Háromszék, 1996. március (8. évfolyam, 1673-1698. szám)

1996-03-01 / 1673. szám

A Föld ráncolta homlokát 1977. MÁRCIUS 4., PÉNTEK Mikor a nagy földrengés útán újrakezd­tük a tanítást, élménydolgozatot írattam XL osztályos, tizenhét éves tanu­­lóimmal A több mint 30 dolgozatból kiválogattam 12 jól megírt beszámolót, azokból kiollóztam az alábbi hatásos, tanulságos, megrázó vagy megindító szemelvényeket Húsz éve őrzöm fiókomban ezeket az írásokat. A földrengés esz­tendejében szerettem volna megjelentetni iskolánk, az ún. Leánylíceum Aurora c. folyóiratában, de a megyei művelődési bizottság elutasította ezzel a megjegyzéssel: „A borzalmakat nem megírni, hanem elfeledni kell!" Pedig az ifjak történel­­met írtak úgy,ahogy megélték, egyben vallottak egyéniségükről, érzékenységükről, gondolataikról, szolidaritásukról, a tizen­hét évesekben még őszintén felszínre törő humanitásukról. A szerzők ma 37—38 éves emberek: férfiak, férjek és apák, asszonyok és anyák, dolgozó polgárok, akik különösebb feltűnés nélkül végzik dolgukat, nevelik gyermekeiket Egyiküknek tanítom kislányát. Országos névre Nagy István tett szert, a marosvásárhelyi színház művésze. Gyanítom, hogy ma már nem tudnák így megírni élményeiket. Ám akkor tizenhét évesek voltak, érzékenyek és fogékonyak a megrendülésre és az együttérzésre. Néhányan eltűntek látóhatáromból, nem tudok tőlük engedélyt kérni írásaik közléséhez, ezúton kérek elnézést, hogy egykori megnyilvánulásaikat az olvasók elé tárom. Salamon Sándor TÚLSÁGOS NYUGALOMBAN ÉS BIZTONSÁGBAN NŐTTÜNK FEL Könnyekkel és jajkiáltásokkal kezdődött nálunk a tavasz. Asszonyaink, lányaink nőnapi csokor helyett romba dőlt házakat és részvétet kaptak. A földrengés estéjén a lakosság nagyobbik része békésen üldögélt otthonában. Pár perc múlva tömbházak tízei, mozik, színházak dőltek romba, maguk alá temetve ezreket. Egyszerre haltak meg most a gyávák a bátrakkal, a becsületesek a csalókkal, a „véletlen’ ’ nem tett kivételt senkivel. Azok is, akik életben maradtak, ezer halált éltek át egy perc alatt. Én szinte semmire sem emlékszem. Mikor az ajtón kituszkol­tak, irtózatos morajlást hallottam, s az égen olyan fényt, mint még soha... Elájultam. Hiába, nem vagyunk még hozzászokva a veszély­hez Túlságos nyugalomban és biztonságban nőttünk fel. Ha a mi fülünknek is ismerős le­nne az ágyúdörgés, a bombarobbanás, talán megedződtünk volna. Közvetlen veszély még soha nem fenyegetett. A halállal is kacérkodtunk, mert tudtuk, messze van. Most már kezdem elhinni, hogy én is bármikor meghalhatok, némi törvény bevárni az öregkort... Elsiratjuk embertársainkat, eltakarítjuk a romokat. Újraépítjük házainkat, utcáinkat. Szebbet, jobbat, tartósabbat építünk. Teleki Erika MINTHA ELŐRE ÉREZTEM VOLNA... Idegeinkben él még és ott fog élni sokáig ennek a március 4-i éjszakának az emléke, amikor a föld fellázadt ellenünk, és meg­mutatta erejét. Mintha előre éreztem volna, egész nap rosszkedvű voltam, nagyon fáradtnak éreztem magam, de nem tudtam okot adni. Egyik barátnőmmel a ben lakás folyosóján beszélgettünk. Egyszer csak érzem, mintha megszédültem volna, és a föld menne ki a lábam alól. Láttam, hogy barátnőm arca elfehéredett. Megriadva álltunk a folyosón, egymás kezét szorítva. T­udtuk, hogy földrengésről van szó, egyetlen kifeszített húron remegünk élet és pusztulás között. Már nem tudom leírni, mit éreztem akkor, csak annyit tudok, hogy életemben még ilyen remegés nem fogott el. Mire az újabb rengés bekövetkezett, halálfélelmem elmúlt, felváltotta azt a menekülés vágya. Barátnőmet a kezénél fogva magam után húztam, rohantunk lefelé a lépcsőn, de csak a második emeletig jutottunk, mert a háromszáz, ránülettől sikoltozó lány eltorlaszolta az utat. Tovább már nem is próbáltunk menekülni... Fél órával a földrengés után szaladnak hozzám a lányok, hogy keres édes­apám. Pillanatok múlva már tudtam, hogy otthon nincs semmi baj... Juga Margit FELKAPTUK ANYÁNKAT, MINT ÜLŐ A CSÜRKÉT... Szombaton versenyünk lett volna, péntek este éppen a szük­séges holmit csomagoltam útitáskámba, mikor bátyám felugrott a heverőről, és kiabálni kezdett: „Földrengés, földrengés!” Az ablakok már hangosan sírtak, amikor én is megfutamodtam. Édesanyám a konyhából már az előszobába lépett, amikor bátyá­mat utolérve, felkaptuk anyánkat, mint üli a csülkét, s kivittük az udvarra. A lépcsőházban iszonyatos hangok hallatszottak, ezek a falak, lépcsők jajkiáltásai voltak... Odakint dübörgött a föld, és az égen ívfény villant. Éreztem, hogy fázik a lábam, akkor vettem észre, hogy mezítláb topogok a pocsolyában... Most a földszinti lakásból is kijött egy férfi, félig álmosan, ingben, alsóban, meg­törölte szemét, majd hozzánk szólt: „Hát ez mi volt?” Fekécs László N­M­WHIW S3 BÁRCSAK ROSSZ ÁLOM LETT VOLNA Március 4., péntek. A levegő párás, mindenki ideges, fáradt, rosszkedvű. Az iskolában is nyomasztó a hangulat, többen fej­fájásról, szédülésről panaszkodnak. Az órák rettenetesen nehezen telnek, érzem, hogy nem tudok bent ülni, kikívánkozom a szabadba. Otthon is érthetetlen feszültség lebeg a házban. Mikor mondom, hogy nem érzem jól magam, édesanyám rávágja: „Persze, a sok leánykodás az oka.” A fejem már szörnyen fájt akkor, nem is akartam vacsorázni, de rám parancsoltak. Alig vártam, hogy ágyba kerüljek. Végül orvosságot vettem be, és lefeküdtem. Minden vigaszom a tévében volt, bele is merültem a filmnézésbe, mikor hirtelen úgy éreztem, az ágyban fekve is megszédültem. Aztán már tudtam, hogy megmozdult a Föld, bár gyanakodtam is, vajon nem a lázam ment fel? Még elzártam a tévét, ekkor már úgy­­ ingott a ház, mint csónak a tavon. Odakint az újtelepi lakók rémüldözése f­ogadott. Elmondták, hogy a tizedik emeleten akkor Ja volt a kilengés, már-már azt hitték, összeomlik alattuk az épület. Reggel, mikor a rádióból megtudtam a bukaresti kataszt­rófát, borzongva futott át agyamon a gondolat: bárcsak egy rossz álom lett volna az egész... Pózsa Enikő TÁNCOL A FÖLD Mit érezhet egy űrhajós, mikor a világűrbe emelkedik? Nem tudom, csak azt tudom, mit érez az ember, amikor táncol a Föld talpa alatt. Éppen moziban voltam, mikor gyenge mozgást éreztem széke­men. A mozgás erősödött, recsegni-ropogni kezdtek a székek, falak. Az ijedtségnél is nagyobb félelmet éreztem. Felugrottam, az ajtó felé menekülők közé vetettem magam. Az asszonyok szokat­lan hangon sikítoztak, hagyták a kabátot, esernyőt, egyetlen céljuk volt: életben maradni! Az árral én is kijutottam. Az ég bíborvörös volt, a házakról hullottak a cserepek, dübörgés hallat­szott. Anyámék jutottak eszembe, megfutamodtam A város por­felhőben úszott, ledőlt kémények, hulló cserepek mindenfelé. Messziről megláttam, hogy tömbházunk áll... Teljesen csak más­nap jöttem helyre... Az a másfél perc elég volt egész életemre... Száva József TÖREDÉK NAPLÓMBÓL Éppen naplómat olvastam. Forgattam a kis fekete hátú füzetet, mikor kial­udt a villany, s megmozdult alattam a ház. Védekezésképpen fejem fölé emeltem kezem az egyre gyorsabban hulló vakolat ellen... Földrengés... pár nappal azelőtt olvastam egy folyóiratból a földrengésekről, most itt van... Apám már aludt, beszaladtam hozzá, költögettem. Próbált engem vigasztalni, aztán a munkahe­lyéről mondott valamit, holmi hűtőcsöveket emlegetett, aztán elvesztette eszméletét. A kétségbeesés erőt vett rajtam, odahúz­tam valahogy az ajtótok alá, aztán beszaladtam nagyanyámhoz, aki ágyban fekvő beteg, vizet adtam neki, ő elhaló hangon suttogta: „Mért nem haltam meg én! ” Több időm nem volt az itthon lévőkre, anyám jutott eszembe, aki most színdarabpróbán van az iskolában. Fáztam, és féltem a sötétben, cipő nélkül rohantam ki a házból, s ugráltam egyik tócsából a másikba. Egyik fordulónál megpillantottam édesanyá­mat, szembejött velem... Fazakas Zsuzsa A FÖLD RÁNCOLJA HOMLOKÁT? A fővárosban és a károsodást szenvedett vidékeken meg­feszített erővel folyik a helyreállítás. Minden épkézláb ember: katonák, civilek, diákok éjt nappá téve dolgoznak, mentenek, küszködnek. A világsajtó rólunk ír, ránk figyel, mindenhonnan segítség érkezik. Ma, március 16-án már szinte minden visszatért meg­szokott medrébe. Gyönyörű volt a segítőkészség, az összefogás... Több mint ezer diák dolgozik vasárnap az iskolában. A veszély elmúlt, a kár nem túl nagy nálunk. Rakjuk a cserepet, a téglát, tanár, mester, diák együtt, egész nap, és senki nem szólít meg, ha félrevonulunk cigarettázni... Három nap múlva már folyik a tanítás. Akkor este vihogtunk a színdarabpróbán. A folyosón találkoz­tam Andrissal, pingpongozni kezdtünk, mikor megszédültem. Irtózatosan­ kezdett himbálózni minden, és a sötétben potyogott a vakolat. Egy repedés végigfutott a falon... Vaj­on tényleg megrán­colta a Föld homloka? Nagy István CSAK NÉHÁNY MÁSODPERCIG TARTOTT... Féltem nagyon, mert nem akarok meghalni, de abban a pillanatban úgy éreztem, búcsúzni kell az élettől... Az em­berek arcáról az öröm elbújt, csak egy sárga folt kelt ki a helyén... Mindent újjá lehet építeni, csak az embereket nem. Csak néhány másodpercig tartott az egész, de kitörölhetetlen emléket hagyott bennünk, akik túléltük. Száva Kamélia SZERETEM AZ EMBEREKET Falusi ismerőseink mondják, hogy a földrengés előtt mint­egy negyedórával, mint valami élő vészcsengők, az állatok szokatlan hangokat hallattak, a szárnyasok vijjogtak, a kutyák vonítottak, a patkányok menekülése riasztotta a bányászokat is. ők hamarább meghallották a Föld morajlását, mint az emberek... Nálunk mindenki az ajtót kereste, én anyámat. Ő ott maradt a szobában félájultan, karja véres volt, lezuhant a csillárunk, megsebezte. Mikor egy kissé magamhoz tértem, eszembe jutottak köze­li és távoli ismerőseim, mi lehet velük. Halálfélelmem lassan múlóban volt. Én fiatal vagyok, előttem az élet, szeretek élni, szeretem az embereket, még ha ők nem is szeretnek engem. Most úgy éreztem, mindenkit szeretek, jobban mint máskor, nem voltak ellenségeim. „ Gászpár Gabriella MINTHA LEOMLOTTAK VOLNA AZ EMBEREK KÖZT MEREDŐ FALAK A mindenség, a világegyetem dolgaihoz képest ez a péntek esti fél perc csak annyi volt, mintha felrúgnánk egy hangya­bolyt. .. De a fél perc alatt mintha leomlottak volna az emberek közt meredő falak, mintha mindenki csakugyan emberré vált volna. Vaj­on csakugyan azokká váltunk? A szó igaz értelmében? Hát az embereknek földrengésre van szükségük ahhoz, hogy többé ne legyenek „hajótöröttek” itt, a szárazföldön? A jóságért ekkora árat kell fizetni? A félelem emléke jobbá tesz-e minket? És vajon meddig tart ez az újjászületés? Szeretném hinni, hogy tartós lesz. Balogh Mária TERMÉSZET, HOGY TESZED JÓVÁ A HIBÁDAT? Máskor szelíd, most kegyetlen természet, hogy teszed jóvá a hibádat? Miért gyűlöltetted meg magad? Fellázadtál el­lenünk, le akartál dobni a hátadról? Lehetséges, hogy a tudomány itt még nem tud segíteni? Bukarest... összeomlott tömbházak, elbarikádozott utcák, romok, a romok alatt holtak s talán élők is. Mentőakciók, anyát gyermekével, feleséget, apát szednek ki a romok alól Van most valaki, aki boldog? Igen, a hőseink, akik csodát tesznek, az embereknek még egy életet adnak. Most hogy küzdenek egyesek, hogy a romok alól napvilágra kerüljenek, máskor könnyedén eldobják maguktól az életet! Most meg­tudtuk, mit ér az élet. Hány anya öli meg magzatát, most meg összekulcsolt kézzel remeg érte. Az élet megy tovább... Tavasz van, vázámban barka s pár szál hóvirág... Farkas Mária EGY PERCIG EGYEDÜL Az egész napi fáradtság, izgalom, élmény zuhatagával lépek be az ajtón, és már a küszöbről ráznám le magamról, de sötétség fogad. — Megint egyedül leszek? Igen, ezt jósolják az asztalon pihenő sorok is: „Editke! Magdiéknál vagyok, ha akarsz, gyere át te is. Egyél! Cs. Édesanya.” Mennék is, mert nem tudok egyedül lenni. Vacogok a csendtől és a gondolatoktól. Mégis maradok, beletemetkezem a fizikába: „ Ő egyenlő rem­­szer színuszrémegté pluszfi...” Hirtelen megráz valami. Mi ez? Képzelődöm?! Újból ráz, jóval erősebben... kialszik a villany... potyognak a könyvek... valami nagyot reccsen és jajgatva zuhan... Nem tudok felállni a székről, valami belül­ről nyom, elzsibbadnak végtagjaim, kiáltani szeretnék... nem tudom, mit szeretnék... Valaki magához szorít, gyufa sercen, és a sápadt fényben látom a fakult lakást, Édesanya rémült arcát. Csak most kezdek igazán félni. —Nem kellett volna elmennem, de ki gondolta, hogy ilyen földrengés lesz. Nagyon féltél?... Gyere, menjünk ki. Az ajtó előtt fekete tömeg. Ki hálóingben, ki mezítláb topog a sárban, és vár. —Anyukám, én hol alszom? — sír bele a rémületbe Zsolti. — Vajon Édesapával nem történt-e baj? Mama és Marika is magukban vannak. Szegényből kibuggyan a zokogás. Jobb lett volna hallgatni, de nem tudtam, megfulladtam volna. Erős kezet, bátorító meleget érzek a hátamon, boldogan szeretnék kiáltani, de csak suttogom: Édesapa! Hajnal felé megszólal a rádió, lélegzet-visszafojtva hall­gatjuk. Az idegtépő zene és a sok-sok szó halmazából végül is kiszűrjük a lényeget: földrengés utáni szükségállapot. Marika ezt még nem érti, nem tudja, miért szorítom erősebben, mikor bemondják, hogy Bukarest nagy része fájdalommozaik. Sze­retnék én is hatéves lenni, legalább nem képzelném magam elé hallgatva is a nyögő, ordító romokat. Hányan lehettek csak egy percig is egyedül? . Ferenc Edit

Next