Megyei Tükör, 1975. június (8. évfolyam, 1307-1310. szám)
1975-06-06 / 1307. szám
páncél- üzloti. 1975 május utolsó napján, a sepsiszentgyörgyi textiligyár fúvószenekarának pattogó indulója mellett, elvágták a szakszervezetek művelődési háza bejáratánál lévő szalagot. A művelődési ház avatásának pillanatát jelezte ez a gesztus, pontot tett egy csaknem ötéves megfeszített munka végére : Sepsiszentgyörgy és Kovászna megye legnagyobb, legimpozánsabb művelődési intézményét adták át rendeltetésének. Az avató ünnepség mindössze egy emlékezetes pillanat marad a jelenlévők számára, sokkal érdekesebb az épület megteremtésének sokéves története. Ez a hajlék, mely mostantól kezdve a művelődés és a kultúra jelképes fellegvára lesz, sok milliós társadalmi áldozattal felépített, nagy igényű, gyönyörű palota, a megye talán egyik legszebb épüete. Ünnepélyes birtokbavétele után, ugyanazt kell éreznünk és elmondanunk, amit hosszú évtizedekkel ezelőtt a sepsiszentgyörgyi múzeum-palota vagy a kézdivásárhelyi művelődési ház avatásakor fogalmaztak meg a közért, a közművelődésért élő értelmiségi elődök : legyen ez a palota a népé, minden nemoké, szolgálja értelmünk, lelkünk és nyelvünk épülését. Megteremtése régóta húzódó feladat, évtizedes elvárás — büszkék lehetünk, hogy éppen most, e megye és e város legsodróbb fejlődésének korszakában, került sor felavatására. És természetes, hogy így legyen : az újszülött gyárakkal egyidőben fel kell épülniük az embert szolgáló intézményeknek is, hogy a kenyérkereset növekvő lehetősége mellett, a szellem, az értelem izmosodása is biztosíttassák. A társadalom, melyben élünk, bármi áldozatot meghoz ennek érdekében, hiszen igazi célját az ember örök építésében és jobbításában látja, az emberi körülmények szakadatlan humanizálásában. A kultúrára fordított minden társadalmi áldozatnak úgy kell ,,aonortizálódnia“ majd, hogy általa több és jobb legyen az ember. Hosszú idő telt el már azóta, hogy építészeink, mérnökök, művelődési aktivisták és felelős beosztású társadalmipolitikai hivatalnokok „szétnéztek* az országban. Pirosban állt a művelődési ház — az volt a kérdés, hogyan tovább? Az útirány : Marosvásárhely, Nagyszeben, Rimnicul Vilcea, Piteşti, Bukarest, Ploieşti. Ezekben a városokban épültek az elmúlt fél évtized legigényesebb művelődési hajlékai : a marosvásárhelyi Állami Színház új épülete, a szebeni, Rimnicul Vâlcea-i és plreşti-i szakszervezeti művelődési házak és a bukaresti Nemzeti Színház grandiózus komplexuma Tanulni mentünk. A ,,tantárgy“ ezúttal a belső építészet volt, a föltett feladat a szentgyörgyi fiatal építészek ötletszerzése. Az avatás utáni napokban újra végigjárom az épületet, azt találgatom, mit is tanultak Ilitiék ezen a tanulmányi „kiránduláson". A válasz egyszerű sokat és semmit. Mert a Riti Olivér vezette építészcsoport ízlést, igényt tanult, de jószerével egyetlen motívumot, egyetlen vonalat sem másolt le sehonnan, amit itt látott a megnyitó napján a szemlélődő, az mind a szentgyörgyi építészek és építők ízlését, képzelőerejét s mesterségbeli tudását dicséri. Azaz hogy mégis csak tanultak : Marosvásárhelyen megtanulták a fa meleg hatását, a székely motívumok páratlan játékosságát, díszítő erejét, Nagyszebenben az üveg és az alumínium ünnepélyességét és áttetsző könnyedségét. Ploienben a márvány fölrakásának csínját, Bukarestben a belső terek egyensúlyának és monumentalitásának „kulcsszámait“. E hatásokból születhetett meg az az összetéveszthetetlenül egyéni és sajátságos belső építészet, mely akár arra is méltó, hogy a hazai középület-építés tanulmányaiban követésre méltó, de meg nem ismételhető példaként szerepeljen. A háromszéki építészet példájaként. Ritiék olyasvalamit terveztek és valósítottak meg a szentgyörgyi építővállalat legjobb szakembereivel, ami méltó folytatása Kós Károly, itteni építészeti hagyatékának. Riti Olivér, ez a harmincas évei elején járó fiatal műépítész, kétségtelenül a sepsiszentgyörgyi kultúrpalota megteremtésének egyik hőse. Hosszú hónapok munkáját, energiáját, teljes képzelőerejét és lelkesedését építette bele mindenbe, amit itt látunk. Száz és száz vázlat, száz és száz szín- és forma variáns került ki munkacsoportja irodáiból, amíg megszületett a végső, a kivitelezendő változat. Érdemes meghallgatnunk vallomását : ,,A korszerű és új lakónegyedek, ipari vállalatok és kereskedelmi egységek mellett az utóbbi években Kovászna megyében egész sor társadalmi-kulturális létesítmény épült. Ezek közül alighanem a legjelentősebb a sepsiszentgyörgyi szakszervezeti művelődési ház. Felépítéséhez érdemben hozzájárultak a szentgyörgyi tervezők és építők is, akik között én is jelen lehettem. Ez a munkaközösség első pillanattól becsületbeli kötelességének tartotta hogy a rábízott feladatot a lehető legigényesebben oldja meg. A tervezés folyamatában, hosszas keresés után, arra kerestünk megoldást, hogy érvényre juttatva a korszerű szellemű funkcionalitást, egyszersmind megtartsuk a hagyományos építészet légkörét idéző elemeket, a típustervet összebékítsük és szerves egységbe fogjuk a háromszéki székely építészet szellemével. Hogy ez mennyire sikerült nekünk, azt döntsék el mások. Mi arra törekedtünk, hogy ez az épület jól beilleszkedjék Sepsiszentgyörgy építészeti arculatába, de alakítson is azon egy jövendő városkép kialakulásának irányában. “ Az avatást megelőző percekben, amikor még ott feszült a szalag a bejárat előtt, valaki megszólította Simon Ferenc építőmestert : „No, Feri bácsi, ezt is megértük ! De miért nem áll elébb, magának igazán az első sorban a helye ? !“ A szentgyörgyi építővállalat mestere így válaszolt : „Nem akarok sírni, fiam. Pedig sírni fogok, de nem akarom, hogy lássák.“ A szalag elvágása után, amikor már áramlott a sokaság be az épületbe, néztem Simon Ferenc arcát. A szemeit törölgette, másokat engedett előre a bejáratnál. Erről az épületről beszélni, senki nem illetékesebb, mint ő. Az első kapavágástól a szalag elvágásáig, sőt, azon túl is idekötődik munkája és élete, úgy szereti már ezt a házat, mint édes gyermekét, az avatás mintha e gyermek matúrája lenne. „Furcsának tűnhet, hogy most, több évtizedes gyakorlat után ezt az épületet — a sepsiszentgyörgyi művelődési házat — nem csak a magam, de az egész vállalat mestermunkájának vallom. Ez a sokoldalú szaktudást igénylő munkálat meggyőzően példázza, hogy mire képes a több mint két és félezer embert számláló vállalatunk, és mi munkájának műszaki hasznossági és esztétikai értéke. A művelődési ház mai és majdani látogatói lemérhetik munkaközösségünk műszaki tudásának, erkölcsi hozzáállásának súlyát és értékét. Hiszem, hogy maradandót alkottunk. “ 1975. május 31-én valóságos tömeg gyűlt össze a Szabadság tér keleti oldalán. A művelődési ház avatásának pillanatát várták. Nem mindenki juthatott be az avatóünnepség eseményére a csaknem hatszáz helyet számláló nagyterembe, de jelen akart lenni Sepsiszentgyörgy életének e nagy eseményénél. Kétszeres ok volt rá. Mert ékszer ez az épület, kívül,, belül ékszer — közös, nem hivalkodó, de büszkeségre jogosító kincsünk. Az emberek türelemmel várták az avatás pillanatát, mintegy tisztelegve azok előtt — kikről bár módunk nem volt külön szólani —, de e kincs megteremtésének részesei voltak. Kőművesek, ácsok, betonosok, mozaikosok, szerelők, márványfaragók, épületasztalosok, textilgyári munkások — ezer és ezer ember, kinek a keze munkája beleépült e palotába. Az ő szakmai szerelmük révén lehetett a házból a palota. Az avatás ünnepi aktusa csak egyetlen napra szólott, a palota tevékenysége viszont hosszú évtizedekre. Mit kívánhatnánk egyebet, mint azt, hogy legyen ezekben az évtizedekben az emberformálás a művelődés és a tudatalakítás igazi fellegvára. Teljék meg lélekkel — s emberrel — mindig e palota ! MAGYAR LAJOS MUNKATÁRSAINK FELSŐRÁKOSON kolaépület, no meg a takaros lakások, amelyek arra vallanak, hogy a rákosiak szeretik a szépet, megbecsülik azt, amit ők és elődeik építettek. 440 házat számol Felsőrákos, de annak folytán, hogy a közügyek igazgatása erősen hézagos, mind a 440 mellékutcába került. A város kezébe összevont közigazgatásnak ez volna a szükségszerű követelménye ? Bizonyára nem. Mindenben a várost sem hibáztathatjuk, mert a rákosiak is kiengedték kezükből a gyeplőt, hogy a már használt képletes beszéddel éljünk. Az embernek azért van sarka, hogy sarkára álljon ha úgy követelik meg a körülmények, azért van esze, hogy gondolkozzék, szája, hogy kimondja gondolatait, érveljen, keze, lába, hogy cselekedjék. A rákosiakat sem faragták más fából, éljenek hát mindazokkal a demokratikus jogokkal, amelyek érvényben vannak mindenütt az országban. NEMES ZOLTÁN MEGYEI TITKOS. ---- Csak egészség legyen... .. . mondja az ember, a többi aztán valahogy kitelik. A rákosiak is így tartják, bár az egészségvédelem ügye a faluban valahogy úgy alakult, hogy hiába áll az orvosi rendelő, Barótra kell bejárni orvosi vizsgálatra. Valahogy úgy alakult, hogy a reggel nyolcra, az orvosi rendelőbe összegyűlt betegek a kijelölt napokon hiába várakoztak az orvosra másfél, két órát is, nem jött, hát hazaszállingóztak. Amikor 11 óra felé az orvos megérkezett, nem talált beteget a rendelőben, így ment ez egy darabig, amíg a rákosiak is megunták a hiábavaló várakozást, az orvos is úgy találta, hogy a faluban mindenki egészséges, mert a rendelőben sohse talál senkit. Most már aztán fel sem jár Rákosra. Az egészségvédelem ügyében azonban a nagyobbik baj az — mondják a rákosiak —, hogy nincs a faluban. egyetlen egészségügyi dolgozó sem, aki a fekvő betegnek egy injekciót beadhatna. Ha tehát egy ilyen kezelést ír elő az orvos, a súlyos betegnek 4 vagy 6 óránként be kell mennie Barótra (! ?). Képtelen állapot ! Sürgős „orvoslásra“ vár ! (enzé) Könyvvásár — Innen még senki tanult ember ki nem került. Nincs is nekünk támogatónk sem a városnál, sem a megyei hivataloknál — panaszolja egyik rákosi ismerősöm. A gond régi keletű. Az iskola évek óta küszködik (magam is belekóstoltam), a rákosiak bizalmatlanságával, a továbbtanulástól való makacs elzárkózással. S végre mégis úgy tűnik : nem sikertelenül. Az általános üzlet elárusítónőjétől hallottam az alábbi adatokat. 1909—70-ben még évente 1 500 lejre vásároltak könyvet a rákosiak, de tavalyig megötszöröződött a forgalom, s az idén a tavalyinál is nagyobbnak ígérkezik. Iskoláskorú gyerekek lépnek be a boltba, számolgatják a pénzüket, előveszik az üveg mögül a már régóta kiszemelt köteteket, s vásárlás örömétől ragyogva, távoznak. — Erősen kiművelődtek — állapítja meg utánuk nézve az elárusítónő. De hangjában már nyoma sincs a szokásos, megbélyegző, elutasító magatartásnak. Ne is legyen ! (bíró) Csillagos Biró Kata néni meg is öregedett, el is költözött Felsőrákosról. Nem szó már. Veszteségünk pótolhatatlan lenne, ha nem akadt volna a faluban utódja, aki tovább vinné a népművészetnek ezt az ágát. De van utód, nem is egy, s az osztováták bordái ma is csattognak néhány házban. Megnéztük hát, mit szőnek. Trimfa Tódorné és Fitori Gyuláné látogatásunkkor A nép szolgálatában (folytatás az első oldalról) úgainak megvédésében és megerősítésében. Kádereink magas fokú hazafias elkötelezettsége, a párt és a nép iránti odaadása azt eredményezte, hogy a milícia szervei hivatásuknak magaslatán állanak, betöltik azt a feladatot, amelyet pártunk főtitkára, Nicolae Ceausescu elvtárs jelölt ki számukra, szigorúan őrködnek a törvényesség betartása fölött, nem tűrik meg a szocialista törvényesség megszegését. A Kovászna megyei milícia tevékenységének mérlege azt mutatja, hogy teljes odaadással dolgozott a közvagyon és személyi tulajdon megvédéséért, a közrend megőrzéséért, a társadalmi együttélés szabályainak betartásáért, az állampolgárok jogainak és szabadságának biztosításáért. Állandó gondot fordított a közutakon lezajló közlekedés biztonságáért, az utazóközönség testi épségének, életének és javainak megvédéséért. A milícia szerveihez befutott számos ügy elintézése is azt mutatja, hogy különböző megbízatást betöltő alakulatai eleget tettek a rájuk bízott feladatoknak. Annak következtében, hogy kiszélesítettük kapcsolatainkat a dolgozókkal, és sokat tettünk a törvények megismertetéséért, mind érezhetőbbé vált napjainkban az állampolgárok támogatása a társadalomellenes cselekedetek felfedezésében és megelőzésében. Mind többen vannak olyan állampolgárok, akik bizalommal fordulnak a milíciához, azzal a meggyőződéssel hozzák tudomásunkra a különböző kihágásokat, hogy azokat felelősségteljesen vizsgálják ki a milícia szervei és a törvényes előírások szerint rendezzék. Az állampolgárok támogatása hozzájárul a kihágások megelőzésére fordított munka operatívabbá tételéhez, és ezáltal a szocializmus és kommunizmus békés építőmunkájának biztosításához országunkban. Meggyőződésünk, hogy az állampolgárokkal kiépített kapcsolat tovább mélyül abban a mértékben, ahogyan a milícia dolgozói magukévá teszik azt a követelményt, mely szrint minden körülmények között — mind a társadalmi, mind a magánéletben — példát mutassanak minden cselekedetükkel, igazi propagandistái legyenek pártunk társadalmi méltányosságot hirdető politikájának. Ezen az ünnepen a Kovászna megyei milícia káderei — az ország dolgozóinak odaadó munkáját, és pártvezette népünk nagyszerű vívmányait követve — ismételten kifejezik szeretetüket pártunk és népünk iránt, bizalmukat pártunk Doliti Icájában. Vállaljuk, hogy fáradhatatlanul dolgozunk a ránk bízott feladatok teljesítéséért, azért, hogy munkánkat felelősségünk színvonalára emeljük, és méltók legyünk az irántunk táplált bizalomra. éppen azzal foglalkozott, hogy másnapra eldolgozza azokat a mintadarabokat, amelyeket a baráti Szolgáltatás szövetkezetnek szőttek, piackutatás céljából. Egymás után teregették ki előttünk ezeket a szőtteseket, ágyterítőket, függönycsíkokat, asztalterítőket, párnahuzatokat. Egyenként is, összességükben is nagyon szépek mestermunka mindahány. Végignéztük mindegyiket, egyik szemünk kacagott, miközben néztük, a másik szemünk sírt. Egyik szemünk kacagott, mert ezek az asszonyok szépen szőnek, lakásukat is ezekkel a szőttesekkel díszítették, eladó lányaiknak is elkészítették már a pernefernumot és szőnek, szőnek rákosi szorgalommal. Egyik szemünk kacagott, mert — ha keveset is, de — szőttek igazi rákosi mintát, Csillagost, Nagycsilagost, s ezzel fenntartói lettek a helyi népművészeti hagyományoknak, mert tőlük sokan mások is megtanulhatják a szövés mesterségét, mert rájuk lehet bízni Biró Kata néni munkájának folytatását. A másik szemünk sírt. Sírt, amiatt, mert aránylag kevesen szőnek Rákoson, s a házakban mind jobban teret hódít — díszítőelemként — a műanyag, bolti mütyür a szőttes helyett. Sírt amiatt, mert a népművészeti termék számukra, sok esetben, kenyérkereseti forrássá zsugorodott a hagyományos motívumok szövése, s ha kereseti forrás lett belőle, akkor hajlamosak — a helyzet velejárója ez —, azt a mintát megszőni, amelyet rendelnek tőle. Ha pedig nem rákosi mintát sző, előbb-utóbb — ahogyan azt az említett két asszonynál láttuk, maga is „fogyasztójává" válik saját, de idegenből hozott mintára szűrt termékének. Aztán mind többen veszik át — azok is, akik maguknak szőnek — ezeket az idegen mintákat, s háttérbe szorul, elfelejtődik a régi rákosi minta, a Csillagos. Ez a gices térhódításának útja. Ezért sírt a másik szemünk , de mindezekért nem hibáztathatjuk a megrendelésre dolgozó rákosi asszonyokat. Számukra már kereseti forrássá fokozódott le a népművészet. Síró szemünk azok ellen szól, akik a baráti Szolgáltatási szövetkezetnél foglalkoznak ezzel az üggyel. 3.