Havi Magyar Fórum, 1996 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1996-05-01 / 5. szám
KÖNYVEKRŐL nalista antagonizmus elleni legjobb orvosság az lenne, ha a határvonalakat a lakosság szabadon kinyilvánított óhaja alapján határoznák meg. Kormányunk sem erre, sem más jegyzékeire soha nem kapott választ a nagyhatalmaktól. A jegyzék miatt egyébként Gyöngyösi és Kertész István Rákositól és Puskin követtől megrovásban részesült. A béke-előkészítő osztály munkáját nagymértékben akadályozta, hogy a koalíciós kormány nem tudott a békecélokban megegyezni. A legnagyobb nehézséget a kommunisták támasztották, arra az álláspontra helyezkedve, hogy „minél jobban előmozdítják az ország demokratizálását, mint ezt Romániában teszik, annál kedvezőbb békét kapunk, mást nem is kell tennünk." Gyöngyösi a békekonferenciára a béke-előkészítő osztály által szerkesztett dokumentumok alapján készített memorandumot akart benyújtani. A hazai kommunista vezetők a konferencia megnyitása előtt ezt megakadályozták. Ilyen volt 1945-46-ban a belpolitikai helyzet. A könyv egyik fejezete az Országos Kossuth Szövetség és a Törzsökös Magyarok Tábora által kiadott és az ország vezetőihez juttatott memorandum szövegét ismerteti. Ez a felterjesztés jellemzi azt a minden történelmi realitástól távoleső hangulatot, amely eluralkodott a magyar társadalom bizonyos területén. Tanulságos „érvgyűjtemény", hogyan képzelték egyesek igazságunk bizonyítását, a magyar önbizalom erősítését. Egyik érvük a nagyhatalmak meggyőzésére: A német szövetségben való bennmaradásunkkal a hazai zsidóság életét mentettük meg. Miközben itthon az első demokratikusan választott kormány a békekonferenciára való előkészületekkel foglalkozott, Benes Moszkvában megegyezett Molotovval, hogy Csehszlovákia átengedi Kárpátalját a Szovjetuniónak. Az akcióval kapcsolatban a Nyugatnak nem volt véleménye, ellenvetése. A cseh-szláv szimpátiákkal és moszkvai ügynökökkel infiltrált sajtó és a külügyi hivatalok mélyen hallgattak. Egyedül a Vatikán emelte fel hangját és tette szóvá az árulást: a bolsevisták behatolását Európába. Mert a területátadás ezt jelentette. A cseh kormány 1945. április 4-5-én tartott első ülésén hozta az ún. Kassai Határozatot. Ennek 2-3. bekezdése kimondja: „Csehszlovákia összes német és magyar nemzetiségi állampolgára elveszti állampolgárságát." 1945-1947 között százezer magyar gyermek nem járhatott iskolába. 1945. július 20-án kiadták a 28-as törvényt, mely elrendelte, hogy „a németek, magyarok és az állam egyéb ellenségeinek" mezőgazdasági ingatlanaira cseh, szlovák vagy egyéb szláv gazdákat kell telepíteni. Megkezdődött a magyarok koncentrációs táborba hurcolása és az országból való kiutasítása. A magyar kormány 1945 áprilisa és 1946 júliusa között 184 tiltakozó jegyzéket küldött a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnak ezzel kapcsolatban. 1945 őszén Prága hajlandónak mutatkozott egy lakosságcsere-egyezmény aláírására. Sajnos, a magyar kormány attól már nem tudta megmenteni a csallóközi magyarokat, hogy egy részüket a cseh határokon belül telepítsék át, hurcolják el otthonukból a Szudéta-vidékre. A megkötött kitelepítési egyezmény előtt önkényesen kiüldözött kb. ötezer csallóközi magyart nem lehetett viszszatelepíteni, házaikat, földjeiket már elfoglalták. Egyedül Mindszenty József hercegprímás merte bátran a szavát hallatni. A budapesti francia nagykövetségen keresztül táviratot küldött a békekonferenciának, benne ilyen mondatokkal: „A mai békekötésről beszélni nem szabad, de a legsúlyosabb vádlottnak és elmarasztaltnak hallgatni nem lehet. A kitűzött szép békecélok nem értek el a békekötés asztaláig... Amíg a népek sorsának felelős intézői üléseznek és aláírnak, a Duna mentéről a szudéták közé életpusztító nagy hidegben, a borzalmak borzalmával deportálnak, önálló egzisztenciákból szolgákká aljasítanak magyar százezreket, akiknek a világ nemzetei tegnap emberi jogokat ígértek..." Kárpátalja Szovjetuniónak történő átjátszásával 120 ezer magyar került szovjet uralom alá. Gyöngyösi János külügyminiszter felvetette Puskin követ előtt: egy csekély területi engedmény Kárpátalján könnyítené az együttműködést a két ország között. Puskin minden terület-visszacsatolási tervtől elzárkózott. Amikor Gyöngyösi ezt a kísérletet tette, a Szovjet már megkezdte az itteni magyar lakosság elhurcolását, mely méreteiben hasonló a katyni lengyel tisztek likvidálásához. Ötvenezer férfi került először a szolyvai haláltáborba, majd innen a túlélőket a Szovjetunióba hurcolták. A Kreml imperialista szándékát nem elégítette ki Kárpátalja bekebelezése, és szemet vetett a Tiszaháton fekvő magyar falvakra is. A vásárosnaményi járásban 1944 őszén orosz közigazgatást vezettek be. Moszkva terve az volt, hogy az itteni lakosságnál aláírási akciót indít és a helybeliekkel mondassa ki a Magyarországtól történő elszakadási szándékot. A szovjet akció megakadályozására a kormány kisgazda- és parasztpárti vezetői megbízásából Szilágyi Gábor vezérkari százados és Tollas Tibor főhadnagy a helyszínen adatokat gyűjtött, és információik alapján Nagy Ferenc a SZEB angol-amerikai vezetőinél elérte, hogy húsz tiszaháti községből kivonták a szovjet csapatokat, és az elhurcoltak közül a 20 évesnél fiatalabb és 55 évnél idősebb férfiakat visszaengedték. 72 Májusi Magyar Fórum, 1996.