A Hazáért, 1964 (19. évfolyam, 1-51. szám)

1964-02-19 / 7. szám

A­z alegységeknél egyik legtöbbet vitatott kérdés, hogy van-e gyakorlati jelentősége a különböző jelzőeszközök alkalmazásának. A vélemények megoszlanak. A többség hasznosnak, a kisebbség feles­legesnek tartja. Úgy érzem, hogy akik ellene vannak, nem értik meg a jelzőeszközök rendeltetését. Egyesek azt képzelik, hogy a készülékek őrzik a határt, elfogják a határsértőt, majd jeleznek, és a járőrnek csupán annyi dolga van, hogy az elfogott személyeket bekíséri az őrsre és jelentkezik a szabad­­ságos levélért. Sok helyen az ilyen fajta készülékeket tartják tökéletesnek, s mert ilyennel még nem talál­koztak, a meglevő jelzőeszközökről azt mondják: nem érnek semmit. Természetes, hogy ilyen nézetek mellett nem is tudjuk eredményesen alkalmazni a jelzőesz­közöket. Számos példa bizonyítja, hogy azoknál az alegy­ségeknél, ahol felismerték a jelzőkészülékek haszná­latának fontosságát, gondot fordítanak a tökéletesí­tésükre és karbantartásukra, járőreink eredményesen használják a határ őrzésében. Arra is akad példa — pontosan a jelzőeszközök lebecsülése miatt —, hogy büntetlen határsértés történt olyan körülmények kö­zött, amikor a szolgálatot teljesítő járőr a jelzőeszköz figyelmeztetésére eredményesen intézkedhetett volna. Nézzük meg, milyen hiányosságokkal találkozhatunk alegységeinknél e fontos segédeszközök alkalmazása területén? Többször tapasztaljuk, hogy a készülékekkel szol­gálatot ellátó járőrök rosszul választják ki a telepítés helyét, nem veszik figyelembe az őrzendő szakasz sajátosságait, olyan helyen telepítenek, ahol nehéz megállapítani a jelzés okát, és a terep alkalmas a határsértő megbújására. Olyan eset is adódik, amikor a járőrök csak kis szakaszokat zárnak le — 30—40 métert —, amit ké­szülék nélkül is eredményesen tudnának őrizni. Gyak­ran előfordul, hogy a járőr közvetlen a készülék mel­lett helyezkedik el, mással nem is törődik, csak azt figyeli, hogy mikor fog működni. Az egy helyben való tartózkodás, főleg az éjszakai időben, ela­lvást ered­ményezhet. Járőreink sokszor nem győződnek meg a jelzőesz­közök működésének okáról. Elintézik azzal, hogy csak „vad” volt és ezzel meg is nyugodnak. Az egyik alegy­ségnél is ez történt. A készülék jelzett, a járőr azon­ban nem győződött meg a működés okáról, és a határ­­sértők tőle hatvan méterre bújtak meg, s mintegy négy órán keresztül meg sem mertek mozdulni. Tapasztalhatjuk azt is, hogy váltáskor nem adják át a készülékeket. Az új járőr nem tudja, hová tele­pítették, így nem reagál azok jelzésére, mondván: biztosan a szomszédos járőr készüléke működött. Több helyen is láttuk, hogy elhanyagolják a készülékek karbantartását, ami által nagymértékben csökken üzembiztonságuk. A szolgálatba induló járőrök kivo­nulás előtt nem vizsgálják meg a készülékeket és rossz, használhatatlan jelzőeszközöket visznek ki szol­gálatba. Ezek az esetek azt bizonyítják, hogy egyesek hely­telenül értelmezik a jelzőeszközök felhasználását, le­becsülik, nem törődnek vele. A közömbösség kirívó példája az utóbbi eset. Az egyik járőr két készüléket telepített le húsz méteres szakaszra. Amikor megkérdeztem tőle, tudja-e, miért kell jelzőeszközöket telepíteni, így válaszolt a járőrparancsnok: „mert parancs van rá". A parancsot végrehajtotta, és meg volt nyugodva, hogy megtett mindent a határsértés megakadályozása érdekében. Ennél az alegységnél nem sok becsülete lehet a jelző­eszközöknek. Ahhoz, hogy célszerűen használják fel alegységeink­nél a meglevő jelzőeszközöket, parancsnokainknak, ha­tárőreinknek egyaránt tisztában kell lenniük a készü­lékek rendeltetéséről, telepítésük céljáról. Ezt pedig a következőkben foglalhatjuk össze: megkönnyíti a járőrnek a rábízott szakasz őrzését, jelzi, ha a terü­letén bármilyen mozgás történik. Ebből adódik a járőr feladata is: megállapítani a működés okát. Meg kell érteni, hogy a jelzőkészülék a járőr segéd­eszköze, segítőtársa, nem pedig valamilyen speciális eszköz, ami helyettesíti a járőrt, és önállóan őrzi a határszakaszt! Hiszen határsértésért nem lehet fele­lősségre vonni a jelzőkészüléket! A jelzőeszközök eredményesebb felhasználása érde­kében az alábbiakat kell figyelembe venni: A parancsnokok aktívabban irányítsák a jelzőesz­közök felhasználását. Ellenőrzéseik alkalmával győ­ződjenek meg a telepítés helyességéről, és a járőröket a helyszínen tanítsák meg a készülékek legcélszerűbb alkalmazására. Gondot kell fordítani arra, hogy a járőrök olyan helyre telepítsék a készülékeiket, ahol megfelelő módon figyelés alatt tudják tartani, és kö­zelében határsértő megbúvására alkalmas hely nincs. A jelzőeszközök működése alkalmával minden esetben a környező terep gondos átkutatásával győződjenek meg annak okáról. Minden járőrnek ismernie kell a szakaszán elhe­lyezett készülékek telepítési helyét, váltás esetén át kell adni az új járőrnek a jelzőkészülékeket. A jár­őrök a szolgálatba való indulás előtt alaposan vizs­gáljanak meg minden készüléket, és csak a működő­képes jelzőeszközöket vigyék ki szolgálatba. A meg­levő készülékeket gondos ápolással tartsák mindig üzembiztos állapotban. Természetesen, egyetlen cikkben nem lehet a jelző­­készülékekkel kapcsolatos valamennyi kérdésre rész­letes választ adni. De a legszembetűnőbb hiányosságok és legfőbb tennivalók, úgy gondolom, tisztázódtak. Azok a parancsnokok és határőrök, akik még ide­genkednek a jelzőeszközök felhasználásától, gondol­kozzanak az elmondottakon, és a készülékekben ne a felesleges rosszat, hanem a segítőtársat lássák! Hídvégi Miklós őrnagy : ŐSZINTÉN, NYÍLTAN, MEGALKUVÁS NÉLKÜL Igényesség és követelmény támasztás A fegyveres erők életének minden­napi rendjét a katonai szabályzatok, utasítások és parancsok határozzák meg. Ezek teszik lehetővé, hogy egy­ségesen, szervezetten készüljenek fel a haza védelmére, mindenkor legye­nek képesek a határ őrizetével járó feladatok sikeres végrehajtására. A szabályzat szerinti élet megterem­tésére irányuló munka nem választ­ható el a társadalomnak az egyénre gyakorolt hatásától, ami a katonai szolgálatra történt bevonulás előtt már végbement. Meg kell ismerni az egyént az újonckiképzés első napjától, megfelelő ütemben naponta kell ne­velni, fokozatosan követelni, hogy a megismert követelmény vérévé, szo­kásává váljon a fiatal katonának. Te­hát még egyszer hangsúlyozzuk: az oktató munkával, megismeréssel, a megértéssel párhuzamosan meg kell kezdeni a szoktatást, a gyakorlást. Csak így alakulhat ki olyan szokása a katonának, ami nem idegen a sza­bályzatok követelményeitől. A nevelő­, felvilágosító munka során megérti a katona, hogy miért teljesíti kötelessé­gét. Az oktatás, gyakorlás során el­sajátítja, hogy mit és hogyan csele­kedjen. Ezzel párhuzamosan az igé­nyes elvtársi segítő ellenőrzés és kö­vetelés megteremtheti a szabályzatok maradéktalan teljesítésének feltételeit. A gyakorlás a katonaidő leghosszabb szakasza. Ez időben már az élet min­den percében gyakorlatban kell al­kalmazni a tanultakat, a végrehajtó szolgálatban és szabad időben egy­aránt, a szabályzatok előírásai, a pa­rancsok követelményei, az esküben megfogadottak szerint. Milyen problémák jelentkeznek e téren ? A katonák várják, hogy az újonc­kiképzés után az alegységekhez ke­rüljenek, részben azért, hogy tényle­gesen hasznosítsák a kiképzésen tanul­takat, részben azért, mert egyesek úgy gondolják, hogy ott fizikailag könnyebb lesz a feladatok teljesítést Az előző évek tapasztalatai igazolják, hogy mindkét elgondolásnak van bi­zonyos jogalapja. Még mindig előfordulnak olyan ese­tek, hogy az emberiesség, a humaniz­mus helytelen értelmezéséből adódóan az alegységekhez kikerülő fiatal ka­tonákkal szemben nem támasztanak megfelelő követelményeket, elnézik az apróbb, esetenként a szabályzatokkal, parancsokkal ellentétes súlyosabb hi­bákat is. Végső soron a kialakult he­lyes szokások megfelelő igény, köve­telés, segítés és ellenőrzés elmulasz­tása következtében nem fejlődnek. És ezért látszólag könnyebb az alegysé­geknél a katonai szolgálat. De megvan e könnyebbségnek a súlyos következ­ménye is. Ha egyenként vizsgáljuk azon har­cosok körülményeit, akiket a katonai bíróság ítélt el, vagy gondatlan, fele­lőtlen cselekményeik következtében életüket veszítették, súlyos baleseteket szenvedtek, kivétel nélkül a szabály­zatok követelményeinek meg nem tar­tását, ennek okaként a parancsnokok igénytelenségét, következetlenségét ál­lapíthatjuk meg. Súlyosan érinti ez legfőbb feladatuk sikerességét, a ha­tárőrizet eredményességét is. Az em­berség feltételezi a katona szeretetét, megbecsülését. Már­pedig, ha szere­tünk, becsülünk valakit, akkor vele szemben megfelelő követelményt is kell támasztani. Az emberség a köve­telésben, a segítésben, az elvégzett munka, a szolgálati és kiképzési ered­mények reális értékelésében, elisme­résében kell, hogy jelentkezzen. Csak így tudjuk feladatainkat sikeresen megoldani, csak így teszünk eleget an­nak a felelősségnek, ami reánk hárul fiatal katonáinkért. A szabályzat szerinti életre való törekvés azonban nem jelenthet ri­degséget, merevséget vagy ember­telenséget az elöljáró részéről. A legmesszebbmenőkig biztosítani kell a követelmények teljesítéséhez szük­séges feltételeket, a katona járan­dóságait időben, megfelelő mennyi­ségben. Olyan feltételeket kell biz­tosítani, hogy pótolja a családi otthon melegségét, közvetlens­égét, embersé­gét. Olyan légkört kell kialakítani, hogy bizalommal forduljon panaszá­val, gondjával elöljárójához. A sza­bályzatok, utasítások keretén belül hatékony, gyors intézkedéseket kell tenni a felmerült problémák orvoslá­sára. Ugyanakkor bátran vissza kell utasítani a jogtalan vagy a parancs­nok emberségét kihasználni akaró kí­sérleteket. A parancsnok fegyelmi fe­ny­ítő hatalmát is használja fel az egyéni előnyt akarókkal szemben. A parancsnoki állomány körében még mindig jelentkeznek a végletek. Az emberség helytelen értelmezése mellett még mindig előfordul, hogy túlzottan merev, embertelen intézke­désekkel keserítik meg a katona éle­tét Egyszerűen elfeledkeznek arról, hogy a katona ember, szülei, testvérei vannak, nagyobb családi esemény — esküvő, temetés — alkalmával szeretne hazamenni. Nem engedik el a szabály­zatra vagy parancsokra való hivatko­zással. Egyes alegységparancsnokok el­felejtik egyszerűen, hogy a katona egy éve nem volt othon, csak felsőbb pa­rancsra engedik el járandó szabadságá­ra. A parancsnoki szobában a leghide­gebb időben is 25—30 C° meleg van, de a kultúrszobában kibírhatatlan a hi­deg, éjjelre lezárják a WC-t a laktanyá­ban, hivatkozva arra, hogy eldugul, de sorolhatnánk a legkülönbözőbb problé­mákat. Addig eljutottunk, hogy a tisztek és tiszthelyettesek igényesebbek saját kör­nyezetükre, de szinte érthetetlen, hogy ez az igényesség már nem terjed ki a konyhára, étkezdére, a hálókörletre. Még mindig előfordul, hogy nagy a ren­detlenség, és ami külön probléma, sok­szor észre sem veszik. Egyszerűen meg­szokták. Amikor az ellenőrző közegek felvetik a kérdéseket, azonnal gyökeres válto­zást várnak, fenyegetik a katonákat és előfordul még jelenleg is, hogy meg­gondolatlanul fenyítenek. A felelősség a hivatásosoké elsősorban. A katonák higiéniai, esztétikai nevelését elhanya­golják. E területen is a politikai he­lyettesre várnak, hogy előadással, be­szélgetéssel oldja meg a feladatot. De nincs folyamatos követelés, parancs­adás, ellenőrzés és nevelés. A parancsnokok munkájában gyakori és helytelen módszer a fenyegetés. Még a jó parancsnokoknál is, akik nagy ta­pasztalattal rendelkeznek, gyakran el­hangzik: „Ha nem így lesz..., addig ne kerüljön a szemem elé", vagy: „úgy becsukom, hogy megemlegeti" és ha­sonlók. Egyeseiknél előfordul a fenye­getés egész drasztikus formája is. A harcosok eredménytelen lövészete után 6. százados elvtárs értékelés helyett sértő módon juttatta kifejezésre lenéző véleményét. Bár az eredménytelenség elsősorban az ő mulasztása volt. A kö­­telékrendezés a szabályzatokkal ellen­tétben fenyegető fél óra, ami félelmet, fásultságot eredményez. B. százados úgy próbált akaratának érvényt szerezni, hogy a katona igazoló jelentését meg sem hallgatta, a katonát akaratán kívüli okból bekövetkezett késésért fegyelm­leg felelősségre vonta. Az említett néhány példa is arra int bennünket, hogy fordítsunk nagyobb gondot a szabályzatok követel­ményeinek a hivatásos állomány részé­ről való helyes értelmezésére, példa­mutató, emberséges alkalmazására. Nem hagyhatjuk szó nélkül a hivatásos állo­mány részéről elkövetett módszertani, magatartásbeli problémákat, amik a szabályzat szerinti élet megteremtését akadályozzák. A hivatásos állomány saját példájával is neveli, formálja a fiatal katonák egyéniségét. A rossz szokások elleni bátor fellépés, igényes­ség, kritikus magatartás önmagukkal és beosztottjaikkal szemben, napjaink halaszthatatlan, döntő kérdése. Aláhúzza e feladat fontosságát, hogy rövidesen új harcosok érkeznek az al­egységekhez. Az első benyomás döntő lehet további katonaéletükre. A pa­rancsnokok felkészültségétől, embersé­gétől függ elsősorban, hogy a kiképző egységeknél levő fiatal katonák gondo­lataiból mi válik valóra. Kovács László őrnagy m

Next