana cserben hanyíti az amúgy is ,simítódó és szenvedő Német­országot­. Védekezését a német náci­talanító bíróság el is fogadta, Kleiber azonban makacs és álhatatos ember: vándorútra kelt és azóta csaknem az egész világot bejárta Az osztrák­német karmesterek között az egyetlen volt, aki önként távozott anélkül, hogy a náci rendelkezések erre kötelezték volna. Azóta két izben is vendégsze­repelt Moszkvában, hónapokig dirigált a Balsoj Teater-ben (Nagy Színház), a Carment és Beethoven összes szim­fóniáit vezényelte nagy sikerrel. Ma is elragadtatással beszél a Szovjet­únió példát.SB zenei kultúrájáról és arról a hallatlan megértésről, amelyet ott fogadták. Ő dirigált azon az estén, amikor az Aliami Zenekart felavat­ták: a hangversenyen a szovjet kor­mány is megjelent Sztálinnal az élén. — És a háború alatt? — Dél-Amerikában dirigáltam — mondja. — Hogy hol az állandó ott­honom? Sehol. Járom az országokat, s városokat és hangversenytermeket Sokat dirigáltam Buenos Airesben, Rio di Janeiroban, Santiago di Chilében és Peruban. Dél-Amerikában fogékonyab­bak a zene iránt, mint Észak-Ameri­kában, ahol a zene őrlet csupán, a zenészek pedig tőzsdei értékpapírok. A háború ufá­n a honvágy hajtott vissza Európába. Itt a kultúra igazi forrása. Alig vártam már, hogy viszontlássam Budapestet Mélyen megrendültem, amikor hallottam, hogy a barbár nácik pusztítása szétrom­bolta a hidakat és feldúgta a várost Az első magyar, akivel Európában ta­lálkoztam, Ferencsik János volt Bécsi vendégszereplése alkalm­ával láttam viszont Ferencsik óriási módon fej­lődött, nagy­­ karmesterré erett, ünne­pelték Bécsben is. Aztán arról beszélgetünk, kikkel találkozott az elmúlt évek folyamán. Halkan mondja: — Milánóban Toscaninivel találkoz­tam. Hangversenyem után megtelt. Ez nagy öröm és eltétel volt szá­momra. De ne írja meg, az efféle nagy lelki élménnyel nem kérkedik az ember a képeket, végül is megvallotta, hogy benne is bizonytalanság ébredt, se­hogysem tudja eldönteni, melyik a ha­mis, melyik az igazi. A­c News Review» megjegyzi, hogy az a festő, aki nem tudja megállapítani, hogy egy kép az ő műve-e vagy másé, az olyan, mint az anya, aki nem ismeri meg a gyer­mekét. Matisse-on kívül Picasso, Francis Piccabia, Jean-Gabriel Domergues és még néhány neves francia festő él Jesen Dél-Franciaország­ban; ezeknek a képeit rengetegen hamisítják. Az ottani rendőrségnek semmiféle komoly esz­köze sincs ahhoz, hogy pontosan el­döntse egy-egy kép eredeti vagy hamis voltát. A Louvre laboratóriumában vegyi úton analizálják a festményeket és ilyen módon alapítják meg a mű al­kotásának a dátumát. Például, ha egy tizenhetedik századbelinek vélt kép fes­tékanyagában analint találtak, nem vi­tás, hogy a kép hamisítvány, mert a tizenhetedik században még nem hasz­náltak anilint A Louvre-ban röntgen­nel is átvilágítják a képeket. Nyilván­való, hogy ezek a technikai módszerek nem alkalmasak a modern képek valódi voltának a megállapítására. Kétségtelen az is, hogy a modern festők hamisítása sokkal könnyebb feladat, mint a ré­gieké. Piccassot azért is utánozzák olyan sokan, mert a nagy festő zsenia­litása inkább az ötletben, mintsem a megfestés módjában rejlik. A délfranciaországi rendőrség haj­szája egyelőre eredménytelen. Szalay­nak is, a hamisítóknak is egyelőre nyoma veszett. Nyilván máshol ütötték fel tanyájukat és máshol bonyolítják kétes üzleteiket 0XD A Lettres Frangaises egy évvel ez­előtt megjósolta már, hogy némely „nemeslelkű és feledékeny" francia pol­gár Louis-Ferdinand Célinenek, a­­Vottage au bout de la nuite írójának politikai rehabilitására törekszik. Cé­line förtelmesen uszító, antiszemita írá­sokkal hízelgett, a világot és Francia­országot sanyargató német megszállók­nak. A Lettres Frantaises most azt írta róla, hogy az «Irodalomnak ez a groteszk jelensége Auschwitz házi szál­lítója volt A gázkamrának szállította az áldozatokat tollának erejével és rosszra buzdító stílusának meggyőző voltával.» Céline a felszabadulás után Dániába menekült és a dánokkal elhi­tette, hogy ártatlan, a franciák téve­désből, vagy gonoszságból keresik életre-halálra Most Albert Paraz — ki az, aki ez ismeretlen nevet ismeri? — könyvet ír Céline védelmében. Megma­gyarázza a ma még Dániában bujkáló író bizonyítványát. Paraz úr remek­műve néhány nap múlva megjelenik és Madame Arletry, az enyhén öregedő szép francia démon, akinek karcsú bo­káját és évek óta egyformán bodros friz­uráját jól ismerjük a francia fil­mekről, vállalkozott a könyvnek a ÖRÖMHÍR! Baeder-gyár árait leszállította! össkízisépít csöklsítette. Az EREDETI RZAMFÓM­KÖRJVS Ismét kapható minsten szakezteibao CSAK ZÁRT Ü­VEGEKBEN VALÓDI! Tájékoztató fogyasztót­árs iá.ESg 18 fi kk Oi­­g. 35.90 ft

Next