Haladás, 1949 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1949-09-22 / 38. szám
4 Új színpad új nézőtét Ambrus Zoltán írja egy 1910-ben megjelent színházi bírálatiban, hogy „a legjobb, legnépszerűbb színi előadás is lényegében csek igen, kevesek ügye, távol áll attól, hogy nemzeti ügynek lehetne nevezni". Abban a korszakban állapította meg ezt a kiváló magyar kritikus, amelyet egyesek színházi életünk „aranykora ’-nak szoktak nevezni. A század végétől az első világháború kitöréséig terjedő korszak színházi élete valóban érdekes, színes, mozgalmas volt, hiszen ekkor kapcsolódtak be a „plebejus” kispolgári rétegek a magyar kultúra áramkörébe, megmozgatva a millenáris korszak népszínműves ülepedettségét. De Ambrus Zoltán jól látta, a színház akkor még éppenúgy „nem a nemzet univerzitásának dolga” volt, mint Kölcsey korában, aki — mint ismeretes — 1827-ben oly fájdalmas, szenvedélyesen keserű szavakat hallatott a színjátszás ügyében a T. Karok és Rendek előtt! Nem lehetett nemzeti ügynek nevezni ugyanis azt a színházat, amelyből a munkások teljes mértékben ki voltak rekesztve, a parasztok pedig csak mint a fent említett népszínművek hamis idilljében borozgató, herelmázgató kócos figurák szerepeltek. Nagy szó volt, hogy a kispolgárság benyomulhatott a színházak nézőterére, de munkásokat és parasztokat legfeljebb a ligeti bódékban lehetett látni, ahol minden volt, csak éppen színház nem. Azt hisszük, felesleges elemeznünk, hogyan „fejlődött” tovább ez a viszszás helyzet, Horthy korszakában, amikor amunkások csak mint olcsó bűnügyi történetek mellékalakjai (azok a bizonyos „munkáskülsejű férfiak”), a parasztok pedig mint giccses, szirupos hazug történetek torz „hősei” jelentek meg színpadainkon. (A haladó értelmiség nemes szándékú kísérleteiről, a Titália- színházról és a többiről itt nem beszélünk. A Jobbik Magyarország színháza szólalt meg ezekben a kísérletekben, de színjátszásunk képét nem változtatták meg.) * Ami után Kölcseytől Ambrus Zoltánig, a magyar színjátszás történetének nagy bírálói, szervezői csak sóhajtoztak, most végre kezd megvalósulni. Köztársasági Alkotmányunk törvényerőre emelte minden dolgozó magyar ember művelődési jogát, újszerű bérletezési rendszerünk, s színházaink átszervezése pedig megteremtik a keretét annak, hogy a dolgozók valóban el is juthassanak a színházakba. A régi „törzsközönség” szűk keretei szétpattantak, s mint a bérletezés hatalmas sikere bizonyítja, a nép széles rétegei keresik fel a színházakat. Ez természetesen nemcsak azt jelenti, hogy más lett a nézőtér, hanem jelenti azt is, hogy másnak kell lennie a színpadnak is! Azzal, hogy a színház kikerült az üzlet, a piac törvényeinek irányítása alól, mindegyik színházunk megkapta a maga sajátos feladatát, speciális profilját, ami lehetővé teszi, hogy egy színház társulata egy speciális témakörben elmélyülhessen. Végre — bár elég hosszú vajúdás után — rendeződött a vidéki színjátszás ügye is; biztosítva van, hogy a színház eljuthasson az ország minden részébe, mégpedig az igazi színház, nem pedig a közelmúlt vidéki színjátszására annyira jellemző vásári ripacskodás. (Kevés tiszteletreméltó kivételtől eltekintve!) És ami talán a legörvendetesebb, legúttörőbb változás: az eddig „Latyi- Matyi"-darabokra és ehhez hasonlókra utalt gyermekszínjátszásunk által idő színházat és ami még ennél is fontosabb, az illetékes pedagógiai szervek állandó segítő ellenőrzését kapta. A színház — éppenúgy, mint a film — az új nevelés igen jelentős eszközévé lett, hallatlanul megkönnyítve a fiatalok számára a tájékozódást az élet legkülönbözőbb dolgaiban. Nem kétséges, hogy még vannak szervezeti hiányosságok, az új színházak gárdájába , méltatlan ,elem került, viszont egyes minden szempontból megbízható, értékes színészek még mindig nem találták meg helyüket és szó szoros értelmében vett szerepüket, de minden jel arra mutat, hogy ezek a kérdések is ha-marosan megoldódnak. Erre az optimista feltevésre jogosít például a Magyar Rádió új, nagyfontosságú intézkedése is, amellyel az állandó színházi együttesnek megfelelő Rádió-színtársulaton kívül, az egyes fontosabb osztályok is szerződtettek kisebb színészcsoportokat. Ezzel egyrészt emelik, a Rádió adásainak színvonalát, másrészt utat jutattak a színész-munkanélküliség teljes felszámolása felé. És ugyanilyen eredményeket érnek el azok az üzemi kultúrcsoportok is, amelyek hivatásos rendezőket, színészeket hívtak meg, hogy tanuljanak tőlük, — egyben pedig, hogy tanítsák őket! Semmi sem bizonyítja jobban, hogy a színjátszás valóban nemzeti üggyé lett Magyarországon, mint az a tény, hogy a színészek a színházon kívül is társadalmi tényezőkként, új, mindenkit átfogó kultúránk lelkes munkásaiként működnek. A színész nem „pojác” többé, hanem társadalmunk élén haladó ember! * Az egyik legfontosabb — és talán legnehezebb — színházi kérdés a dramaturgia kérdése. Megkopott, nemcsak tartalmi, de formai szempontból is túlhaladott drámaírásunk megújhodásához elsősorban a mai életet ábrázoló színművekre van szükség. A felszabadult újarcú munkásságnak meg kell jelennie színpadainkon. Kezdeményezésekben nincs hiány, de őszintén szólva, egyelőre még csak igen becsületes kísérletekkel találkoztunk ezen a téren, kiforrott, kész művekkel még népi. A beérkezett, rutinos írók feládása, hogy az új magyar munkásságot is lényegében úgy ábrázolják, mint a régit; gyengének, megnyomorítottnak. Ha kapitalista-ellenesek is, objektíve mégis a kapitalizmus erejét, félelmetességét ábrázolják. A fiatal írók pedig, akik között még igen kevesen vannak olyanok, akiknek valóban nagyüzemi, s egyáltalán üzemi élményük van, még nem tudták megtalálni a színpadi ábrázolás lényegét, egyelőre még elvesznek a részletkérdésekben. Ezen a téren igen biztató jelenség, hogy színházaink megerősítették dramaturgiai állásaikat, a legkiválóbb szakembereket alkalmazták, akik köré dramaturgiai munkaközösség szövődött a színházon kívüli szakemberekből. Az az elv ugyanis, hogy ezentúl nem „igen”-nel és „nem”-mel intézik el a dramaturgok a beérkező színdarabokat, hanem minden darabot, ahol valami érték is felfedezhető, alaposan megvizsgálnak és együttes munkával igyekeznek továbbfejleszteni. A mai magyar parasztéletet bemutató színművek tekintetében sokkal jobb a helyzet, ami nem is csoda, hiszen a parasztszínműveknek Móricz Zsigmondhoz is fűződő hagyományai vannak, klasszikusának nevezhető hagyományai. Persze, ma már egészen más a parasztság, problémái is megváltoztak részben, a klasszikus hagyományok útján azonban könnyű a továbbhaladás. * Külön érdekessége van a mai magyar értelmiség életét, munkáját, küzdelmeit visszatükröző színdarabok kérdésének. Mert természetesen új színjátszásunknak szüksége van ilyen darabokra, mégpedig nemcsak a legfiatalabb értelmiséggel foglalkozókra, mint például Gyárfás Miklós és Örkény István jól sikerült „Zichy palotá“-ra, hanem az idősebb generációk problémáit feldolgozókra is. A haladó értelmiség, értékes, szerves része a nemzetnek, színműveinknek tehát hozzá kell járulnia részben az értelmiség átalakulásához, részben pedig meg kell különböztetnie, le kell választja az értelmiség népelleies, ment betétjén kisebbségét az élni és dolgozni akaró nagytöbbségtől. Amit Déry Tibor ,„Tükör"-je túl nran vetett fel, — az értelmiség útkeresését, — amit Gyárfás Miklós „Vásott apostol ja absztrahált, sőt egy kissé el is viccelt; azt kell továbbfejleszteni, bátran, őszintén, teljes terjedelmében felvetni. Hogy mit jelent a „teljes terjedelmében”, arra Sztaniszlávszkij adott választ: „A színművek teljes terjedelmében vessék fel a valóságéit. Vagyis az igazsággal együtt. Ha egy színdarab csak a valóságot mutatja meg, de nem az igazságot, akkor nem lehet teljesnek nevezni...” A magyar értelmiség életéről szóló „teljes színművek” azok, amelyek semmit sem tagadnak le a belső küszködés, a nehézségekkel való vívódás valóságával, de — a történelmi fejlődés igazságának, a haladás távlatának megfelelően — megmutatják a kivezető utat, az értelmi és érzelmi válságból való kibontakozás lehetőségét is. Zsolt Béla „Nemzeti drogéria’-ja például, — a maga időszakában, — becsületes, útmutató kezdeményezés volt; „teljes terjedelmé”-ben vetette fel egy generáció és egy életforma reménytelenségét. Folytassuk ezt a hagyományt,és tárjuk fel a magyar értelmiség legkülönbözőbb problémáit színpadainkon. Dramaturgiánknak ezt a munkát is segítenie kell és egészen bizonyos, hogy segíteni is fogja! A. O. HALADÁS 1949 szeptember 258. halva-ARTAMANOVOK Rendkívül nehéz feladat irodalmi mesterműből filmet készíteni úgy, hogy az eredeti minden szépsége, belső ereje, I.V író és költő gondolatainak tisztasága sértetlenül átmentessék a vetítő vászonra, amely oly könnyen eltorzít és elszínez. Ha pedig a cselekmény és a párbeszéd sutba veti a költői mű álmait és jelenítő erejét, s a morált, amely minden igaz költői, munka mélyén ragyog, akkor szétfoszlik és elpárolog a megtisztulás, a katarzis, minden poézis célja és feladata, s nem marad egyéb, mint az íz, ízlés és költészet nélküli torzított tömeggyártmány, amellyel Hollywood elárasztja a világot. A szovjet filmművészet nem esik ebbe a hibába s ha magasrangú írói mű az alap, amelyen a film felépül, az óvatosság és a tisztelet, amellyel az irodalmi műhöz a rendező és a szövegírónyúl, sokszorosan felfokozott s az eredmény olyan kiváló alkotás, mint az „Artamanovok” című film, amely az elmúlt héten került Budapesten bemutatóra. * Gorkij regénye, amelyből a film készült, orosz jobbágycsalád emelkedését, tündöklését és bukását ábrázolja a múlt század közepétől, az orosz kapitalizmus kibontakozásától, a nagy októberi forradalomig. Ez a regénytechnika nem új, Galsworthy, az angol nagypolgári élet ábrázolója ugyanezzel a technikával festette meg egy angol polgári család, a Forsyte-k emelkedését hat testes kötetben, de ebben a széles körképben gondosan leplezte a család munkáseredetét és kispolgári kezdeteit; erre csak itt-ott, úgyszólván mellékmondatokban utal. Az osztályharc pedig, amely az első és második világháború között hirtelen fellángolt Angliában, kifejezetten munkásellenes irányzatú képekben és fejezetekben jelentkezik. Arról, hogy a család vagyona honnan s miből származott, a regényíró egy szót sem szól, holott egyes műveiben, mint a „Justice” című társadalmi drámában a kapitalizmus kaotikus és anarchikus uralmát igen világosan meglátta s egyes jelenetekben színpadra is vitte. Hogy a Forsytek vagyona és fényűző élete honnan származott, milyen, sok ember, hány ezer munkás verejtéke tapad hozzá, mennyi nyomor és könny fűződik az osztalékhoz és a nyereséges mérleghez, arról a Forsyte Sagaban nem esik szó. Ez a különbség a polgári és a szociális realizmus között s ez a különbség Gorkij regényében és az Artamanov filmben éles és megrázó formában jut kifejezésre. . . Miért olyan nagy teljesítmény ez a film? Először azért, mert a regény lényege, szépsége, morála maradéktalanul megvan benne. A szövegíró gondosan válogatott s a mozaikszerű képsorozatáért minden benne van, ami a költő gondolatainak átérzésére szökséges. Az úton a szövegből a filmig a költői szépség nem hullott el. Másodszor, mert a rendező és az operatőr, Hasalj és Koszmatov, alázatos tisztelettel Gorkij alkotása iránt, átvitték a filmbe a milien és a kor minden jellemző vonását, nem riadtak viszsza semmitől, még akkor sem, ha egy-egy jelenet, párbeszéd, színi kép mai érzéseinket, világfelfogásunkat, ítéletünket sérthetné. Nem torzították el a cári világ képét, olyannak ábrázolták, amilyen volt, s mint Shakespeare díszletmentes színpada, a néző belső lelki folyamatára, képzelő erejére, erkölcsi érzékére bízták az ítélkezést. S a gyönyörködtető és mulattató jelenetek árnyékvetései, a sötét és megrázó képek meggyőző erővel, az igazság elsöprő áradataként hatnak s ellenállhatatlanul kibontakozik a néző belső ítélete, annak a világnak el kellett süllyednie s vele az Artamanovoknak is, mert igazságtalan és kegyetlen, embertelen és elnyomó világ volt. Remek ez a film harmadszor azért, mert annak a bizonyítása, hogy a termelésnek régi rendje mint terem gyümölcsöt a keveseknek s mint hoz szenvedést és nélkülözést a sokakra. * Ez a film a színészi teljesítmény tökéletessége is! A Sztaniszlavszkiszabály, amely szerint minden szereplő, akármilyen kis szerepe legyen is, tökéleteset kell, hogy adjon, olyan szigorral érvényesül, hogy a legfigyelmesebb néző sem fedezhet fel a beszédben, a tájszólásban, a rendezésben, a díszletezésben, a kosztümözésben, a játékban, a gesztusokban egyetlen kis részletnyi elcsúszást, tévedést, hibát, lanyhulást. Persze, a szereplők egyéniségüket nem tagadhatják meg, s ha Nikita Artamanov megszemélyesítője, Balasov, meggyőzőbb és elmélyültebb, mint a két főszereplő, Romodanov és Djerzsavin, akik a két idősebb Artamanovot játsszák, s Szmirnv mint Alexej Artamanov, színesebb és érdekesebb a jobbágyból és polgárfiúból átalakulásban, mint a többiek, annak egyéni, emberi, személyi okai vannak. Tény, hogy a régi gazdag polgárfiú, a „kupecseszkij szin” alakját Dserzsavin felülmúlhatatlan művézettel vitte a vászonra. Nagy művészi teljesítmény Malisevszkij játéka, aki mérséklettel és méltósággal személyesíti meg a harmadik tisztult nemzedék, a forradalmár Híja Artamanov alakját. A rendezés s a fényképezés, úgy a drámai jelenetekben, mint a tömegek mozgatásában kifogástalant produkált. A választás nehéz, de e sorok írója számára feledhetetlen marad az esküvői képek sorozata a a kolostori párbeszéd. a .!. Fogadalom a zsidó mártírok emlékműve előtt A zsidó hit megrendítő ősi ceremóniái adtak keretet arra, hogy egy egész ország társadalmának minden rétege megnyilatkozhassak: részvétben, emlékezésben és bűnbánatban. Igen:'' bűnbánatban is. ■Mert'Volt a bildarfenti emlékünnepélynek szónoka, Groó Gyula, az evangélikus egyház képviselője, aki azt mondotta: „Három érzésből tevődik össze megrendülésem, amikor itt állok a zsidó mártírok emlékműve előtt. Első érzésem a bűnbánat, második érzésem a szeretet, harmadik az elszánás, hogy soha többé, amíg ember él a földön, ilyen bűnbánatra ne legyen oka embernek. Bóka László államtitkár, aki az ország kulturális életének képviselőjeként állott a gyászemelvényre, ezeket mondotta: — Gyermekeket, apákat és nagyapákat gyászolunk azokban a mártírokban, akiknek emlékezetére állították ezt az emlékművet. Első gondolatunk az, hogy ma szükség volna ezeknek a gyermekeknek ifjú életére, szükség volna reájuk, hogy apákká, anyákká, dolgos munkásokká neveljük őket, hogy segítsenek felépíteni a mi nagyszerű új világurékat. Szükség volna az apák izmos, munkás karjára, akik életükben is dolgoztak és most is velünk együtt feszítenék izmaikat. Is szükség volna a nagyapák bölcsességére. Gonoszság és gyűlölet pusztította el őket. Mi, akik most tisztelettel és kegyelettel hajlunk meg emlékük előtt, azt akarjuk, hogy a világ, amelyet akkor, öt esztendővel ezelőtt, a gonoszok temetővé változtattak, változzék át a munka kertjévé. Szirmai István, a Magyar Dolgozók Pártja képviseletébenmondott beszédet. Ebben a beszédben egy egész ország népének ítélete hangzott el a szellem felett, amely akkor embermilliókat pusztított el. — Olyan világot építünk — hangzottSzirmai István íszava —, amely nem ismeri a fajgyűlöletet, amelynek legnagyobb kincse az Ember. A református egyházak képviseletében dr. Viktor János teológiai professzor beszélt. Amiko elképzelhetetlen gonosz volt a pusztító kéz, amilyen szégyenteljes ez a közelmúlt, éppen olyan gyönyörű lesz a reánk várakozó jövendő. Ez a jövendő meg fogja hozni az életet építő örök jóságnak csodatételeit, olyanokat, amelyekről a mai epibernete még fogalma sem lehetett. Az egyházak képviselői sorában dr. Csiky Gábor unitárius püspök az igazság, a szeretet és a béke most eljövendő uralmáról beszélt. Dr. Deák Vidor, a Magyarországi Szabad Egyházak Szövetségében képviselt egyházak nevében mondotta: — Mihelyt az emberek közé elválasztófalakat emelnek, szeretesről nem, csak ördögi gonoszságról beszélhetünk. Dr. Katona József főrabbi biblikus erejű szónoklatában gyönyörű gondolatokat hangoztatott: — Nincs a mi szívünkben bosszúállás érzése — hangzott a főrabbi szava. — Nincs bennünk más, csak vágyakozás a békesség, a szeretet után. A mi fájdalmunkra nem hozhatja meg az enyhülést, csak az a gondolat, hogy a mi drága testvéreink lelkéből sugárzik felénk a megbékélés gondolata. Azt érezzük ebben a pillanatban, hogy soha többé nem fog megismétlődni az ördögi gonoszság uralma ezen a mi boldogságra született földünkön. Ott ült az emlékmű előtt felállított kis emelvényen Nagy Dániel, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának alelnöke. A szónoklatok elhangzása után, ő helyezte el elsőnek az Elnöki Tanács hatalmas piros nemzetiszalagos koszorúját. Majd a koszorúk végtelen sorozatát vitték a szimbolikus sírdomb felé. Egyik koszorún: „Dobi István, a Minisztertanács elnöke, a fasizmus mártírjainak emlékére”. A másik: „Kegyelettel, Budapest Székesfőváros dolgozói.“ Beethoven gyászindulóját intonálta a zenekar. Egyre növekedett a koszorúk halma. A mártíromságtól megmenekült bajtársak , nők és férfiak vonulnak a jelképeseír felé. Auschwitziak, boriak, bergenbelseniek, mauthauseniek, ravenstadtiak. Gyászolók végtelen sorai vonultak azután az emlékcsarnok felé. Olvassák az emberek a márványcsarnok bibliai idézetét: „Mint a hajnal, felvirad a valóság." Ez a hajnal dereng a temetőkert sírjai, a mátkok emléke fölött.