Siketek és Nagyothallók, 1972 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1972-01-01 / 1. szám

2 SIKETEK ÉS NAGYOTHALLOK AKIK ELMENTEK... Mi, öregek, egyre kevesebben leszünk és örökre megszakadnak a kapcsolataink azokkal a sorstár­sakkal, akik nemrég még közöt­­tün­k éltek, a mi hangtalan vilá­gunkban és igaz barátaiig voltak a közösségünkben.­­ Elmentek és már csak emléke­k maradtak meg, amelyek azonban végig kísérnek továbbra is az életünkön. A rég elmúlt évek messzeségéből lelki szemeim elé bukkannak a régebben és a nem­rég elhaltak alakjai egyaránt. Ekkor úgy érzem, elszigetelt ma­gányosságomban nem vagyok egyedül, mert emlékeik, meg­ele­­venednek és benépesítik képzelet­világomat, úgy látom körülöttem őket, ahogy életükben láttam, a maguk valóságában. Alig egy emberöltő után, a kö­vetkező kortársaknak, a mai fia­taloknak, fogalmuk sem lesz talán arról, hogy éltek valaha ők, a most elment emberek, akik épp­­ úgy dolgoztak, küzdöttek a létért, mint ők, akik jó sorsban, akár balsorsban éltek és végül meg­­haltcik Ezek a gondolatok jutnak eszembe e borongós téli­ban, amikor sorra veszem, napok­kik mentek el közülünk. ★ Ez az év igazán gyászév volt a számunkra. A sort a szegedi cso­port vezetője, Bálint Sándor La­jos nyitotta meg, április 18-án történt halálával, nagy fájdalmat és megdöbbenést keltve nemcsak Szegeden, de mindenhol, ahol is­merték és szerették őt. Rövid idő múlva követte őt a szombathelyi csoport agilis ny. gyógypedagógus vezetője! Bátho­­ry Miklós, aki szintén igen szép eredményeket ért el a csoportnál. Augusztus 3-án, mint derült ég­ből a villám, újabb súlyos csapás érte Szövetségünket. Varjas István a pécsi csoport lelkes ügyvezetője hunyta le a szemét örökre és hagyta abba terveztetésén, a Szö­vetség és tagsága álmainak meg­valósítását. Halálával pótolhatat­lan veszteség érte Szövetségünket, s nem kevésbé a pécsi helyi cso­portot. Varjas István temetésén Rudas Nándor főtitkár mondott a gyászbeszédet és méltatta mun­­­kásságát, érdemeit. Ki hitte vol­na, hogy néhány hét múlva őt fogjuk siratni, gyászolni. Hirtelen, váratlanul, az országos színjátszó verseny kellős közepén hagyott itt bennünket. Halála nagy megdöb­benést és részvétet keltett nem­csak köztünk, de pártkörökben is. Szeptember 1-én fájó szívvel kí­sértük őt utolsó útjára, a kispesti temetőbe. Nem sejtettük ekkor, hogy pon­tosan két hónap múlva, nagy halottunk sírja felett újabb kell majd állnunk a farkasréti teme­tőben. Kidőlt sorainkból Nagy Ernő orsz. szervező titkár, tb. el­nök, aki még a nyugdíjkorhatár után is oly fáradhatatlanul dol­gozott mind hazai, mind nemzet­közi síkon, a hallássérültek ügye érdekében. Ugyanaznap, szinte november 1-én temették egyidőben, Tolnay Joachimné — Wagner Júliát, rákosi temetőben. Vele egy igen a művelt, jól beszélő sorstársnőn­ket vesztettük el. Közvetlen utána özv. Gaász Fe­­rencné — Nagy Irma talált örök nyugalomra a rákospalotai teme­tőben, öt halló gyermeket nevelt fel nagy gonddal és szeretettel. ★ De ez az esztendő a fiatalabb korosztályt sem kímélte, hogy csak azokat említsem közülük is, akiket sokan ismertek, mint Mar­kó Gergelyné, szül. Varjú Karoli­nát, a budapesti csoport volt agi­lis titkárnőjét, vagy között ügyesen mozgó a fiatalság Vacsura Gáborné, sz. Bíró Ilonát. Sorolhatnánk még tovább azo­kat, akiket szerettünk, tiszteltünk és oly nehéz volt tőlük a búcsú. Ha rájuk gondolunk, úgy tűnik, milyen fájdalmas ez az emberi sors, az elmúlás gondolata, a le­hangoló, szomorú vég. Sajnos, minden földi halandónak ez a kö­zös sorsa. De vigasztaló az a tu­dat, hogy haláluk ellenére ők addig fognak élni, míg rájuk em­­­­lékezünk. Ahogy a költő mondja: „Csak az hal meg igazán, Akit elfelejtenek.” És mi nem felejtjük Emlékük bennünk mindig él őket, élni fog. Nógrádiné Haraszti Ida (Budapest) Utazás gyalogszerrel Az ember a számára legalkal­masabb pillanatban indul el, ak­kor áll meg, amikor akar, annyi fáradságot vállal, amennyit akar. Megnézi az egész vidéket, jobbra vagy balra fordul, megfigyeli, ami tetszik, minden kilátónál megáll. Észreveszek egy folyót, követem a folyását, egy barlan­got, meglátogatok egy kőbányát, megvizsgálom az ásványokat. Mindenütt megpihenhetek, ahol nekem tetszik. Ha unatkozom, továbbmegyek. Nem függök sem a lovaktól, sem a postakocsitól. Nincs szükségem arra, hogy a ki­taposott utakon haladjak, a ké­nyelmes utakon mindenüvé elju­tok, ahová az ember eljuthat, mindent látok, amit­­ ember lát­hat, élvezem mindazt a szabadsá­got, amit ember csak élvezhet. Mennyi különböző élvezet kínál­kozik, ha az ember az utazásnak ezt a kellemes módját választja! Nem is számítva azt, hogy javul az egészsége és jobb lesz a kedé­lye. Nem elég, ha az ember meg­tanulja, hogyan járja be az or­szágot. Utazni tudni kell. Jó szem kell a megfigyeléshez és tudni kell megszemlélni azt a tárgyat, amelyet az ember meg akar is­merni. A Spartacus turisták no­vemberi számából közlésre küldte: Sulán Árpád, (turista) 1972. JANUÁR HA CSEND VOLNA EGY FALAT HA CSEND VOLNA — EGY FALAT! — így­­ kiált fel „Ezer hang ingerel” című versében Fo­dor József, a költő és vele együtt még sokan mások, akiket szintén ingerel a zaj, a lárma, de már az egyszerű hangoskodás is. Ponto­san 22 órakor a rádióban is szin­te könyörgésre fogják a szót: „Kérjük kedves hallgatóinkat, halkítsák le készülékeiket, gon­doljanak azokra, akik már pi­henni tértek. Ha megtették, kö­szönjük!” Persze, hogy megköszönjük — és ez elsősorban a hasznos fi­gyelmeztetésnek szól, mert fü­lünk és egészségünk védelmében ez is egy fontos tégla, hiszen a zaj egyre nagyobb karriert bp. Panaszok áradata lepi el fut az újságokat,­­a különböző szerveket, a rendőrséget és tanácsi más illetékeseket. Ideges, zsörtölődő, nagyothalló betegek százai ost­romolják az­ orvosi rendelőket, mindenki a zajra panaszkodik. Környezeti veszély Nemrégiben a mi fővárosunk­ban ülésezett a Nemzetközi Akusztikai Kongresszus. A világ harmincöt országából mintegy 1500 kutató és tudós érkezett. Nyolc nap alatt 700 előadásban szögezték le a zajkutatás idősze­rűségét, amelyet a víz szennyező­déséhez hasonlóan, a környezeti veszélyek közé sorolnak. Hang­súlyozták, hogy az emberiség biztonsága, egészsége sürgeti a kutatást. A káros zajoknak „megállj”-t kell parancsolni! Ma már sok esetben ott tartunk, hogy a technikai eredmény nem szolgálja, hanem kínozza, beteg­gé teszi az embert. Elsősorban a fülre fejt ki káros hatást, amely­nek következtében kétféle elvál­tozás jöhet létre: ideiglenes és maradandó halláscsökkenés. • A különböző zajok megegyeznek abban, hogy rövidebb-hosszabb ideig tartó hatásuk az idegrend­szerre nézve sem előnyös. Még a kisebb intenzitású zörejek is fá­rasztóbbá teszik a munkát, több­letet rónak az idegrendszerre. Az így jelentkező fáradtság miatt az eredmény kevésbé kielégítő (hi­­básabb, pontatlanabb), mint csendesebb környezetben végzett a munkáé. A zaj hatására megvál­tozik a szíven percenként át­­áramló vér mennyisége, a vér­nyomás, a nyálmirigyek műkö­dése, a gyomor- és bélműködés stb. Érdemes megfigyelni, hogy ezek a tünetek a zajhatás elmúl­tával fokozatosan is megszűnnek. Vizsgálatokkal mutatták ki, hogy ezek a zavaró hatások még olyan embereknél is fennállnak, akik azt állítják magukról, hogy már megszokták a zajt és ez náluk semmiféle panaszt nem okoz. Pe­dig: A ZAJT NEM LEHET MEG­SZOKNI! Előfordulhat ugyan, hogy a „hangos” munkahelyen dolgozó ember igyekszik figyel­men kívül hagyni, kikapcsolni a zajingereket, ezáltal azonban — ha nem is tudatosan — figyel­mének, akaraterejének egy ré­szét lekötötte. Ettől egy idő után akkor is kifárad, ha közben sem­mi mást nem csinál. A munkahe­lyi zajártalmak sok embert érin­tenek. Csökkentésük, kiküszöbö­lésük sokrétű, orvosokat, mérnö­köket, fizikusokat, kat, üzemszervezőket, közgazdászo­gusokat egyaránt érintő pszicholő­feladat. Sok szakember fáradozik ezen hazánkban is. Számos zajcsökkentő eredményre hatásos jutot­tak. A baj csak az, hogy nem minden esetben vezetik be eze­ket, mert „drágítja” a szerkeze­tet. Ezért vásároljuk aztán a kül­földi porszívókat és marad rak­táron a hazai. Ezért növekedett meg sok budapesti utca zajszint­je 10—12 decibellel az új, „kor­szerű” villamossínek lerakásával. Ezért kellemetlen a vízibuszon az utazás, és ezért van annyi neuro­tikus, ideges, nagyothalló em­ber. Tudnunk kell, hogy az alvás felületessé válik, ha a zaj eléri a 40 decibeles szintet. Különösen azok a zajok károsak, amelyek az éjszakai nyugalmat zavarják. Téves felfogás tel. A hatóságok a csendrendelet­a dudálási tilalommal, az autóbuszokon eddig oly gyakran sugárzott „beat-hangversenyek” betiltásával igyekszenek segíteni a zaj csökkenését. Lassan-lassan nálunk is kialakulnak (lásd új lakónegyedek) az „alvó” városré­szek, amelyek távol vannak a za­jos gócoktól, az ipartelepektől. De ez még mind kevés! A gyökeres megoldás nemcsak a gépek konst­ruktőrein, az akusztikusokon, a különböző szakembereken, a csend és rend őrein, hanem mindannyiunkon múlik. Több ön­fegyelem, embertársaink iránt érzett tiszteletet, békés, szocialis­ta együttélés szükséges ahhoz, hogy csökkenjen a lárma. Per­sze, jól tudjuk, hogy az élet mozgás, amelyet különböző han­gok kísérnek és az is nyilvánvaló, hogy az életjelenségek nem mind a leghalkabban mennek végbe. Ráadásul a sokat emlegetett gyorsuló idő is összesűríti az élet­­jelenségeket, fokozza a zajforrá­sokat. A technikai haladással, a teljesítmények emelkedésével, a könnyű és korszerű szerkezetek szaporodásával az egyik oldalon megnövekedett a hangforrások erőssége, a másik oldalon gyen­gült a zaj gátlása. Pedig téves az a vélemény, mely szerint a tech­nika fejlődése és a gépesítés fo­kozása szükségszerűen a zaj nö­vekedésével jár. Ez csak abban az esetben igaz, ha a gépek tel­jesítményét és számát oly módon növelik, hogy egyáltalában törődnek a zajcsökkentéssel, nem Az igazán fejlett technika az, amely tompított hangon tudja működ­tetni a gépeket, járműveket, a különféle berendezéseket. Az ipari zaj csökkentésével igen in­tenzíven foglalkoznak szerte a világon. Az említett Budapesti Nemzetközi Akusztikai Kongres­­­szuson is figyelemre méltó ered­ményekről számoltak be a kü­lönböző kutatók (szovjet, angol, német, japán stb.). Sajnos, nem ilyen kedvező a hazai helyzet. Jó néhány évvel le is vagyunk ma­radva. Számos országban szigorú rendeletekkel szabályozzák a tennivalókat. Nálunk is elkelne még több intézkedés. A zaj tom­pítása érdekében minden ember tehet valamit. A csend is mozgalommá válhatna fokozása éppen úgy, mint a kocogás, amelyen ma már egyre kevesebben nevet­nek. Zsigmond Márta (A Világ Ifjúsága 1971. októberi számából. Beküldte: Kovát­s Lajos, Budapest.) fryr'y'S/yS''''''''''''''''S'SS''''''''S'/S/SS''SSSSS'SSSSSSSSS'SSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSS/SSSSSS/SS/S/SfSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS//SSSS//SSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSfSSSSSS//SSSSSS/SSSSSSS/SSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSJSSSSSSSSSSSSSSSSSySSSS. Elvégezték a 8 általánost. Nem sokat teketóriáztak, szakmát vá­lasztottak. Volt, aki szülői befo­lyás alatt, volt, aki önállóan dönt­hetett, hogy milyen szakmát vá­lasszon. Itt azokról lesz szó, akik a lakatosszakmát választották. A lakatosszakma igen sokrétű, ez­előtt 10—15 féle lakatos szakág volt. Népgazdaságunk felmérte a la­katos szakember-szükségletet, ennek folytán több rokonszakmát s összevont és sokféle lakatosszak­­mából csak minimális bázisszak­mát hagyott meg. A mai elsőéves lakatosok, ha felszabadulnak, vas- és fémszer­kezet lakatosként fogják elősegí­teni a szocializmus építését, mint e bázis­ szak egyikének munkásai. Addig is, míg szocialista társa­dalmunk teljes értékű, hasznos tagja lehet egy mai fiatal, sokat kell tennie ahhoz, hogy valóban érdemes legyen rá. A szeptember 1-i jelentkezéssel, a tanulók létszámának ismereté­vel még nem fejeződött be a szak­munkás-utánpótlás. Jelentkezni ugyanis nem elég. Érdemesnek is kell lenni arra, hogy valaki szak­munkás legyen (jó szakmunkás), s három, tanulásban, gyakorlat­ban megfeszített év szükséges e cím elnyeréséhez. A lakatostanu­lók zöme ezzel tisztában is volt, mielőtt jelentkezett. Voltak azonban olyan fiúk is, akik elegendőnek tartották a je­lentkezést, gondolván, eltelik az a három év, s utána szakmunkás­­ok levéllel tüntetik ki őket. ★ Nekünk, pedagógusoknak, nem kis fáradságba kerül az ilyen fer­de nézet helyes irányba való te­relése. Számolnunk kell azzal is, hogy a felvilágosított tanulók ki­sebb hányada a nehézségektől visszariadva, lemorzsolódik. Szerencsénkre, a jelentkezett tanulók 99%-a megmaradt. Ez év­ben csak egy riadt meg a követel­ményektől, ám ez is szülői ma­jomszeretet miatt (bocsánat a ki­fejezésért!), de az ilyesmi nem szolgálja az egyén fejlődését. Itt rátérek azokra az elsőéves lakatostanulókra, akikre felszaba­dulásuk után joggal illik majd a meghatározás: vas- és fémszer­kezet lakatos szakmunkás. Ilyen struktúrájú lakatos szak­emberek jövője előtt korlátlan ELSŐÉVESEK lehetőségek állnak. Azt hiszem, ezt felesleges is részleteznem. Ezek az elsőéves lakatosok, akik előttem dolgoznak, határta­lan munkaszeretetről tanúskod­nak. Csak látni kellene ezeket a fiatalokat! Úgy igyekeznek, hogy a komoly felnőttek kénytelenek elcsodálkozni, ez nem lehet igaz. Pedig igaz! Jelenleg csőbilincset gyártanak, 160 darabot, egyéni fe­lelősség alatt, táblavázlat után. Olvasóim mit gondolnak, csak vázlat lehet pontos, a munkada­rab nem? Sőt! A méretet maguk a tanulók korrigálják! Aki nem szakember, az nehezen értheti ezt meg; arról van szó, hogy más az elmélet és más a gyakorlat! A tanulók zöme felismerte né­hány hónapos gyakorlat után azt, hogy a megadott méretek nem minőmben fedezik a szükségle­tet. Természetesen én, mint szak­oktató, bővebb keretet szolgál­tattam a tanulók számára, eset­leges hibák kiküszöbölésére. Örömömre szolgáltak azzal, hogy rávilágítottak arra, az az anyag­­mennyiség, ami többlet formájá­ban a tanuló szorzószámaként szerepel, felesleges. Olyan pontos anyagmennyiségből készítették el a 160 db 1 colos csőbilincset, hogy a természetesen előforduló selejt­­pótlás bőségesen a kereten belül maradt. Ez a laikusoknak nem mond ugyan sokat, de lehet kö­vetkeztetni arra, hogy a mai ge­neráció, a mai fiatalok nem olyan felelőtlenek, mint ahogy egyesek előszeretettel veszik egy kalap alá bizonyos kirívó példákkal. Ilyen kirívó esetek, romlott, fe­­lelősségtelen, vagy megtévedt fia­talok voltak, vannak és lesznek is. De a kiváló szakemberek so­ha nem alakulnak azzá! Igaz, tudomásom van arról, hogy egynéhány volt tanítvá­nyom ma olyan „kártyabűvész”, amit sajnos, szégyellek. Ez per­sze, nem szolgálhat általánosítás alapjaiként. Annál is inkább, mi­vel ezek az ügyeskedők szakmai­lag soha nem állnak hivatásuk magaslatán. Visszatérve azokra az elsőéve­sekre, akik most ismerkednek jö­vendő szakmájukkal, bízvást mondhatom, aranyos gyerekek! Nem tévedés: aranyos fickók. Ügyesek, szolgálatkészek, s mi tö­bb, tisztában vannak vele, hogy mire készülnek. Minap az osz­tályfőnöki órán elbeszélgettem velük, hogy mi az elképzelésük a jövőt illetően. Általános meg­hökkenésemre mi sem jellemzőbb, mint hogy ezt feleltem nekik: mi a csuda! Nos igen, ez a csoda — nem voltak illúzióik, nem voltak fellengzős, megvalósíthatatlan ál­mok. Fő gondjuk a szakmunkás­­vizsga letétele volt, s ha az sike­rül, jöhet a tervezgetés, az ábrán­­dozás, ami esetleg valóra is vá­lik. A sorrendiség volt, ami meg­döbbentett. Ritka jellemvonás­ örültem neki és ezért vetettem papírra a mai elsőéves vas- és fémszerkezet lakatosipari tanulók általános képét. Ebből világosan láthatjuk, hogy a jövő szakember-utánpótlása mi részünkről, hallássérültek ré­­­széről biztosítva van és nem is akárhogyan­ öntudatos, dolgos ifjúság áll feladatának teljesítése közben a nagy célok előtt, reáli­san felmérve lehetőségeit. Simor Tibor szakoktató

Next