Megyei Tükör, 1968. július (1. évfolyam, 22-25. szám)
1968-07-20 / 24. szám
J mesyei TÜ K ti R Egyetlen arcképe maradt a korára. 1710 táján készítette az ismeretlen piktor, valószínüleg 11. Rákóczi Ferenc egyik udvari festője. Hamvas, fiatal arc néz ránk, vállára dús fürtök hullnak, ajka fölött hetyke bajusz A tágranyilt szemekben komolyság, nyíltság, magabiztonság. Mellét, karjait vért borítja A harci mezből csipke kandikál ki, a korra jellemző pompakedvelés és katonás mordság összhangzataként. Bizonyos, hogy ez a kép jóval többet elárul az időszakról, melyben készült, mint a személyről, melyről mintázták. A modell, Mikes Kelemen, az uralkodó belső kamarása akkortájt húsz esztendős volt. Az Erdélyre tragikus következményű zernyesti csata évében, 1690-ben, augusztus havának valamelyik napján született, s a rodostói r. kath. anyakönyv halotti bejegyzése szerint 1761. október 2-án halt meg. (A tiz évvel ezelőtt Zágonban, szülőházának állítólagos helyén felállított emlékoszlop halálozási adata — 1762 — téves !) Életének ebből a jelentősebb félévszázadából egyetlen festett vagy rajzolt arcképe sem maradt fenn. És mégis van hiteles Mikes képünk! Teljesebb, igazabb minden lehetséges festménynél. Önarckép — amelyből a teljes ember és egy teljes élet pillant ránk. A kétszázhét levelére gondolok, pontosabban a kétszáztizenkettőre — ennyi fiktív és misszilis episztoláinak a száma —, melyből összehasonlíthatatlan erővel, bájjal és közvetlenséggel bomlik elénk a székely szellem és észjárás legrokonszenvesebb képviselőjének alakja, vérmérséke, gondolatvilága, jelleme. És nem utolsósorban kora, s annak legragyogóbb képviselője — Rákóczi. Mikes Kelemen negyven éven át társalgott leveleiben — nem a titokzatos gr. P . .. E . . -vel , hanem a világgal és önmagával Pompás intuícióval bukkant rá alkatilag legigazibb műfajára, a levélre, a szemérmes kitárulkozás, a mértéktartó lemeztelenedés, az önfitogtatás nélküli közvetlenség műfajára A külső világról, régmúlt és jelen dolgokról valló hírközléseiben, a környezetéről és népekről szóló helyzetrajzaiban, a politikai eseményekre tett reflexiókban, a személyes közleményekben ugyanaz az arc bujkál és süt át. Ugyanannak a léleknek, kedélynek, gondolkodásmódnak lencséje rántja össze a dolgokat, s ezáltal megfogalmazójuk is valóságosabbá válik akár az élőknél is Mikes levélíró művészete — líra. Azzá teszi spontán bensőségessége, az a változatos érzelmi kincs, melyet itthonról vitt magával, de szüntelenül gyarapított és formált mostoha körülmények közt önmaga békéjéért vívott harcában Mikest a véletlen nagy történelmi pillanatok kortársává, sőt közvetlen szemlélőjévé tette. Napokig hajózik a Visztulán Péter cárral tárgyaló fejedelme kíséretében. Párizsban éveken át hallgatja a kontinens legszellemesebb és lecromlottabb arisztokratáinak csevegéseit; az aszkétikus kamaráuli atyák — mekkora ellentét az előbbi világgal ! — Grosbois-i remeteségében eretnek janzenisták írásaival ismerkedik; Moldván átutazva Urai sorok peregnek tolláról a táj szépségeiről szólván, s a văcărești kolostor gyümölcsösében, Bukarestben, Mavrocordat vajda vendégeként latolgatja a világ és a lehetséges jövő dolgait ; mintegy szomszédból figyeli az un. „tulipánkorszak“-nak véget vető iszlambuli janicsár felkelést. Évtizedeken át, különösebb benső vonzalom és hatalmi-politikai becsvágy nélkül, közvetlenül érzékeli a diplomácia nemzetközi fondorlatait, a nem pihenő tervkovácsolások ingamozgását. Idők tárnija ! Első, a képzelt címzetthez, az „édes néne”-hez intézett levelét, Mikes a Dardanellák európai p partján levő régi kikötővárosból Galiboliból (Gallipoli) keltezi 1717. október hó 10-én. Az utolsót, immár valóságos válaszként, Rodostóból, 1761. március 19-én, Huszár Józsefnek. Mi fér el terjedelemben és mélységben e két évszám között ? Mindaz, amitegy tragikus szállóigévé súlyosodon helységnévbe belezsúfolni lehet. ROUOSTO, a hosszú emigráció színhelye, valójában egy termékeny tengerparti dombvidéken elterülő, görögök, örmények, törökök és zsidók lakta primitív falu volt. A bujdosók itt ugyan oltalmat élveztek, de valójában internáltságban, kényszerlakhelyhez kötötten éltek. A főváros lovon két napi, hajón egy napi távolságra fekszik, de az odalátogatásra engedélyt nem kaptak : a kis emigráns szigetecske, Rodostóhoz láncoltan, török kegydíjon vegetált. Amíg a fejedelem élt, szigorúan fegyelmezte az unalmában, öncsaló reménykedéseiben őrlődő és tehetetlenül marakodó csoportot, melyet még egy sereg odavetődött kalandor és kém jelenléte is izgatott és fertőzött. Tétlen várakozásban múltak az évek. Vadászat, vallásos lelkigyakorlatok, barkácsolás, egymás intrikálása, légvárépítés — ezzel telt a végtelenné mosódott idő. Aki az önhitegetésbe belefáradt, visszament Lengyel- vagy Franciaországba vagy közelebbi békességbe, a sírba. Rendkívüli lelki „tartás“ kellett ahhoz, hogy valaki négy évtizeden át kibírja ennek az elmeszesedő életnek a poklát, főleg amikor minden idegrángása s a szüntelenül sajgó szív is a haza utáni sóvárgás reménytelenségére figyelmeztette. „Jobban szerettem volna káposztás fazék lenni Erdélyben, mintsem kávét ivó nindzsája a császárnak üti le már hetedik levelében a hangot Mikes, hogy aztán — képzettársítások tucatjaiban — minduntalan visszatérjen a szülőföld, a nagy hegyek, a kolozsvári kenyér, a zágoni sör utáni olthatatlan nosztalgiája. Hazafisága is tulajdonképpen ez: szülőföld-kötöttsége, mely érzésvilágát kimoshatatlan gyerekkori emlékek melegével fűti át. De a sors a hazavivő utakat huszonnégy kőfallal rekesztette el — mindörökre. Elbukott a nagyszerű szabadságharc, melynek önszándékán kívül részese volt ; meghalt az egyetlen ember, akit kamaszkora óta odaadó szeretettel s sziveinkben joggal legendájak hűséggel szolgált : „Mert énnékem soha semmi egyébb okom nem volt hazámat elhagyni, hanem, hogy igen szerettem az öreg fejedelmet“ , kudarcba fulladt családalapítási kísérlete. Mindezt kibírta, vállalta, példázatosan a csajtások fölé emelkedve túlélte. „Hogy okos volt, az valószínű. De, hogy bölcs volt, az kétségtelen. A humor kincse lakozott benne, a szó legmagasabb értelmében, az a humor, mely a nagy dolgokat kicsinnyé teszi, a kicsinyeket naggyá, s ezzel hangsúlyozza minden jelenség viszonylagos voltát, és a világban a kedély által teremti meg az egyensúlyt . Ezzel tudta elviselni sorsát“ — állapítja meg találóan Kosztolányi. Mikes egyáltalán nem volt „egyszerű“ lelki alkatú, ellenkezőleg belvilágát rendkívüli összetettség jellemezte. Nem volt romantikus és nem volt elsziruposodóan szentimentális. Nem lázadozott fogcsikorgatva a sors ellen, de soha nem lágyult tehetetlenre. A dolgok forgandóságába, mely számára oly csekély jót hozott, egy bizonyos francia racionalizmuson izmosodott, a dolgok fölé emelkedő derűs szkepszissel és némi protestáns-mohamedán-keverék fatalizmustudattal nyugodott bele. Azonban egész életszemlélete alaphangját a székely ember mélyen realista, öncsúfoló humora adja meg, melyet egy sztoikus vallásosság benső összhangot teremtő áramai járnak át. A derű, emberi megsegy tréfásan csúfolodó szemhunyorítás a legnagyobb reménytelenségben sem hagyja el. Tudjuk, hízásra hajlamos, vígkedélyű, tréfálkozó természetű ember volt, aki szerette a társaságot, szívesen csevegett, mesélgetett, de nem tetsző emberek közt, együgyűséget színlelve, órákon át tudott hallgatagon is üldögélni. Nem kerülte el a borsosabb ízű anekdotákat sem, s bár benső lénye szerint nem volt udvari ember, otthonos volt a korszak gálánsan enyelgő modorában De mennyi hangja van ennek is nála a szelíd horkolástól, az érődéses, tréfás figyelmeztetésen, a>ajkos célzásokon át a szándékosan ironikus pletyka-ajándékozásig ! Amilyen széles lelki, éppoly gazdag nyelvi skálája is Petőfiig, Aranyig , a magyar próza legnagyobb művésze. Nyelvének alapszövete a székely nyelvváltozat szférájába tartozik. Azonban a fejedelmi környezetben, külhoni forgolódásokban és a nana arányú műfordítói munkában kialakult nyelvi stilisztikai igényessége — francia mintákon bővült fejlett stíluseszménnyel párosulva — részben elszakították a tájnyelvi zárt kötöttségektől. Nyelvezete az emelkedett műveltségű történet- és emlékírók társalgási nyelvtípusából kinövő erdélyi köznyelvhez közelít, s Ü. helyenként túl is haladja azt, miáltal a nyelv az ő tollán „az értelemnek fényes, és hajlékony, a fantáziának színes, az érzelemnek finom rezgésű eszközévé válik“ Az igazi író titka az, hogy lelkén és nyelvén keresztül az apró dolgoknak is fontosságot és jelentőséget tud adni A tiszta és nagy jellem példája mellett a nyelv és észjárás harmóniája teremti meg Mikes leveleinek ma is olvasásra ingerlő báját. Veress Dániel iflESllí d !< ni* 01f^a*a_asÍ* sef'&a Az Olt-mentét Vrdőfalvánál, sokan járják, különösen a horgászok. Túl a folyón, a meredek lejtővel, végződő magas terasz szélén az időfalvi műemlék-vártemplom kőfala sötétlik. A templom híres gelencei társának Hamupipőke-változata, hiszen az 1200-as években épült, amit nemrég feltárt lőrésszerű ablakai is bizonyítanak. Két évszázad múltán, gótikus szentéllyel és valószínűleg a várral gyarapodott, míg a XVI. század szép reneszánsz ajtókerettel ajándékozta meg. Legérdekesebb azonban az 1783-as déli oszlopcsarnok, amelynek patkó - és összetett ívű árkádsora sokféle hatás egyedülálló ötvözete. A néptanács épületén emléktábla jelzi, hogy a faluban született. Hern forradalmi hadseregének egyik tábornoka, Czetz János, utóbb az argentin katonai akadémia és térképészeti intézet megalapítója. A magyar színjátszás hőskorának nagy komikusa Jancsó Pál is ebben a faluban látta meg a napvilágot A szomszédos Ét favári a mw iskolaépület pincéjében volt felravatalozva Bethlen Kata. < h 0ND< _i Legalábbis ezt állítja a máig is elevenen élő hagyomány, az egyik kertben kastélyának maradványait is mutogatják A rámpákkal összekötött, teraszosan kiképzett lejtő valóban agykori díszkertre emlékeztet. A közeli templomdombról viszont, már évtizedek óta tudjuk, hogy a csiszolt kőkorszakvég színes edényeket használó emberének szolgált telephelyéül, a három oldalról patakvölgy, illetve vízmosás határolta, jól védhető magaslat. A mai templom „csak“ másfél évszázados empire stílusú épület. Etfalvától negyedórányira, az Olt híd jón átmenve, a kis Zoltán faluba érünk. Az utca kanyarodóján túl, háromszögletes oromfalú, oszlopos, klasszicista kőtornác tűnik elő egy udvar fái közül. A hagyomány szerint ebben a házban, pontosabban a vastag közfalban kialakított üregben rejtőzködött Váradi József, az 1849—64 közötti Habsburg-ellenes mozgalom egyik vértanúja S a legenda ez esetben igaz. A Benedek Elek által Székelykeresztúron gyűjtött Váradi-balladában előfordul a Váradit rejtegető Rofajiné neve A szóban forgó klasszicista kőházat pedig felirata szerint, 1832-ben, Benkő Ráfaelné építtette. Valamivel tovább, jobbról, egymagában álló, galambdúcos, nagyives és barokk oromfalas /cokapu szolgáltat érdekes példát a népek mű• vé... ” ■ ■•.■ [UNK]k li>lcsön".i'vJra. Innen pedig már csak egy finomodásra van a bodoki állam Kónya Áriáin A gidófalvi vár-templom m