Háromszék, 2002. augusztus (14. évfolyam, 3624-3650. szám)

2002-08-01 / 3624. szám

6 „Ki itt kilépsz, hagyj fel minden reménnyel” Interjú Molnár Gusztávval (részletek) — Erdélyi specifikumot említesz. Nem csak magyar, de szász vonatkozásban is úgy érzem, hogy ez a specifikum az ,,anya-, illetve apaországokkal" való kapcsolatunkban bizonyos, máig élő skizofréniát rejt magában: az anyaországi többségiekkel szemben ugyanis jórészt csak akkor vagyunk ..jó magyarok", ha elhallgatjuk, eltitkoljuk többnyelvűségünket, a számukra ..idegen" kultúrához'ttl a kötödésünket. — Nekünk, erdélyieknek a történelem során mindig is voltak illúzióink, vízióink az anyaországról, Magyarországról. De azoknak, akik Magyarországra költöztek, tapasztalniuk kellett, hogy ezek egytől egyig hamisak, s itt nagyon komoly intergrációs problémák vetődnek fel. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy engem már a legelső Limes-viták egyikén figyelmeztetett erre Fábián Erno, de én akkor még nem vettem komolyan az ő nagyon bölcs megjegyezését.) Megfigyelhetőek bizonyos kényszerpályák. Sokan például a kemény nemzeti radikalizmus irányába csúsztak el, noha még így is kívülről szemlélik a mai Magyarországot, mert úgy ítélik meg, hogy nem elég érzékeny az erdélyi magyar problematikára. Számomra nagyon meglepő volt Páskándi Géza vagy Kocsis István irányvétele, bizonyos szempontból a Beke Györgyé is. Ők Erdélyben nagyon kiegyensúlyozot szemléletmódú emberek voltak, otthon a dolgokat a maguk komplexitásában vizsgálták. Itt viszont beszorultak egyfajta nemzeti radikalizmusba, ami meglehetősen csekély mozgásteret engedélyezett számukra. Mindez azt mutatja, hogy Magyarországon nehéz erdélyiként ,,egy az egyben” úgy folytatni, ahogy azt az ember Erdélyben elkezdte. Ne feledjük, két külön világról van szó. Az 1940 és 1944 közötti időszak viszont más, hisz az akkori Magyarország politikai berendezkedése alapvetően anakronisztikus volt. A harmincas évek végének magyar politikáját én súlyosabbnak ítélem meg, mint a Trianon előttit. Trianon ugyanis részben konjunkturális okok, az elvesztett háború miatt következett be, nem tekinthető végzetszerűnek az, ami akkor történt. Ezzel szemben az 1944—45-ös tragédia sajnos bele volt kódolva a magyar politikába, tudatos, ugyanakkor katasztrofális vakvágány volt, s ez akkor vált világossá, amikor a magyar politikai elit belement abba a csapdába, hogy a revíziót megpróbálta a nagyhatalmi konszenzust félretéve érvényesíteni, tehát csak német, illetve olasz támogatással. A helyzet végzétszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint a magyar közvélemény egyöntetű viselkedése, hisz még a legliberálisabb gondolkodók, Cs. Szabó László vagy Illyés Gyula sem voltak képesek erkölcsileg felülemelkedni a helyzeten. Jóformán senki sem akadt, aki meg merte volna kockáztatni, hogy kiálljon és azt mondja: nem kell a revízió, ha csak Németországtól kaphatjuk vissza a területeket. A valóságban persze szinte soha nincsenek ún. tiszta megoldások, de azt azért látni kell, hogy a harmincas évek elején Bethlenék még tudták, hogy ha a franciákat nem is lehet, de az angolokat feltétlenül be kell vonni a revízióba. Hitler politikája miatt azonban az angolok visszahúzódtak, s attól kezdve az 1933-ig még napirenden tartott, ún. részleges revizionizmustól is eltávolodtak. Ekkor kezdett az a csapda kinyílni, amelybe Magyarország elkerülhetetlenül belement. Ez a politikai katasztrófa egy szemléletbeli katasztrófával is együtt járt: sem Teleki, sem Bethlen — csak hogy a legjobbakat említsem nem tudtak megszabadulni az uralomra hivatott nemzet, a magyar nemzeti szupremácia gondolatától. Ez azért különösen elképesztő, mert hiszen ott voltak a két háború közötti kisebbségi korszak tanulságai. De a korabeli Magyarország ezzel nem törődött, nem volt képes arra, hogy élve a területi gyarapodással bebizonyítsa, képes új alternatívában gondolkodni. Ehelyett egy, még az első világháború előttinél is rosszabb megoldást produkált, egyre levesebb, rosszabb lépések sorozatát készítve elő. Feltűnő, hogy a mai magyar közvélemény egyik pólusa sem tud ezzel mit kezdeni. A pólus egyik oldalán álló baloldali liberálisok a horthyzmust mindenestől kiiktatva kreáltak maguknak egy Kossuth Károlyi Bibó „ellenalternatívát”, a másik oldal pedig vagy egy az egyben vállalhatónak tekinti a Teleki—Bethlen-, különösen a Bethlen István-féle, két világháború közötti konzervatív hagyományt, vagy — ha óvatosabb — arra törekszik, hogy objektíven bemutassa, mi történt „valójában”, és így spórolja meg a szembesülést. Az, aki kiiktatja mindezt, azzal, hogy nincs hozzá semmi köze, annak persze nem kell szembesülnie. De akik ezt a hagyományt saját múltként, saját hagyományként vállalják fel, hát azoknak szembesülniük kellene ezzel a rettenetes zsákutcával. Itt megemlíteném példaként Makkai Sándor esetét, mert botrányos, hogy egy olyan ember, aki a két háború között tisztán látta a kisebbségi fél emberhez nem méltó mivoltát, 1940 után, amikor Magyarországhoz milliós nagyságrendű kisebbségek kerültek, habozás nélkül átértelmezte korábbi álláspontját, vagyis hogy a kisebbségi helyzet valóban emberhez méltatlan. Bizonyos értelemben persze Makkai hű maradt önmagához: azon a véleményen volt, hogy nem is szabad megengedni a románoknak és a többi kisebbségnek, hogy ilyen „méltatlan”, kisebbségi helyzetbe kerüljenek, amit persze úgy kell érteni, hogy nem ismerte el nemzeti-kisebbségi státusukat. Ezzel ő jócskán „aláment” a két háború közötti román politikának, tehát úgy „szüntette meg” a kisebbségi léthelyzetet, hogy meg sem akarta engedni, hogy létrejöhessen, nagyvonalúan megfeledkezve arról, hogy az a nemzetépítési folyamat, amelyen az egykori magyarországi kisebbségek a húszas-harmincas években átestek, éppen úgy meghatározta a nemzettudatukat, mint a magyarokét a kiegyezés utáni nemzetépítés. Makkai csak a teljes — politikai — asszimilációt vagy — a kisebbségi elitek számára — a „kívül tágasabb” politikáját tudta elképzelni. A „tömegeknek” ugyan kegyesen megengedte volna, hogy néprajzi kategóriaként lehessenek románok vagy szlovákok, de saját nemzeti elit nélkül. Ehhez még hozzá kell tennünk, hogy Makkai autoritarisztikus gondolkodású ember volt, igaz, nem a német típusú totalitarizmus, hanem az olasz típusú korporatív, katonás szervezettségű militarizált társadalom híve. (...) — Véleményem szerint az erdélyiség egyik legfontosabb komponense a többnyelvűség és a saját, magyar kultúrán kívül a román, esetleg a szász vagy sváb kultúrának az ismerete. — Én igazából Bukarestben barátkoztam meg a román nyelvvel és kultúrával, ott vált számomra természetessé a kétnyelvűség, noha ebből még semmilyen fajta erdélyiség nem következett. Természetesen, a kétnyelvűség is fontos eleme az erdélyiségnek, de nem keresnék benne szabályt. Inkább azt mondanám, hogy kell hozzá egy személyes erdélyi életút noha sokan vannak olyanok is, akik Magyarországra áttelepülve itt éppenséggel a transzszilvanizmust tagadó magyar radikalizmus hívei lettek. Engem az a negyven év determinál, amit ott lehúztam, noha mindebből más típusú következtetéseket is levonhatnék. Mi kell még ehhez? Igazad van, a három komponens közül legalább kettőnek a bensőséges ismerete. S itt felvetődik a kérdés, hogy a szász elem végleges távozása után beszélhetünk-e még egyáltalában erdélyiségről. Próbáltam személyes utam egyes epizódjait felvillantani. Mások kapcsán beszéltünk az erdélyiségtől való tudatos távolodásról lásd Makkait vagy a szenvedő, kényszerű eltávozásról lásd Aprilyt és a végsőkig kitartó tanszszilvanizmusról Reményik és Kós esetében. Mindezek azonban csak személyes példák és opciók. A nagy kérdés az, hogy beszélhetünk-e még szociológiailag erdélyiségről. Van-e még egyáltalában alapja az erdélyiségnek mint ideológiának, és lehet-e egyáltalában építeni erre valamilyen kollektív cselekvést kulturális és politikai dimenzióban egyaránt? Ha a szász elem kulcsfontosságú szegmentum, akkor a kérdés az, hogy maradt-e még az erdélyiségnek bázisa? A szászok ilyen szempontból valóban a legerdélyiebbek voltak, mert az anyanemzettől való távolságuk miatt identitásuk kizárólag Erdélyhez kötődik. A kulcskérdés az, hogy az erdélyi szászok és bánáti svábok kitelepedése után beszélhetünk-e még erdélyiségről? Ha etnográfiai, antropológiai szemszögből nézzük a kérdést, én azt látom, hogy ez az első eset, amikor az akkulturáció nem egyszerűen csak a politikai opciók szintjén vagy a magántulajdonhoz való viszony szintjén, tehát csak felszínesen volt jelen, hanem bele tudott nyúlni a transzcendenciához való viszony kérdésébe is, s ez már alapvetően identitásképző elem. Vintilă Mihăilescunak van egy nagyon érdekes tanulmánya egy Brassó melletti szász falu szomszédsági szervezetéről, amelyben ő kimutatja, hogy a szászok szomszédsági szervezetét nemcsak a magyarok, de a románok, sőt, a romák is átvették. Ő ezt szubliminális protestantizmusnak nevezi. Ez annak a jele, hogy a német modell a mindennapi cselekvések szintjén is valahol megmaradt. Más példa ezt meg a te írásaidból tudom : az Erdélyből Olténiába áttelepedett románokat ,,ungureni"-eknek nevezik, és teljesen más a viszonyuk a halálhoz, mint a környezetüké. Ha halottról álmodnak, azt ők rossz jelnek tekintik, míg a többség inkább pozitívan szemléli. Ezzel szemben a protestáns tradícióban a halott megjelenése rossz jel. Tehát még az Olténiába telepedett erdélyi románok világképe is más, mint a helyieké. Vagyis figyelembe kell vennünk, hogy az erdélyi románok, ha nem is váltak szászokká messzemenően nem de elegendőképpen eltávolodtak a románság többi részétől ahhoz, hogy egy sajátosan erdélyi román identitást képviseljenek. Ugyanakkor tény, hogy ez náluk a legkevésbé sem jelent valamiféle választást, ők egyszerűen erdélyiek és egyben románok, és a kettő fundamentálisan egy és ugyanaz. Ezzel szentben egy magyar az alapvetően és mindenekelőtt magyar, vagyis neki az erdélyiséget valamilyen módon meg kell teremtenie vagy el kell fogadnia. Itt érzékelek egyfajta különbséget, ami talán arra nézve is magyarázattal szolgál, hogy a magyarok miért viszonyulnak olyan ambivalens módon az erdélyiséghez és Erdélyhez. Amikor úgy tűnt, hogy nincs más kiút, felvállaltuk az erdélyiséget, más történelmi helyzetekben viszont megtagadtuk. — .lét,ebben egyetértünk. Amit nem értek, hogy miért utasítod el ezt a fajta reálpolitikusi magatartást. — Azért, mert ha mindez szellemi síkon, programként fogalmazódik meg, akkor ez már következetlenség. Az talán még megmagyarázható valahogy, hogy az erdélyi magyarok 1848-ban mindenáron az uniót akarták, nem törődve az erdélyi románok és a szászok véleményével, pedig erdélyi szempontból nézve ez is egyfajta következetlenség. De kollekivitások esetén nehéz morálisan ítélni. Bőven vannak példái azonban az olyan nyilvánvaló következetlenségnek is, amikor egy bizonyos személyiség egy adott helyzetben, amikor mondjuk a magyarok hatalmi pozícióban voltak, így beszélt, más történelmi helyzetben, amikor ezt a pozíciót elvesztették, másként. Ez már nem rendjén való. Ez nem azt jelenti, hogy az ember nem változtathatja meg akár alapkérdésekről is a véleményét. A fontos az, hogy ezt elvi megfontolásokból vagy konjunkturális okokból teszi. Én meg tudom magyarázni, hogy a nyolcvanas években — Erdélyben, illetve Bukarestben — miért nem voltam transzszilvanista, s hogy most — Budapest és Kolozsvár között ingázva — miért vagyok az. De nem hiszem, hogy ez ugyanaz az eset, mint például a Makkali, aki, miután 1944 nyarán megírta, hogy az ő transzszilvanizmusa miért más, mint a Kosé, vagyis hogy Kós ezt komolyan gondolta, ő pedig nem, a Debrecenbe bevonuló szovjet hadsereggel szembesülve hirtelen írt egy dolgozatot a független, önálló Erdélyről. Hát ezt a fajta hozzáállást én elítélem, mert ez közönséges opportunizmus, akkor is, ha „az erdélyi magyarság sorsa miatti aggodalom” és nem feltétlenül személyes előnyök vezették akkor Makkait, de másokat is, akik hozzá hasonlóan hirtelen nagy transzszilvanisták lettek. Ezeket a magyar részről megnyilvánuló következetlenségeket nekünk kell a helyükre tennünk, még mielőtt mások vágnák a mi fejünkhöz mindezt. Itt nem lehet köntörfalazni. Ha a területmódosítási stratégiákat elvileg is kizárjuk, akkor tudomásul kell vennünk, hogy van egy román, azaz bukaresti megoldás, és van egy transzszilván. Harmadik út nincsen. Azaz van, egyéni szinten, az áttelepülés. (...) (Korunk, 2002. június) A Limestől a Provinciáig . Molnár Gusztáv a hazai és magyarországi politikai élet egyik színes egyénisége. A filozófus-politológus — aki Bretter tanítványaként Tamás Gáspár Miklóssal, Ágoston Vilmossal, a Németországba távozó Huszár Vilmossal s Szilágyi N. Sándorral a Szövegek és körülményekben indult a hetvenes években, több könyv után váltott, s hatalmas interjúsorozatba kezdett a romániai magyarság olyan személyiségeivel, mint Méliusz József, Balogh Edgár, Kacsó Sándor, Lakatos István. Ez a hatalmas anyag máig nem jelent meg teljes terjedelmében... 2. Ugyanakkor a nyolcvanas években létrehozta a Limes-kört, melynek tagjai — a beteg Cs. Gyimesi Éva és az elágazó ösvények kertjéből figyelő Fábián Ernő kivételével — az idei tusnádfürdői táborban találkozhattak a hallgatósággal, s vallhatták arról is, hogy mit is jelentett számukra a Limes. Balázs Sándor, Biró Béla, Lőrincz Csaba, Salat Levente, Vekor Károly és Visky András egybehangzó vélekedése szerint igazi szellemi kihívást és kalandot. De fenyegetettséget is, hiszen az éber szekuritáté szemmel tartotta őket, lecsapott Molnár Gusztávra, aki nem sokkal ezután távozni kényszerült az országból... 3. Az elmúlt években azonban „fél lábbal” hazatért, tanít a kolozsvári egyetemen, és szerkeszti a kétnyelvű Provincia című havilapot, melynek némely cikke olybá tűnik, mintha a közelítő jövőből érkezne (!). A Provincia az erdélyi regionalizmus híveinek szócsöve. Alábbi terjedelmes interjújában — amelyből hely hiányában részleteket közlünk— a Németországban élő, ugyancsak Erdélyből elszármazott Hajdú-Farkas Zoltán kérdéseire válaszolva Molnár Gusztáv kifejti vélekedését a transzszilvanizmusról, s megfogalmazza politikai hitvallását is... Bogdán László PERISZKÓP 2002. AUGUSZTUS 1.