A Hazáért, 1967 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1967-01-04 / 1. szám
fork eimcenNAL EDITION DECEMBER 27, 1966. TOmn WEATNEg—PARIS: Sal» rri I BERUM: W>Y cloah. MEW YORK: 1 Salisbury első cikkének elensorai a New York Times december 27-i számának első oldalán: „Otthonokat tettek a Föld szülével egyenlővé Észak- Vietnamban — A Times tudósítója látta a pusztításokat — Nam Dinh-et 51 bombázás érte közlés nélkül... Homes Found Leveled In North Vietnam City Times Correspondent Is Shown Damage Reportedly Inflicted on Namdinh in SI Unannounced Raids By HARRISON E. SALISBURY Special to The New York Time«. HANOI, Dec. 25—Hanoi’s Christmas quiet was shattered at 2:30 P.M. today when an air alert sounded and antiaircraft guns roared. A támadók napról napra drágábban fizetik meg berepüléseiket és terrortámadásaikat. Ez a gép egyike azoknak, amelyek már nem térnek vissza sem támaszpontjaikra, sem repülőgépanyahajóikra INI, MONDAY, DECEMBER, 19, 1966. Katonaszemmel NAGYVILÁGBAN — Hogyan, hölgyeim és uraim, van aki komolyan veszi ezt a fickót? Robert McCloskey, az Egyesült Államok külügyminisztériumának szóvivője a „meglepettet” játszotta, s a témába vágó kérdésekre először ezzel az „ellenkérdéssel” igyekezett visszavágni. Ezzel az „ellenkérdéssel” akarta leszerelni azokat az újságírókat, akik kérték: kommentálja az AFP francia hírügynökség tudósítójának a Hanoi ellen intézett december 13-i amerikai légitámadásról szóló helyszíni beszámolóját. A francia tudósító leírta az egész bombázást, cáfolhatatlan tényként hangsúlyozta: az amerikai légierő akciója az északvietnami főváros békés lakónegyedei ellen irányult. A szóvivő furcsa „válaszára” újból záporozni kezdtek a kérdések, mire Mr. McCloskey ostorként csattanó hangon újabb „ellenkérdéssel” vágott vissza: — Önök között talán van, aki hitelt ad francia kollégájuk nyilvánvalóan ellenséges hangú rémmeséinek? Aztán, kissé lehiggadva: — Nos, lehetséges, hogy eltaláltunk néhány házat vasútvonalak, radarberendezések, légvédelmi állások vagy hadianyaggyárak közelében. De, ha ez így történt, arról csakis az észak-vietnamiak tehetnek. Ami azonban a lényeget illeti, az változatlan: változatlanul érvényben van Johnson elnök utasítása: légierőnk célpontja Észak-Vietnamban csakis az acél és a beton. A New York Times következő számában közölte a szóvivő nyilatkozatát — és teljes terjedelmében a francia riporter jelentését. A két, egymás mellé tördelt cím így szólt: „Amerikai szóvivő védelmezi a légitámadást" — „Szemtanú leírja a Hanoi elleni bombázást’. De ekkor még csak kevesen tudták, hogy a New York Times vezetői milyen komolyan veszik a Hanoiból küldött francia jelentést. Bár az a megjegyzés, amelyet e tudósításhoz fűzött, mintegy rövid bevezetőként, az amerikai lap szerkesztősége, már szinte nyílt válasz volt a külügyi szóvivő arcátlan, gúnyos megjegyzéseire. A New York Times megjegyzése így szólt: „A következőkben adjuk Jacques Moalicnak, az Agence France Press tudósítójának jelentését. Mr. Moalic október óta tartózkodik Hanoiban. Korábban a hírügynökség irodáját vezette Kongóban, és még előbb az AFP igazgatója volt Algírban__” Szóval: Jacques Moulic nem valamiféle naiv kezdő, hanem az imperialista gyarmati mesterkedések és háborúk tényleges szakértője. A New York Times szerint olyan tanú, akinek szavaira nagyon is érdemes odafigyelni. Érdemes odafigyelni — és saját szemmel is meggyőződni a tényekről. Így történt, hogy Harrison Salisbury, a New York Times főszerkesztő-helyettese, 1966 karácsonyán megérkezett a Vietnami Demokratikus Köztársaságba, és — mint a háború kezdete óta észak-vietnami földre lépett első nagy tekintélyű, „hivatalos” amerikai újságíró, tanulmányozni kezdte: mit is bombáznak valójában honfitársai? Harrison Salisbury látta azt az „acélt és betont”, ami az amerikai légierő „kizárólagos célpontja”. Salisbury nem Hanoiban kezdte vizsgálódásait, hanem vidéken. A tükör, amelyet ez az amerikai újságíró tart honfitársai elé, kérlelhetetlenül őszinte. Íme, például Nam Dinh-i tapasztalatainak néhány részlete: „Nam Dinh városát az amerikai légierő gépei 1965. június 28-a óta rendszeresen támadják. Az eredmény: a templomtoronyból háztömbről háztömbre nézve, a pusztulás sivár látványa tárul elénk. A város 90 ezer főnyi lakossága az evakuálás nyomán 20 ezer alá csökkent. A város épületeinek 13 százaléka, köztük 12 464 ember otthona megsemmisült. Nyolcvankilencen meghaltak, 405-en megsebesültek ...” Vajon miféle „acélt és betont”, miféle hadicélokat akartak meg Amerikai szemtanúk vádolnak semmisíteni Nam Dinh-ben az F 105-ösök? Harrison Salisbury válasza: „Egyetlen amerikai közlemény sem állította, hogy Nam Dinh-ben olyan létesítmény található, amelyet az Egyesült Államok katonai célpontnak tekint. A személyes tapasztalat nyilvánvalóvá teszi, hogy a rendes lakótömböket, különösen egy textilgyár körül, házról házra hamuvá változtatták a 7. flotta gépeinek ismételt támadásai... A textilgyárat 19 alkalommal bombázták, de nehéz körülmények között ma is dolgozik. Nam Dinh-ben ezenkívül található egy rizsfeldolgozó üzem, egy selyemgyár, egy mezőgazdasági gépműhely, egy gyümölcspréselő üzem és egy szövőfonó szövetkezet. A légitámadások során valamennyi megrongálódott ...” A bombázások katonai eredményeit a New York Times főszerkesztő-helyettese egyetlen szóval summázza: „lesújtó”. Az amerikai bombázók napról napra támadják például a Hanoitól délre vezető 1. számú műutat és az azzal párhuzamos vasútvonalat. „Álomcélpont” — írja erről Harrison Salisbury, s hozzáfűzi: „Kétséges, hogy valaha is sikerült-e néhány óránál hosszabb időre feltartóztatni a vasúti forgalmat és úgy tűnik, hogy ezen az úton a forgalom szinte megszakítás nélkül fenntartható, függetlenül attól, hogy hány bombát dobnak rá...” A New York Times szerkesztője a washingtoni külügyminisztérium engedélyével utazott Hanoiba, Kambodzsán át. Érthető, hogy a hadügyminisztérium képviselői nyomban hevesen támadták a „külügyi hivatal ostoba és elhamarkodott lépését”, s hogy Westmoreland tábornok, a délvietnami amerikai martalóc-hadak főparancsnoka szinte tajtékozva nyilatkoztatta rá: „A bombázások, amelyeket eddig folytattunk, szerves részét alkották katonai terveink végrehajtásának. A bombázásokat kitűzött terveink szerint tovább folytatjuk..." Csakhogy a New York Times riportsorozata washingtoni hivatalos körökben rendkívül nagy zavart, a közvélemény körében pedig példátlan megdöbbenést keltett. És ami különösen érdekes: a nagytekintélyű újságíró helyszíni beszámolóinak fényében hatványozott figyelmet keltett azoknak az amerikai békeharcos asszonyoknak a tanúságtétele, akik kormányuk engedélye nélkül, egy világlap tekintélye nélkül utaztak Hanoiba — lényegében ugyanazon kérdésekre választ keresni, mint Harrison Salisbury. Így történt, hogy az AP hírügynökség moszkvai tudósítója, Henry Bradsher utasítást kapott: keressen telefonkapcsolatot az észak-vietnami fővárosban tartózkodó amerikai asszonycsoporttal és kérjen valamelyik tagjától élménybeszámolót. A telefonhívás eredménnyel járt, és Mr. Bradsher Moszkvában hangszalagra rögzíthette Barbara Deming szavait: „Egyre jobban és jobban szégyelljük magunkat országunk miatt, egyre inkább elborzaszt, amit a mi országunk művel ezekkel az emberekkel, akik semmiképpen sem veszélyeztetik az Egyesült Államokat..Az amerikai nők számos bombatámadás színhelyén jártak, de egyik sem volt katonai célpont. „Karácsonykor egy katolikus templomban voltunk Phu Ly városában, a tető beomlott és a madonna fejét letépték az amerikai bombák repeszei.. Az amerikai asszonyok kórházakba is ellátogattak, s látták a légitámadások igen sok vietnami áldozatát — köztük nagy többségben asszonyokat és gyermekeket. Láttak gyermekeket, akiket a napalm-bombák égettek meg, s másokat, akiket repeszbombák sebesítettek meg... A szemtanúk, az amerikai szemtanúk vallomásai végül nyilatkozattételre késztették Johnson elnök szóvivőjét is. A texasi farmján pihenő elnök sajtófőnöke összehívta a Fehér Háznál működő tudósítókat és az elnök nevében kijelentette: 1. Az Egyesült Államok katonai politikája nem változott; 2. A légierő és a haditengerészeti légierő célja változatlanul „katonai célpontok” támadása; 3. Johnson elnök nem száll vitába a New York Times munkatársának közléseivel, melyek szerint az amerikai bombázások súlyos veszteségeket okoztak Észak-Vietnam polgári lakosságának, ugyanakkor azonban hangsúlyozza meggyőződését, hogy utasításait nem szegték meg... Az első megállapítás vitathatatlan: az Egyesült Államok katonai politikája Vietnamban valóban nem változott. De a második és a harmadik pont között nyílt az ellentmondás. Valójában azonban egyszerű dologról van szó: az amerikai légihadviselés Észak-Vietnam ellen elsősorban a nép ellen irányul, a nép megfélemlítését, elszántságának, akaraterejének megtörését célozza. Ezért hullanak a bombák a lakónegyedekre, az iskolákra, a templomokra. És persze, dolgozik a legaljasabb ösztön is: bosszút akarnak állni az elszenvedett kudarcokért, csapásokért — bosszút azokon, akikről azt hiszik, hogy a legvédtelenebbek. Washingtonban egyébként bejelentették: a Pentagon 1967-ben „jóval több bombát és rakétát akar ledobni Észak-Vietnamra, mint 1966-ban” és „számos új célpontot szándékozik kijelölni bombázói számára.» — „Irány a Vietnami Demokratikus Köztársaság ... hatók a kötelékparancsnokok által...” Kiadó anyahajóján Célpontok szabadon választi 7. flotta egyik repülőgépHanoi térképe a New York Times december 15-i számából. Részlet a térkép aláírásából: „Az Egyesült Államok szóvivői azt állítják, hogy az amerikai politika Vietnamban kizárólag katonai létesítmények bombázására irányul és nem bombáztak polgári körzeteket... Th* New York Пама United States spokesmen say American policy in Vietnam is to attack only military installations and that no raids have been made on civilian areas.