Megyei Tükör, 1975. június (8. évfolyam, 1307-1310. szám)

1975-06-06 / 1307. szám

páncél- üzloti. 1975 május utolsó napján, a sepsiszent­­györgyi textiligyár fúvószenekarának pat­­­togó indulója mellett, elvágták a szak­­szervezetek művelődési háza bejáratánál lévő szalagot. A művelődési ház avatá­­sának pillanatát jelezte ez a gesztus, pontot tett egy csaknem ötéves megfe­szített munka végére : Sepsiszentgyörgy és Kovászna megye legnagyobb, legim­pozánsabb művelődési intézményét ad­ták át rendeltetésének. Az avató ünnep­ség mindössze­ egy emlékezetes pillanat marad a jelenlévők számára, sokkal ér­dekesebb az épület megteremtésének sok­éves története. Ez a hajlék, mely mostantól kezdve a művelődés és a kultúra jelképes felleg­vára lesz, sok milliós társadalmi áldozat­tal felépített, nagy igényű, gyönyörű pa­­lota, a megye talán egyik legszebb épü­­­­­ete. Ünnepélyes birtokbavétele után, u­­gyanazt kell éreznünk és elmondanunk, amit hosszú évtizedekkel ezelőtt a sepsi­szentgyörgyi múzeum-palota vagy a kéz­­divásárhelyi művelődési ház avatásakor fogalmaztak meg a közért, a közműve­lődésért élő értelmiségi elődök : legyen ez a palota a népé, m­inden nemoké, szol­­gálja értelmünk, lelkünk és nyelvünk épülését. Megteremtése régóta húzódó feladat, évtizedes elvárás — büszkék le­­hetünk, hogy éppen most, e megye és e város legsodróbb fejlődésének korsza­­kában, került sor felavatására. És termé­szetes, hogy így legyen : az újszülött gyárakkal egyidőben fel kell épülniük az embert szolgáló intézményeknek is, hogy a kenyérkereset növekvő lehetősége mellett, a szellem, az értelem izmosodása is biztosíttassák. A társadalom, melyben élünk, bármi áldozatot meghoz ennek érdekében, hiszen igazi célját az ember örök építésében és jobbításában látja, az emberi körülmények szakadatlan huma­nizálásában. A kultúrára fordított min­den társadalmi áldozatnak úgy kell ,,a­­onortizálódnia“ majd, hogy általa több és jobb legyen az ember. Hosszú idő telt el már azóta, hogy é­­pítészeink, mérnökök, művelődési akti­visták és felelős beosztású társadalmi­politikai hivatalnokok „szétnéztek­* az országban. Pirosban állt a művelődési ház — az volt a kérdés, hogyan tovább? Az útirány : Marosvásárhely, Nagysze­ben, Rimnicul Vilcea, Piteşti, Bukarest, Ploieşti. Ezekben a városokban épültek az elmúlt fél évtized legigényesebb mű­velődési hajlékai : a marosvásárhelyi Állami Színház új épülete, a szebeni, Rimnicul Vâlcea-i és plreşti-i szakszerve­­zeti művelődési házak és a bukaresti Nemzeti Színház grandiózus komplexu­ma Tanulni mentünk. A ,,tantárgy“ ez­úttal a belső építészet volt, a föltett fel­adat a szentgyörgyi fiatal építészek öt­let­szerzése. Az avatás utáni napokban újra végig­járom az épületet, azt találgatom, mit is tanultak Ilitiék ezen a tanulmányi „kiránduláson". A válasz egyszerű­­ so­kat és semmit. Mert a Riti Olivér vezet­te építészcsoport ízlést, igényt tanult, de jószerével egyetlen motívumot, egyet­len vonalat sem másolt le sehonnan, a­­mit itt látott a megnyitó napján a szem­lélődő, az mind a szentgyörgyi építészek és építők ízlését, képzelőerejét s mester­ségbeli tudását dicséri. Azaz hogy mégis csak tanultak : Ma­­rosvásárhelyen megtanulták a fa meleg hatását, a székely motívumok páratlan játékosságát, díszítő erejét, Nagyszeben­ben az üveg és az alumínium ünnepé­lyességét és áttetsző könnyedségét. Ploienb­­en a márvány fölrakásának csín­ját, Bukarestben a belső terek egyensúlyá­nak és monumentalitásának „kulcsszá­mait“. E hatásokból születhetett meg az az összetéveszthetetlenül egyéni és sa­játságos belső építészet, mely akár arra is méltó, hogy a hazai középület-építés tanulmányaiban követésre méltó, de meg nem ismételhető példaként szerepeljen. A háromszéki építészet példájaként. Ri­­tiék olyasvalamit terveztek és valósítot­­ta­k meg a szentgyörgyi építővállalat legjobb szakembereivel, ami méltó foly­tatása Kós Károly, itteni építészeti ha­gyatékának. Riti Olivér, ez a harmincas évei ele­jén járó fiatal műépítész, kétségtelenül a sepsiszentgyörgyi kultúrpalota megte­remtésének egyik hőse. Hosszú hónapok munkáját, energiáját, teljes képzelőere­jét és lelkesedését építette bele minden­be, amit itt látunk. Száz és száz vázlat, száz és száz szín- és forma­ variáns került ki munkacsoportja irodáiból, amíg meg­született a végső, a kivitelezendő válto­zat. Érdemes meghallgatnunk vallomását : ,,A korszerű és új lakónegyedek, ipari vállalatok és kereskedelmi egységek mellett az utóbbi években Kovászna me­gyében egész sor társadalmi-kulturális létesítmény épült. Ezek közül aligha­nem a legjelentősebb a sepsiszentgyörgyi szakszervezeti művelődési ház. Felépí­téséhez érdemben hozzájárultak a szent­­györgyi tervezők és építők is, akik kö­zött én is jelen lehettem. Ez a munka­közösség első pillanattól becsületbeli kötelességének tartotta hogy a rábízott feladatot a lehető legigényesebben oldja meg. A tervezés folyamatában, h­osszas keresés után, arra kerestünk megoldást, hogy érvényre juttatva a korszerű szel­lemű funkcionalitást, egyszersmind meg­tartsuk a hagyományos építészet légkörét idéző elemeket, a típustervet összebékít­­sük és szerves egységbe fogjuk a három­széki székely építészet szellemével. Hogy ez mennyire sikerült nekünk, azt dönt­sék el mások. Mi arra törekedtünk, hogy ez az épület jól beilleszkedjék Sepsi­szentgyörgy építészeti arculatába, de a­­lakítson is azon­­ egy jövendő város­kép kialakulásának irányában. “ Az avatást megelőző percekben, ami­kor még ott feszült a szalag a bejárat előtt, valaki megszólította Simon Ferenc építőmestert : „No, Feri bácsi, ezt is megértük ! De miért nem áll elébb, ma­gának igazán az első sorban a helye ? !“ A szentgyörgyi építővállalat mestere így válaszolt : „Nem akarok sírni, fiam. Pe­dig sírni fogok, de nem akarom, hogy lássák.“ A szalag elvágása után, amikor már áramlott a sokaság be az épületbe, néz­tem Simon Ferenc arcát. A szemeit tö­­rölgette, másokat engedett előre a bejá­ratnál. Erről az épületről beszélni, sen­ki nem illetékesebb, mint ő. Az első ka­pavágástól a szalag elvágásáig, sőt, azon túl is idekötődik munkája és élete, úgy szereti már ezt a házat, mint édes gyer­mekét, az avatás mintha e gyermek matúrája lenne. „Furcsának tűnhet, hogy most, több évtizedes gyakorlat után ezt az épületet — a sepsiszentgyörgyi művelődési házat — nem csak a magam, de az egész vál­lalat mestermunkájának vallom. Ez a sokoldalú szaktudást igénylő munkálat meggyőzően példázza, hogy mire képes a több mint két és félezer embert számlá­ló vállalatunk, és m­i munkájának mű­szaki hasznossági és esztétikai értéke. A művelődési ház mai és majdani láto­gatói lemérhetik munkaközösségünk mű­szaki tudásának, erkölcsi hozzáállásá­nak súlyát és értékét. Hiszem, hogy ma­radandót alkottunk. “ 1975. május 31-én valóságos tömeg gyűlt össze a Szabadság tér keleti olda­lán. A művelődési ház avatásának pilla­natát várták. Nem mindenki juthatott be az avatóünnepség eseményére a csaknem hatszáz helyet számláló nagyterembe, de jelen akart lenni Sepsiszentgyörgy é­­letének e nagy eseményénél. Kétszeres ok volt rá. Mert ék­szer ez az épület, kí­vül,, belül ékszer — közös, nem hivalko­dó, de büszkeségre jogosító kincsünk. Az emberek türelemmel várták az ava­­tás­ pillanatát, mintegy tisztelegve azok előtt — kikről bár módunk nem volt külön szólani —, de e kincs megterem­tésének részesei voltak. Kőművesek, á­­csok, betonosok, mozaikosok, szerelők, márványfaragók, épületasztalosok, tex­tilgyári munkások — ezer és ezer ember, kinek a keze munkája beleépült e palo­tába. Az ő szakmai szerelmük révén le­hetett a házból a palota. Az avatás ünnepi aktusa csak egyetlen napra szólott, a palota tevékenysége vi­szont hosszú évtizedekre. Mit kívánhat­nánk egyebet, mint azt, hogy legyen e­­zekben az évtizedekben az emberformá­lás a művelődés és a tudatalakítás igazi fellegvára. Teljék meg lélekkel — s em­berrel — mindig e palota ! MAGYAR­ LAJOS MUNKATÁRSAINK FELSŐRÁKOSON­ kolaépület, no meg a takaros lakások, amelyek arra vallanak, hogy a rákosiak szeretik a szépet, megbecsü­lik azt, amit ők és elődeik építettek. 440 házat számol Felsőrákos, de annak folytán, hogy a közügyek igazga­tása erősen hézagos, mind a 440 mellékutcába került. A város kezébe összevont közigazgatásnak ez volna a szük­ségszerű követelménye ? Bizonyára nem. Mindenben a várost sem hibáztathatjuk, mert a rákosiak is kienged­ték kezükből a gyeplőt­­, hogy a már használt képle­tes beszéddel éljünk. Az embernek azért van sarka, hogy sarkára álljon ha úgy követelik meg a körülmények, azért van esze, hogy gondolkozzék, szája, hogy kimond­ja gondolatait, érveljen, keze, lába, hogy cselekedjék. A rákosiakat sem faragták más fából, éljenek hát mind­azokkal a demokratikus jogokkal, amelyek érvényben vannak mindenütt az országban. NEMES ZOLTÁN MEGYEI TITKOS. ----­ Csak egészség legyen... .. . mondja az ember, a többi aztán valahogy kitelik. A rákosiak is így tartják, bár az egészségvédelem ügye a faluban valahogy úgy alakult, hogy hiába áll az orvo­si rendelő, Barótra kell bejárni orvosi vizsgálatra. Va­­lahogy úgy alakult, hogy a reggel nyolcra, az orvosi rendelőbe összegyűlt betegek a kijelölt napokon hiába várakoztak az orvosra másfél, két órát is, nem jött, hát hazaszállingóztak. Amikor 11 óra felé az orvos megérke­zett, nem talált beteget a rendelőben, így ment ez egy darabig, amíg a rákosiak is megunták a hiábavaló vára­kozást, az orvos is úgy találta, hogy a faluban mindenki egészséges, mert a rendelőben sohse talál senkit. Most már aztán fel sem jár Rákosra. Az egészségvédelem ügyében azonban a nagyobbik baj az — mondják a rákosiak —, hogy nincs a faluban. egyetlen egészségügyi dolgozó sem, aki a fekvő beteg­nek egy injekciót beadhatna. Ha tehát egy ilyen keze­lést ír elő az orvos, a súlyos betegnek 4 vagy 6 órán­ként be kell mennie Barótra (! ?). Képtelen állapot ! Sürgős „orvoslásra“ vár ! (enzé) Könyvvásár — Innen még senki tanult ember ki nem került. Nincs is nekünk támogatónk sem a városnál, sem a me­gyei hivataloknál — panaszolja egyik rákosi ismerősöm. A gond régi keletű. Az iskola évek óta küszködik (ma­gam is belekóstoltam), a rákosiak bizalmatlanságával, a továbbtanulástól való makacs elzárkózással. S végre mégis úgy tűnik : nem sikertelenül. Az általános üzlet elárusítónőjétől hallottam az alábbi adatokat. 1909—70-ben még évente 1 500 lejre vásároltak könyvet a rákosiak, de tavalyig megötszöröződött a for­­galom, s az idén a tavalyinál is nagyobbnak ígérkezik. Iskoláskorú gyerekek lépnek be a boltba, számolgat­ják a pénzüket, előveszik az üveg mögül a már régóta kiszemelt köteteket, s vásárlás örömétől ragyogva, távoz­nak. — Erősen kiművelődtek — állapítja meg utánuk néz­ve az elárusítónő. De hangjában már nyoma sincs a szo­kásos, megbélyegző, elutasító magatartásnak. Ne is le­gyen ! (bíró) Csillagos Biró Kata néni meg is öregedett, el is költözött Fel­­sőrákosról. Nem szó már. Veszteségünk pótolhatatlan lenne, ha nem akadt volna a faluban utódja, aki tovább vinné a népművészetnek ezt az ágát. De van utód, nem is egy, s az osztováták bordái ma is csattognak néhány házban. Megnéztük hát, mit szőnek. Trimfa Tódorné és Fitori Gyuláné látogatásunkkor A nép szolgálatában (folytatás az első oldalról) úgainak megvédésében és megerősítésé­ben. Kádereink magas fokú hazafias el­kötelezettsége, a párt és a nép iránti o­­daadása azt eredményezte, hogy a milí­cia szervei hivatásuknak magaslatán ál­lanak, betöltik azt a feladatot, amelyet pártunk főtitkára, Nicolae Ceausescu elvtárs jelölt ki számukra, szigorúan őr­ködnek a törvényesség betartása fölött, nem tűrik meg a szocialista törvényes­ség megszegését. A Kovászna megyei milícia tevékeny­ségének mérlege azt mutatja, hogy teljes odaadással dolgozott a közvagyon és személyi tulajdon megvédéséért, a köz­rend megőrzéséért, a társadalmi együtt­élés szabályainak betartásáért, az állam­polgárok jogainak és szabadságának biz­­tosításáért. Állandó gondot fordított a közutakon lezajló közlekedés biztonsá­gáért, az utazóközönség testi épségének, életének és javainak megvédéséért. A milícia szerveihez befutott számos ügy elintézése is azt mutatja, hogy különböző megbízatást betöltő alakulatai eleget tet­tek a rájuk bízott feladatoknak. Annak következtében, hogy kiszéle­sítettük kapcsolatainkat a dolgozókkal, és sokat tettünk a törvények megismer­tetéséért, mind érezhetőbbé vált napja­­inkban az állampolgárok támogatása a társadalomellenes cselekedetek felfede­zésében és megelőzésében. Mind többen vannak olyan állampolgárok, akik biza­lommal fordulnak a milíciához, azzal a meggyőződéssel hozzák tudomásunkra a különböző kihágásokat, hogy azokat fe­lelősségteljesen vizsgálják ki a milícia szervei és a törvényes előírások szerint rendezzék. Az állampolgárok támogatása hozzájárul a kihágások megelőzésére fordított munka operatívabbá tételéhez, és ezáltal a szocializmus és kommuniz­mus békés építőmunkájának biztosítá­sához országunkban. Meggyőződésünk, hogy az állampolgárokkal kiépített kap­csolat tovább mélyül abban a mértékben, ahogyan a milícia dolgozói magukévá teszik az­t a követelményt, mely sz­rint minden körülmények között — mind a társadalmi, mind a magánéletben — pél­dát mutassanak minden cselekedetük­kel, igazi propagandistái legyenek pár­tunk társadalmi méltányosságot hirdető politikájának. Ezen az ünnepen a Kovászna megyei milícia káderei — az ország dolgozóinak odaadó munkáját, és pártvezette népünk nagyszerű vívmányait követve — ismé­telten kifejezik szeretetüket pártunk és népünk iránt, bizalmukat pártunk Doliti­ Icájában. Vállaljuk, hogy fáradhatatlanul dolgozunk a ránk bízott feladatok telje­sítéséért, azért, hogy munkánkat felelős­ségünk színvonalára emeljük, és méltók legyünk az irántunk táplált bizalomra. éppen azzal foglalkozott, hogy másnapra eldolgozza azo­kat a mintadarabokat, amelyeket a baráti Szolgáltatás szövetkezetnek szőttek, piackutatás céljából. Egymás u­­tán teregették ki előttünk ezeket a szőtteseket, ágyterí­­tőket, függönycsíkokat, asztalterítőket, párnahuzatokat. Egyenként is, összességükben is nagyon szépek mester­munka mindahány. Végignéztük mindegyiket, egyik szemünk kacagott, miközben néztük, a másik szemünk sírt. Egyik szemünk kacagott, mert ezek az asszonyok szépen szőnek, laká­sukat is ezekkel a szőttesekkel díszítették, eladó lánya­iknak is elkészítették már a pernefernumot és szőnek, szőnek rákosi szorgalommal. Egyik szemünk kacagott, mert — ha keveset is, de — szőttek igazi rákosi mintát, Csillagost, Nagycsilagost, s ezzel fenntartói lettek a he­lyi népművészeti hagyományoknak, mert tőlük sokan mások is megtanulhatják a szövés mesterségét, mert rá­juk lehet bízni Biró Kata néni munkájának folytatását. A másik szemünk sírt. Sírt, amiatt, mert aránylag kevesen szőnek Rákoson, s a házakban mind jobban te­ret hódít — díszítőelemként — a műanyag, bolti mütyür a szőttes helyett. Sírt amiatt, mert a népművészeti ter­mék számukra, sok esetben, kenyérkereseti forrássá zsu­gorodott a hagyományos motívumok szövése, s ha kere­seti forrás lett belőle, akkor hajlamosak — a helyzet vele­járója ez —, azt a mintát megszőni, amelyet rendelnek tőle. Ha pedig nem rákosi mintát sző, előbb-utóbb — a­­hogyan azt az említett két asszonynál láttuk, maga is „fogyasztójává" válik saját, de idegenből hozott mintá­ra szűrt termékének. Aztán mind többen veszik át — a­­zok is, akik maguknak szőnek — ezeket az idegen min­tákat, s háttérbe szorul, elfelejtődik a régi rákosi minta, a Csillagos. Ez a gices térhódításának útja. Ezért sírt a másik szemünk , de mindezekért nem hi­báztathatjuk a megrendelésre dolgozó rákosi asszonyo­kat. Számukra már kereseti forrássá fokozódott le a nép­­művészet. Síró szemünk azok ellen szól, akik a baráti Szolgáltatási szövetkezetnél foglalkoznak ezzel az üggyel. 3.

Next