Haladás, 1949 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1949-09-22 / 38. szám

4 Új színpad új nézőtét Ambrus Zoltán írja egy 1910-be­n megjelent színházi bírálatiban, hogy „a legjobb, legnépszerűbb színi előadás is lényegében csek igen, kevesek ügye, távol áll attól, hogy nemzeti ügynek lehetne ne­vezni". Abban a korszakban állapí­totta meg ezt a kiváló magyar kri­tikus, amelyet egyesek színházi éle­tünk „aranykora ’-nak szoktak ne­vezni. A század végétől az első vi­lágháború kitöréséig terjedő korszak színházi élete valóban érdekes, szí­nes, mozgalmas volt, hiszen ekkor kapcsolódtak be a „plebejus” kispol­gári rétegek a magyar kultúra áramkörébe, megmozgatva a mille­náris korszak népszínműves ü­lepe­­dettségét. De Ambrus Zoltán jól látta, a színház akkor még éppen­­úgy „nem a nemzet univerzitásának dolga” volt, mint Kölcsey korában, aki — mint ismeretes — 1827-ben oly fájdalmas, szenvedélyesen ke­serű szavakat hallatott a színjátszás ügyében a T. Karok és Rendek előtt! Nem lehetett nemzeti ügynek nevezni ugyanis azt a színházat, amelyből a munkások teljes mérték­ben ki voltak rekesztve, a parasztok pedig csak mint a fent említett nép­színművek hamis idill­jében boroz­­gató, herelm­ázgató kócos figurák szerepeltek. Nagy szó volt, hogy a kispolgárság benyomulhatott a szín­házak nézőterére, de munkásokat és parasztokat legfeljebb a ligeti bó­dékban lehetett látni, ahol minde­n volt, csak éppen színház nem. Azt hisszük, felesleges elemeznünk, ho­gyan „fejlődött” tovább ez a visz­­szás helyzet, Horthy korszakában, amikor a­­munkások csak mint olcsó bűnügyi történetek mellékalakjai (azok a bizonyos „munkáskülsejű férfiak”), a parasztok pedig mint giccses,­ szirupos hazug történetek torz „hősei” jelentek meg színpa­dainkon. (A haladó értelmiség ne­­­­mes­ szándékú kísérleteiről, a Titália-­ színházról és a többiről itt nem be­szélünk. A Jobbik Magyarország színháza szólalt meg ezekben a kísérletekben, de színjátszásunk ké­pét nem változtatták meg.) * Ami után Kölcseytől Ambrus Zol­tánig, a magyar színjátszás törté­netének nagy bírálói, szervezői csak sóhajtoztak, most végre kezd meg­valósulni. Köztársasági Alkotmá­nyunk törvényerőre emelte minden dolgozó magyar ember művelődési jogát, újszerű bérletezési rendsze­rünk, s színházaink átszervezése pedig megteremtik a keretét annak, hogy a dolgozók valóban el is jut­hassanak a színházakba. A régi „törzsközönség” szűk keretei szét­pattantak, s mint a bérletezés ha­talmas sikere bizonyítja, a nép szé­les rétegei keresik fel a színháza­kat. Ez természetesen nemcsak azt jelenti, hogy más lett a nézőtér, hanem jelenti azt is, hogy­ másnak kell lennie a színpadnak is! Azzal, hogy a színház kikerült az üzlet, a piac törvényeinek irányítása alól, mindegyik színházunk megkapta a maga sajátos feladatát, speciális profilját, ami lehetővé teszi, hogy egy színház társulata egy speciális témakörben elmélyülhessen. Végre — bár elég hosszú vajúdás után — rendeződött a vidéki színjátszás ügye is; biztosítva van, hogy a színház eljuthasson az ország min­den részébe, mégpedig az igazi színház, nem pedig a közelmúlt vi­déki színjátszására annyira jellemző vásári ripacskodás. (Kevés tiszte­letreméltó kivételtől eltekintve!) És ami talán a legörvendetesebb, leg­­úttörőbb változás: az eddig „Latyi- Matyi"-darabokra és ehhez hason­lókra utalt gyermekszínjátszásunk által idő színházat és ami még en­nél is fontosabb, az illetékes peda­gógiai szervek állandó segítő ellen­őrzését kapta. A színház — éppen­­úgy, mint a film — az új nevelés igen jelentős eszközévé lett, hallat­lanul megkönnyítve a fiatalok szá­mára a tájékozódást az élet legkü­lönbözőbb dolgaiban. Nem kétséges, hogy még vannak szervezeti hiá­nyosságok,­­ az új színházak gár­dájába , méltatlan ,elem került, viszont egyes minden szem­pontból megbízható, értékes színé­szek még mindig nem találták meg helyüket és szó szoros értelmében vett szerepüket, de minden jel arr­a mutat, hogy ezek a kérdések is ha-­­marosan megoldódnak. Erre az opti­mista feltevésre jogosít például a Magyar Rádió új, nagyfontosságú intézkedése is, amellyel az állandó színházi együttesnek megfelelő Rádió-színtársulaton kívül, az egyes fontosabb osztályok is szerződtet­tek kisebb színész­csoportokat. Ez­zel egyrészt emelik, a Rádió adásai­nak színvonalát, másrészt utat ju­tattak a színész-munkanélküliség teljes felszámolása felé. És ugyan­ilyen eredményeket érnek el azok az üzemi kultúrcsoportok is, ame­lyek hivatásos rendezőket, színésze­­ket hívtak meg, hogy tanuljanak tőlük, — egyben pedig, hogy tanít­sák őket! Semmi sem bizonyítja jobban, hogy a színjátszás valóban nemzeti üggyé lett Magyarorszá­gon, mint az a tény, hogy a színé­szek a színházon kívül is társa­dalmi­ tényezőkként, új, mindenkit átfogó kultúránk lelkes munkásai­ként működnek. A színész nem „pojác” többé, hanem társadalmunk élén haladó ember! * Az egyik legfontosabb — és talán legnehezebb — színházi kérdés a dramaturgia kérdése. Megkopott, nemcsak tartalmi, de formai szem­pontból is túlhaladott drámaírásunk megújhodásához elsősorban a mai életet ábrázoló színművekre van szükség. A felszabadult újarcú mun­kásságnak meg kell jelennie színpa­dainkon. Kezdeményezésekben nincs hiány, de őszintén szólva, egyelőre még csak igen becsületes kísérle­tekkel találkoztunk ezen a téren, kiforrott, kész­ művekkel még népi. A beérkezett, rutinos írók feládása, hogy az új magyar munkásságot is lényegében úgy ábrázolják, mint a régit; gyengének, megnyomorított­nak. Ha kapitalista-ellenesek is, objektíve mégis a kapitalizmus ere­jét, félelmetességét ábrázolják. A fiatal írók pedig, akik között még igen kevesen vannak olyanok, akik­nek valóban nagyüzemi, s egyálta­lán üzemi élményük van, még nem tudták megtalálni a színpadi ábrá­zolás lényegét, egyelőre még elvesz­nek a részletkérdésekben. Ezen a téren igen biztató jelenség, hogy színházaink megerősítették drama­turgiai állásaikat, a legkiválóbb szakembereket alkalmazták, akik köré dramaturgiai munkaközösség szövődött a színházon kívüli szak­emberekből. Az az elv ugyanis, hogy ezentúl nem „igen”-nel és „nem”-mel intézik el a dramaturgok a beérkező színdarabokat, hanem minden darabot, ahol valami érték is felfedezhető, alaposan megvizs­gálnak és együttes munkával igye­keznek továbbfejleszteni. A mai magyar parasztéletet bemutató szín­művek tekintetében sokkal jobb a helyzet, ami nem is csoda, hiszen a paraszt­színműveknek Móricz Zsigmon­dhoz is fűződő hagyomá­nyai vannak, klasszikusának nevez­hető hagyományai. Persze, ma már egészen más a parasztság, problé­mái is megváltoztak részben, a klasszikus hagyományok útján azon­­­ban könnyű a továbbhaladás. * Külön érdekessége van a mai magyar értelmiség életét, munkáját, küzdelmeit visszatükröző színdara­bok kérdésének. Mert természetesen új színjátszásunknak szüksége v­an ilyen darabokra, mégpedig nemcsak a legfiatalabb értelmiséggel foglal­kozókra,­­ mint például Gyárfás Miklós és Örkény István jól sike­rült „Zichy palotá“-ra,­­ hanem az idősebb generációk problémáit fel­dolgozókra is. A haladó értelmiség, értékes, szerves része a nemzetnek, színműveinknek tehát hozzá kell já­rulnia részben az értelmiség át­alakulásához, részben pedig meg kell különböztetnie, le kell válasz­tja­ az­ értelmiség népelleies, ment­ betétjén kisebbségét az élni és dol­gozni akaró nagy­­többségtől. Amit Déry Tibor ,„Tükör"-je túl nran vetett fel, — az értelmiség útkeresését, — amit Gyárfás Miklós „Vásott apostol­ ja absztrahált, sőt egy kissé el is viccelt; azt kell továbbfejleszteni, bátran, őszintén, teljes terjedelmében felvetni. Hogy mit jelent a „teljes terjedelmében”, arra Sztaniszlávszkij adott választ: „A színművek teljes­ terjedelmében vessék fel a valóságéit. Vagyis az igazsággal együtt. Ha egy színda­rab csak a valóságot mutatja meg, de nem az igazságot, akkor nem lehet teljesnek nevezni...” A magyar értelmiség életéről szóló „teljes színművek” azok, ame­lyek semmit sem tagadnak le a belső küszködés, a nehézségekkel való vívódás valóságával, de — a történelmi fejlődés igazságának, a haladás távlatának megfelelően — megmutatják a kivezető utat, az ér­telmi és érzelmi válságból való ki­bontakozás lehetőségét is. Zsolt Béla „Nemzeti drogéria’-ja például, — a maga időszakában, — becsüle­tes, útmutató kezdeményezés volt; „teljes terjedelmé”-ben vetette fel egy generáció és egy életforma re­ménytelenségét. Folytassuk ezt a hagyományt,é­s tárjuk fel a magyar értelmiség legkülönbözőbb problé­máit színpadainkon. Dramaturgiánk­nak ezt a munkát is segítenie kell és egészen bizonyos, hogy segíteni is fogja! A. O. HALADÁS 1949 szeptember 258. halva-ARTAMANOVOK Rendkívül nehéz feladat irodalmi mesterműből filmet készíteni úgy, hogy az eredeti minden szépsége, belső ereje, I.V író és költő gondo­latainak tisztasága sértetlenül át­mentessék a vetítő vászonra, amely oly könnyen eltorzít és elszínez. Ha pedig a cselekmény és a párbeszéd sutba veti a költői mű álmait és jelenítő e­rejét, s a morált, amely minden igaz költői, munka mélyén ragyog, akkor szétfoszlik és elpáro­log a megtisztulás, a katarzis, minden poézis célja és feladata, s nem marad egyéb, mint az íz, ízlés és költészet nélküli torzított tömeg­­gyártmány, amellyel Hollywood el­árasztja a világot. A szovjet filmművészet nem esik ebbe a hibába s ha magasrangú írói mű az alap, amelyen a film felépül, az óvatosság és a tisztelet, amellyel az irodalmi műhöz a ren­dező és a szövegíró­­nyúl, sokszo­rosan felfokozott s az eredmény olyan kiváló alkotás, mint az „Ar­­tamanovok” című film, amely az elmúlt héten került Budapesten be­mutatóra. * Gorkij regénye, amelyből a film készült, orosz jobbágycsalád emel­kedését, tündöklését és bukását ábrázolja a múlt század közepétől, az orosz kapitalizmus kibo­ntakozá­­sától, a nagy októberi forradalomig. Ez a regénytechnika nem új, Gals­worthy, az angol nagypolgári élet ábrázolója ugyanezzel a techniká­val festette meg egy a­ngol polgár­i család, a Forsyte-k emelkedését hat testes kötetben, de ebben a széles körképben gondosan leplezte a csa­lád munkáseredetét és kispolgári kezdeteit; erre csak itt-ott, úgyszól­ván mellékmondatokban utal. Az osztályharc pedig, amely az első és második világháború között hirte­len fellá­ngolt Angliában, kifejezet­ten munkásellenes irányzatú képek­ben és fejezetekben jelentkezik. Arról, hogy a család vagyona hon­­­nan s miből származott, a regény­író egy szót sem szól, holott egyes műveiben, mint a „Justice” című társadalmi drámában a kapitaliz­mus kaotikus és anarchikus ural­mát igen világosan meglátta s egyes jelenetekben színpadra is vitte. Hogy a Forsytek vagyona és fényűző élete h­onnan származott, milyen, sok ember, hány ezer munkás ve­rejtéke tapad hozzá, mennyi nyo­mor és könny fűződik az­ oszta­lékhoz és a nyereséges mérleghez, arról a Forsyte Sagaban nem esik szó. Ez a különbség a polgári és a szociális realizmus között s ez a különbség Gorkij regényében és az Artamanov filmben éles és megrázó formában jut kifejezésre. . . Miért olyan nagy teljesítmény ez a film? Először azért, mert a regény lényege, szépsége, morál­a maradéktalanul megvan benne. A szövegíró gondosan válogatott s a mozaikszerű képsorozatáért minden benne van, ami a költő gondolatai­nak átérzésére szökséges. Az úton a szövegből a filmig a költői szép­ség nem hullott el. Másodszor, mert a rendező és az operatőr, Hasalj és Koszmatov, alázatos tisztelettel Gorkij alkotása iránt, átvitték a filmbe a milien és a kor minden jellemző vonását, nem riadtak visz­­sza semmitől, még akkor sem, ha egy-egy jelenet, párbeszéd, színi kép mai érzéseinket, világfelfogá­sunkat, ítéletünket sérthetné. Nem torzították el a cári világ képét, olyannak ábrázolták, amilyen volt, s mint Shakespeare díszletmentes színpada, a néző belső lelki folya­matára, képzelő erejére, erkölcsi ér­­­zékére bízták az ítélkezést. S a gyö­nyörködtető és mulattató jelenetek árnyékvetései, a sötét és megrázó képek m­eggyőző erővel, az igazság elsöprő áradataként hatnak s el­lenállhatatlanul kibontakozik a néző belső ítélete, annak a világnak el kellett süllyednie s vele az Arta­­manovoknak is, mert igazságtalan­ és kegyetlen, embertelen és elnyomó világ volt. Remek ez a film harmad­szor azért, mert annak a bizonyí­tása, hogy a termelésnek régi re­ndje mint terem gyümölcsöt a kevesek­nek s mint hoz szenvedést­ és nél­külözést a sokakra. * Ez a film a színészi teljesítmény tökéletessége is! A Szta­niszlavszki­­szabály, amely szerint minden sze­replő, akármilyen kis szerepe legyen is, tökéleteset kell, hogy adjon, olyan szigorral érvényesül, hogy a leg­figyelmesebb néző sem fedezhet fel a beszédbe­n, a tájszólásban, a ren­dezésben, a díszletezésben, a kosz­­tümözésben, a játékban, a gesztu­sokban egyetlen kis részletnyi el­csúszást, tévedést, hibát, lanyhu­lást. Persze, a szereplők egyénisé­güket nem tagadhatják meg,­ s ha Nikita Artamanov megszemélyesí­tője, Balasov, meggyőzőbb és el­mélyültebb, mint a két főszereplő, Romodanov és Djerzsavin, akik a két idősebb Artamanovot játsszák, s Szmirnv mint Alexej Artamanov, színesebb és érdekesebb a jobbágy­ból és polgárfiúból átalakulásban, mint a többiek, annak egyéni, em­beri, személyi okai vannak. Tény, hogy a régi gazdag polgárfiú, a „kupecseszkij szin” alakját Dser­zsavin felülmúlhatatlan műv­ézet­­tel vitte a vászonra. Nagy művészi teljesítmény Malisevszkij játéka, aki mérséklettel és méltósággal szemé­­lyesíti meg a harmadik tisztult nem­zedék, a forradalmár Híja Artama­nov alakját. A rendezés s a fényképezés, úgy a drámai jelenetekben, mint a tö­megek mozgatásában kifogástalant produkált. A választás nehéz, de e sorok írója számára feledhetetlen marad az esküvői képek sorozata a a kolostori párbeszéd. a .!. Fogadalom a zsidó mártír­ok emlékműve előtt A zsidó hit megrendítő ősi cere­móniái adtak keretet arra, hogy egy egész ország társadalmának minden rétege megnyilatkozhassak: részvétben, emlékezésben és bűn­­bánatban. Igen:'' bűnbánatban is. ■Mert'Volt a­ bildarfenti emlékünne­pélynek szónoka, Groó Gyula, az evangélikus egyház képviselője, aki azt mondotta: „Három érzésből tevődik össze megrendülésem, ami­kor itt állok a zsidó mártírok em­lékműve előtt. Első érzésem a bűn­­bánat, második érzésem a szeretet, harmadik az elszánás, hogy soha többé, amíg ember él a földön, ilyen bűnbánatra ne legyen oka embernek. Bóka László államtitkár, aki az ország kulturális életének képvi­selőjeként állott a gyászemelvény­­re, ezeket mondotta: — Gyermekeket, apákat és nagy­apákat gyászolunk azokban a már­tírokban,­­ akiknek emlékezetére állították ezt az emlékművet. Első gondolatunk az, hogy ma szükség volna ezeknek a gyermekeknek ifjú életére, szükség volna reájuk, hogy apákká, anyákká, dolgos munkásokká neveljük őket, hogy segítsenek felépíteni a mi nagy­szerű új világurékat. Szükség volna az apák izmos, munkás karjára, akik életükben is dolgoztak és most is velünk együtt feszítenék izmai­kat. Is szükség volna a nagyapák bölcsességére. Gonoszság és gyűlö­let pusztította el őket. Mi, akik most tisztelettel és kegyelettel haj­­lun­k meg emlékük előtt, azt akar­juk, hogy a világ, amelyet akkor, öt esztendővel ezelőtt, a gonoszok temetővé változtattak, változzék át a munka kertjévé. Szirmai István, a Magyar Dolgo­zók Pártja képviseletében­­mondott beszédet. Ebben a beszédben egy egész ország népének ítélete hang­zott el a szellem felett, amely akkor embermilliókat pusztított el. — Olyan világot építünk — hangzott­­Szirmai István íszava —, amely nem ismeri a fajgyűlöletet,­ amelynek legnagyobb kincse az Ember. A református egyházak képvise­letében dr. Viktor János teológiai professzor beszélt. Amiko elképzelhetetlen gonosz volt a pusztító kéz, amilyen szé­gyenteljes ez a közelmúlt, éppen olyan gyönyörű lesz a reánk vára­­­kozó jövendő. Ez a jövendő meg fogja hozni az életet építő örök jóságnak csodatételeit, olyanokat, amelyekről a mai epibernete még fogalma sem lehetett. Az egyházak képviselői sorában dr. Csiky Gábor unitárius püspök az igazság, a szeretet és a béke most eljövendő uralmáról beszélt. Dr. Deák Vidor, a Magyarországi Szabad Egyházak Szövetségében képviselt egyházak nevében mon­dotta: — Mihelyt az emberek közé el­választófalakat emelnek, szeretes­ről nem, csak ördögi gonoszságról beszélhetünk. Dr. Katona József főrabbi bib­likus erejű szónoklatában gyö­nyörű gondolatokat hangoztatott: — Nincs a mi szívünkben bosszú­­állás érzése — hangzott a főrabbi szava. — Nincs bennünk más, csak vágyakozás a békesség, a szeretet után. A mi fájdalmunkra nem hozhatja meg az enyhülést, csak az a gondolat, hogy a mi drága testvé­reink lelkéből sugárzik felénk a megbékélés gondolata. Azt érezzük ebben a pillanatban, hogy soha többé nem fog megismétlődni az ördögi gonoszság uralma ezen a mi boldogságra született földünkön. Ott ült az emlékmű előtt felállí­tott kis emelvényen Nagy Dániel, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának alelnöke. A szónokla­tok elhangzása után, ő helyezte el elsőnek az Elnöki Tanács hatalmas piros nemzetiszalagos koszorúját. Majd­ a koszorúk végtelen soroza­tát vitték a szimbolikus sírdomb felé. Egyik koszorún: „Dobi István, a Minisztertanács elnöke, a fasiz­mus mártírjainak emlékére”. A másik: „Kegyelettel, Budapest Szé­kesfőváros dolgozói.“ Beethoven gyászindulóját intonálta a zenekar. Egyre növekedett a koszorúk halma. A mártíromságtól megmenekült bajtársak , nők és férfiak vonul­nak a jelképes­eír felé. Ausch­witziak, boriak, bergenbelseniek, mauthauseniek, ravenstadtiak. Gyászolók végtelen sorai vonul­tak azután az emlékcsarnok felé. Olvassák az emberek a márvány­csarnok bibliai idézetét: „Mint a hajnal, felvirad a valóság."­ Ez a hajnal dereng a temetőkert sírjai, a mátk­ok emléke fölött.

Next