Háromszék, 2022. július (34. évfolyam, 9525-9545. szám)
2022-07-21 / 9539. szám
TORTÉNELMUNK 2022. JÚLIUS 21., CSÜTÖRTÖK Háromszék 9 ahol a sáncok a ledőlt romok által részben betemetve lévén, az azokon való áthatolás aránylag könnyebben volt végrehajtható. Hunyadi és Kapisztrán azonban nem nézték összetett kézzel a készülő általános rohamot, hanem csapataikkal a bástyák előtt fekvő síkra nyomultak előre, hogy ott vívják meg az élet-halál harcot. Nemsokára ezután meg is kezdődött a véres tusa, amelynek kimenetele sokáig kétséges volt; hol az egyik, hol a másik fél kerekedett fölül; a törökök már kétszer behatoltak a városba, de ugyanannyiszor újból kiűzettek onnan. (...) Az utolsó rohamnál állítólag maga a szultán állott már ingadozó csapatai élére. Ezek után bent a városban megújul a rettenetes, véres harc, amely csakhamar a keresztényeknek a város külső bástyáiba és a Felsővárba való szorításával éri el tetőpontját. Szilágyi és az őrség többi tisztjeinek legnagyobb része már veszve látja a helyzetet, miért is becsesebb holmijaiknak hajókra rakása iránt is intézkedtek, de Hunyadi és Kapisztrán még most is törhetlenül állottak a várba vezető híd melletti tornyon s onnan buzdították és lelkesítették alárendeltjeiket. Különösen Kapisztrán éleshangú „Jézus” kiáltásai még a harci zajt is messze túlharsogták. Leghevesebb volt a harc a városból a várba vivő híd körül, ahol néhány török az árkon áthatolva, már a falakra kezdett kapaszkodni. Sőt ezek egyike már a bástyára is feljutott, amelyre éppen feltűzni készült a török lófarkos lobogót, midőn az egyik vitéz magyar, Dugovics Titusz, hirtelen mellette terem, s miután máskép nem bír vele, gyorsan átkarolja s hősies önfeláldozással törököstül, lófarkos zászlóstul az oromról a mélységbe veti magát, hol mindketten hősi halált halnak. (Döbrentei Gábor) A legvéresebb küzdelem ezután is a híd körül folyt, mert ez volt a legkényelmesebb, sőt talán az egyetlen út, amerre a törökök a már teljesen hatalmukba ejtett városból a Felsővárba juthattak. Lassan ennek sáncai is a janicsárok kezébe kerülnek, akik most már hajnal felé a falak romjain ellenállhatatlanul kezdenek azokon fölfelé kapaszkodni. Most aztán Hunyadi és Kapisztrán az utolsó eszközhöz folyamodnak. Parancsukra a rések betömésére előkészített rőzsetekercsek olajba, szurokba és kénbe mártva meggyújtatnak és a várfalakról az ellenség legsűrűbb tömegei közé dobatnak. (...) Ez a kiválóan sikerült hadicsel csakhamar a legnagyobb zavarba ejti a pogányokat, amelyet Hunyadi még azáltal is növelt, hogy ebben a legkedvezőbb időpontban Szilágyi Mihály, Kanizsai László és Rozgonyi Sebestyén társaságában, követve Kapisztrán kereszteseinek jó nagy csoportja által, hadának legnagyobb részével a kapun kitörve, hősies elszántsággal a megriadt ellenségre csap, melynek soraiban iszonyú pusztítást visz véghez. A megriadt törökök ellenállása csakhamar megszűnik, mindenki fut, amerre csak futhat, hogy a török tábor sáncai mögé jutva életét megmentse; ilyenformán kevés idő múlva élő török már nem is igen volt a Felsővár és a város falai között, miáltal ezek ismét teljes egészükben Hunyadiék kezébe kerültek. Ezzel a ténnyel tulajdonképpen Nándorfehérvár ostroma véget is ért. A július 22-i csata Amikor Hunyadi július 22- én reggel a törökök vad menekülése folytán újból az egész vár és város birtokába jutott, Kapisztránnal egyetértve a csapatoknak megállást parancsolt. Ez azért történt, mivel Hunyadi a sokkalta erősebb ellenséggel a nyílt mezőn való összeütközést a kivívott győzelem ellenére sem tartotta tanácsosnak. (...) Természetesen mindjárt hozzáfogott a megrongált falak kijavításához is, és nehogy az ellenség ezen munkájukban megzavarja csapatait, szigorúan megtiltotta, hogy bárki is a várat és várost elhagyva az ellenséget ingerelni merészelje, s azonkívül halálos büntetést helyezett kilátásba mindazoknak, akik a csapatokhoz tartozó egyéneket a Száván vagy a Dunán átszállítani merészelnének. Az egész délelőtt csendben, az elrendelt munkálatokkal telt el, a délutáni órákban azonban a keresztesek egy kisebb csapata, látva, hogy a törökök nem támadnak, a gondjaira bízott egyik lőtt résen keresztül előbb egyenként, majd kisebb csoportokban kilopódzott s a rés előtt levő halmon állást foglalva, nyilazni kezdett a szemben álló törökökre, majd pedig az ellene küldött szpáhikat is visszaűzte. Ez a részleges siker a szomszédos falrések őrzőit is feltüzelte, a harcba keveredett keresztesek száma pillanatról pillanatra nagyobbodott, újra elkezdődött a harc, főképp, hogy a táborban levő törökök részéről is mindig többen nyomultak előre veszélyeztetett bajtársaik segítségére, az összecsapás pedig a tilalom ellenére mind nagyobb mértéket öltött. Hunyadi szigorú parancsának megszegése miatt igen nagy haragra lobbant s talán az ő meghagyásából kelt át Kapisztrán Tagliacozzoval és még egy másik szerzetes társával a Száván, hogy a szigorú parancs ellenére harcba keveredett kereszteseket eredeti állásukba visszarendelje. Ámde mire Kapisztrán a tett színhelyére ért, ott már mintegy 2000 főnyi keresztest talált, akik a harci vágytól elkapatva nem hallgattak legfőbb vezérük intő szavára, hanem szilaj nekirohanással tovább folytatták a megkezdett támadást. Ily körülmények között Kapisztrán, alárendeltjei harci vágyában Isten ujját látva, maga is magasra emeli hosszú keresztjét és Jézus nevét hangoztatva, az ő szent nevében hívja fel híveit a támadás folytatására. Amidőn a Száva túlsó partján levő keresztesek Kapisztrán felemelt keresztjét megpillantották, azok is gyorsan dereglyéikbe ugrottak s így csakhamar több ezerre menő tömeg állott Kapisztrán háta mögött, amelyet a Száván átözönlő népáradat folyton folyvást szaporított. A szinte átszellemült tömeg támadása a sáncaiban levő ázsiai török hadtestet részint arcban, részint oldalban találta, s így az nemsokára egyik állást a másik után elhagyva, folyton hátrálni kényszerült. A dolgok ily állása mellett Hunyadi (...) gyorsan összeszedte a várban és városban levő összes hadakat, és azokat is nyomban csatarendbe állította a város előtt, a Kapisztrán csoport balszárnya és a Duna között. Miután közben Mohamed rendelkezésre álló erejének a legnagyobb részét mindig nagyobb elszántsággal az ázsiai hadtest tábora felé közeledő keresztesek ellen vezette előre, akiket sikerült is visszanyomnia, a saját jobbszárnya előtt lévő sáncozatok csak igen gyenge török csapatok által maradtak megszállva. Ezeket érte Hunyadi utóbb bekövetkezett elszánt támadása, mely mindjárt az első roham alkalmával sikerrel járt. Ezt a sikert kiaknázandó, a sáncok elfoglalása után a magyarok az abban talált ágyúkat is a törökök ellen fordítják. Ekkor tért vissza a balszárnya harcában szintén tevékeny részt vett Mohamed egy erősebb lovashad élén a csatavonal közepére, és élénk szemrehányásokkal illette Hasszánt, a janicsárok agáját, hogy az arcvonala előtt fekvő sáncokat az ellenség által elfoglalni engedte. Ezt az öreg katona annyira szívére vette, hogy egy csomó embere élén ott a helyszínen nyomban harcba elegyedve, abban a szultán szemeláttára csakhamar halálát is lelte. Most aztán Mohamed maga állott a janicsárok élére, saját kezébe vevén a csata további vezetését, de a magyarok nyomása mindig erősebbé vált, akik egyik párhuzamot a másik után elfoglalva, végre az erődített török táborba is betörtek. Ennek birtoka miatt mindkét fél hosszú ideig a legelkeseredettebb harcot vívta, míg végre estefelé 6000 portyázásból visszatérő spahi harcba dobása által sikerült a keresztényeket a táborból kiszorítani. Ez azonban csak ideig-óráig javított a helyzeten; a török sereg zöme az ismét kiújuló harcban csakhamar felmondta a szolgálatot. Ebben az utolsó küzdelemben maga a szultán is megsebesült baloldalában egy kopja által, akit ennek következtében félholtan vittek vissza táborába. Most aztán a török sereg végkép felbomlott és az éj folyamán a legrendetlenebb futásnak eredt, magával vivén még mindig eszméletlen állapotban levő szultánját, miután előbb a tábort a lángok martalékának engedte át. Hunyadi, akinek fogalma sem volt a török sereg nagymérvű felbomlásáról, cseltől tartva és még mindig az ellenség támadásának megújítására számítva nem üldözte különben is kimerült hadával a törököket, sőt még a csata színhelyén való éjjelezést is veszélyesnek tartván, csapatjait még az éj folyamán, miután a sáncokat és árkokat hamarjában betömette és az ágyúk közül azokat, amelyeket magával nem vihetett, beszegeztette, éjjeli szállásra a várba rendelte vissza. (...) A déli harangszó A csata lefolyásáról és eredményéről Hunyadi július 24-i levelében számolt be a királynak s egyidejűleg körülbelül ugyanazt írta Dénes esztergomi érsek is. E levelekben a fővezér ama nézetének ad kifejezést, hogy most lett volna ideje a törököket egész erővel megtámadni, mert most 10 000 emberrel többet lehetett volna elérni, mint máskor 30 000-rel. A pápa Kapisztrán tudósításaiból értesült a nagy győzelemről. (...) A nagy nap emlékére Kallixtusz pápa az úr színeváltozása ünnepét, melyet eddig csak a keleti egyház tartott meg, az egész kereszténység részére kötelezővé tette s annak megtartását évente augusztus 6-ára tűzte ki (aznap értesült a diadalról); azonkívül azt is meghagyta, hogy a keresztény hívek Budán és egyebütt is, naponta délután egy órakor harangszóval emlékeztessenek imádságra a Jézus szolgálatában ez alkalommal elesett katonák lelki üdvéért, ami Buda bevételéig tényleg meg is történt. Hunyadi halála Ámde a magyaroknak és az egész kereszténységnek a dicső győzelem felett érzett nagy örömét már néhány nap múlva mély gyász váltotta fel. A nemzet büszkesége és korának egyik legnagyobb hadvezére, Hunyadi János, alighanem maga is megkapván a táborban uralkodó pestist, miután fiait és barátait egyetértésre, hazaszeretetre intette és a török elleni küzdelem folytatását lelkükre kötötte. 1456 augusztus 11-én Zimonyban, Kapisztrán János karjai között kiadta nemes lelkét. Hűlt tetemét kívánságához híven Erdélybe vitték és a gyulafehérvári sírboltban helyezték örök nyugalomra. Alig harmadfél hónap múlva, október 23-án hű barátja és segítőtársa, Kapisztrán János is követte őt a halálba, őt ferences rendjének újlaki zárdájában temették el. A rovatot szerkeszti: SZEKERES ATTILA A nándorfehérvári csata. Kapisztrán János buzdítja a kereszteseket - ismeretlen 19. századi festő munkája