Határőr, 1983 (38. évfolyam, 27-52. szám)

1983-12-23 / 51-52. szám

THE DAY AFTER - MÁSNAP „Az Egyesült Államok stratégiai tervezői — írta az International Herald Tribune 1983. november 13-i számában — több mint 25 esztendeje azon töprengenek, ami elképzelhetetlen: miként lehetne korlátozhatóvá, sőt megnyerhetővé tenni az atomháborút. Ám az eredmény csak a fegyverkezési hajsza fokozódása volt, aminek folytán egyre inkább csökkent az Egyesült Államok biztonsága és összezsugorodtak a fennmaradás esélyei. S hogy miért ennyire veszélyes ez az irányzat? Azért, mert a háború megvívásának doktrínája alapvetően összeegyeztethetetlen a nukleáris elrettentés politikájával: minél nagyobb az atomháború megvívására való képesség, annál valószínűbb az elrettentés kudarca.. Az amerikai ABC tv-társaság The Day After — Másnap címmel még az év elején négyórás filmet készített, amelynek bemutatását Yrét 120 perces részletben májusra tervezték. A film egy nukleáris világháború másnapját mutatja be amerikai földön. A tv-társaság természetesen bemutatta előzetesen a filmet a Reagan-adminisztráció egyes befolyásos tagjainak. A kormányzat mindent elkövetett annak megakadályozására, hogy a film a képernyőre kerüljön, s a film alkotóit kormányellenes hangulatkeltéssel vádolták. A fő érv az volt, hogy a film megkérdőjelezi a Reagan-kormányzat egész nemzetbiztonsági politikáját és bemutatása különösen káros lehet az amerikai rakéták nyugat-európai telepítése előtt, hiszen a telepítés ellenzői a film okozta sokkot jól kihasználva, újabb százezreket tudnának soraikba állítani. Az amerikai kormányzatot egyébként ezzel egy időben számos bírálat érte. Nevespolitikusok, közéleti személyiségek kérdőjelezték meg az amerikai nemzetbiztonsági politikát. Robert S. McNamara, az USA egykori hadügyminisztere a Foreign Affairs című tekintélyes lapban írta: „számomra éppúgy, mint a probléma más tanulmányozói számára, elképzelhetetlen, hogy a »korlátozott« atomháború valóban korlátozott maradna. Bármiféle atomfegyver bevetésére vonatkozó döntés rendkívül nagy valószínűséggel ugyanolyan katasztrofális következményekkel járna, mint a totális, azonnali nukleáris csapásváltás. Egyetlen tervet sem ismerek, amely elfogadható módon szavatolná, hogy az atomfegyverek használata megfeleljen a NATO védelmi érdekeinek... A harcászati atomfegyverek bevetése a Szovjetunió ellen szinte bizonyosan olyan választ idézne elő, amely elviselhetetlen károkat okozna Európának és az Egyesült Államoknak — ez a bevetés tehát felérne az öngyilkossággal ...” Az ABC tv-társaság a szélesedő politikai nyomás hatására kénytelen volt a filmet lerövidíteni, „szalonképesebbé” tenni, és novemberre halasztotta a bemutatót. A vágások természetesen a filmnek nem tettek jót, hiszen bizonyos összefüggések bemutatása hiányzik. Az eredeti film kiindulási pontja az volt, hogy a nukleáris rakétákat amerikai részről vetették be elsőként válaszul egy szovjet hagyományos fegyverekkel Európában megindított támadásra — most ez a momentum homályosabbá válik. A filmképeit a Paris Match című francia magazin december 2-i számából vettük át) a kényszerű vágások és kozmetikázások ellenére is döbbenetes, hiszen egy amerikai elnök által elsőnek elindított nukleáris háború következményeit mutatja be Kansas City és a Kansas állambeli Lawrence pusztulásával. Nyugati jelentések szerint az amerikai televíziózás történetében nemigen akadt példa arra, hogy egyetlen műsornak egyszerre több mint 100 millió nézője volt. Az ABC tv-társaság filmje hozta ezt a nézőcsúcsot. Ez a film — mondják neves amerikai közéleti személyiségek és egyszerű emberek egyaránt — minden idők legjelentősebb programja volt, mert ráébreszti az amerikaiakat saját nukleáris pusztulásuk lehetőségének realitására. Ez a film figyelmezteti az amerikaiakat arra, hogy egy „korlátozott atomháború” nem maradhat korlátozott, nem kerülheti el az ő kontinensüket sem, s egy nukleárisatasztrófának nem lesznek túlélői. A Washington Post felmérése szerint a film bemutatása után megkérdezett amerikaiak 85 százaléka foglalt állást a rakétatelepítések ellen, és 53 százalék vélekedett úgy, hogy Reagan elnök külpolitikája fokozza a háborús veszélyt. K. L. egymást — úgy véli, hogy a lemondás az egymás belügyeibe való beavatkozásról és az egyoldalú katonai fölényszerzési próbálkozásokról alapvető jelentőségű a világhelyzet normalizálása, a biztonság megszilárdítása szempontjából, és egyúttal megteremti a leszerelési kérdések eredményes megoldásának fundamentumait is." Az előbbi állásfoglalásból és abból, hogy „a Szovjetunióban nincs olyan osztály vagy társadalmi csoport, amelynek érdekében állna a fegyverkezési hajsza”, következik a ragaszkodás az egyenlőség és az egyenlő biztonság elvéhez, ezen elvnek a tárgyalásokon való következetes érvényesüléséhez. A könyvben ismertetik a Szovjetuniósnak az USA, valamint a NATO európai közepes hatótávolságú nukleáris fegyverzete ellensúlyozására 1959—61-ben telepített SS—4 és SS—5 rakétáit, amelyek a légierő megfelelő gépeivel ezt a szerepet be is töltötték. „E rakéták — szögezi le a vitairat — megalkotása nem fenyegetés volt, hanem kényszerű válasz az Egyesült Államok részéről megnyilvánuló nukleáris zsarolásra.” Az esztendők során a Szovjetunió — a minden hadseregnél szokásos, normális korszerűsítési folyamat részeként — ezeket a rakétákat SS—20-asokkal váltotta fel. A vitairat a továbbiakban felhívja a figyelmet a következőkre: 1. egy SS—20 rakéta telepítésekor egy vagy több elavult SS—4 vagy SS—5 rakétát szereltek le; 2. az SS—20 rakéták nem többletként, hanem az elavult rakéták felváltására jelentek meg, tehát telepítésükkel nem változott meg a felek közötti viszony; 3. az SS—20 rakétának ugyan három robbanófeje van, de ez nem bontja meg az egyensúlyt, mivel a NATO csaknem másfélszeres fölényt élvez a nukleáris töltetek számában; 4. az új közepes hatótávolságú nukleáris eszközök európai telepítésére vonatkozó amerikai döntés (1979) időben megelőzte az SS—20 rendszerbe állítását. Az európai hadászati helyzetet tekintve — szögezi le az adatközlő vitairat — az 1979-es NATO-határozat végrehajtása nemcsak az európai katonai egyensúlyt, hanem a szovjet és az amerikai hadászati erők közötti viszonylagos egyensúlyt is megbontaná, hiszen „az Európába telepítendő új amerikai rakéták a Szovjetunió szempontjából stratégiai fegyverek. Elérhetik a szovjet területet, amíg a mi SS—20 rakétáink nem érik el az amerikai kontinenst, így az adódik, hogy hadászati fegyverből az Egyesült Államoknak lényegesen többje lesz, mint a Szovjetuniónak.” A szovjet álláspont ismertetése kapcsán a könyv szerzői leszögezik: a Szovjetunió és az Egyesült Államok, a Varsói Szerződés és a NATO között olyan hozzávetőleges katonai egyensúly van, amely objektíve hozzájárul a béke megőrzéséhez. A Szovjetunió és a szocialista közösség többi tagállama sohasem törekedett katonai fölény megszerzésére, hanem a katonai szembenállás alacsonyabb szintjét óhajtják elérni. A szovjet kezdeményezésekben megjelölt intézkedések szigorúan szem előtt tartják az egyenlőség és az egyenlő biztonság elveit.* A könyv megjelenése óta a rakéták telepítésének elkezdésével új helyzet alakult ki, s a Szovjetunió értékelve ezt, bizonyos ellenlépéseket jelentett be, amelyekről részletesen szóltunk már lapunkban. Az adatközlő vitairat magyar nyelvű kiadásának példás gyorsaságú megjelentetése a Zrínyi Katonai Kiadó gondozásában hasznos segítséget jelent a bonyolult világhelyzet ,jogok megértéséhez, a katonai erőviszonyok reális megismeréséhez. K. J. Greenhorn Common: Az angliai támaszponton amerikai szállító repülőgépről rakodják ki a robotrepülőgépek telepítéséhez szükséges radarberendezéseket .