Havi Magyar Fórum, 2011 (19. évfolyam, 1-12. szám)
2011-04-01 / 4. szám
hogy mindez ne látszódjék rajta. Ennyivel tartozott Jacksonnak. Semmi véglegességet, megállapodást nem érzett. Tudta, hogy ha megpillantaná Günthert a vízben, gondolkodás nélkül után ugrana. De megpillantja-e valaha? Erre semmi reményt nem látott, pedig ugyanolyan teljes szerelemmel, ugyanúgy feltétel nélkül tudná szeretni, mintha mi sem történt volna. És nem is történt semmi. S Günther is rábólintana minderre, mert tudná, hogy mindenestül az övé maradt. Ha mégis találkozik vele, semmit sem fog elbeszélni neki, mert semmit sem fog kérdezni, csak csókolja és szolgálja. Sírva, boldogan, halálig. Ha magára maradt sokszor sírt, aztán gyorsan rendbe hozta magát. De a találkozás még Oroszország újra látásánál is reménytelenebb volt, pedig arra is nagyon vágyott. Kint sodródik a tengeren, idegen kézben, idegen célok felé. Minden elveszett. Ez soha tényszerűbben nem tárult fel előtte, mint a hajózás békéjében, kényelmében, sőt luxusában. Egész életében csak bánatot fog hordozni, akarat nélkül, mert hazátlan lesz. Bármennyire borzalmassá vált, a hazája volt Oroszország. A szeretkezés, amelynek alkalmait Jackson az első után magától értetődően kért, csábítgatással, játékosan, kedvesen és azért tapintatosan, semmi megrázkódtatást nem jelentett Olgának, mert Jacksonnal való viszonya valamivel simább lett, mint amilyen az első férjével való kapcsolata volt. Most is volt majdnem gyönyör érzése, mint akkor és Jacksont könnyebb volt gyermekének tekintenie, mint régen a hites urát, aki természetesen szűzként vezette a nászi ágyhoz. Jacksonnak egyelőre a tapintatossága is előnye volt: soha nem kérdezett, noha tudott Güntherről. Első férje pedig az orosz férfi, noha maga vette el a szüzességét, folyton csak afelől faggatta, hogy milyen kapcsolatai voltak az ő fellépése előtt. Olga hamar rájött, hogy azért, mert azt szerette volna, ha nem szűz, és ezért örökösen szemrehányást tehetett volna neki és zsarnokoskodhatott volna felette. Megérezte ugyanis, hogy ő valójában nem szereti. Jackson lelkében ilyen bonyolult kötések nem léteztek, boldog volt azzal, amit kapott, s szinte bizonyos volt felőle, hogy idővel minden kiteljesedik. A hajó szabadságolt angol és francia tisztekkel, a korábban Gallipolinál - a Boszporusz és a Dardanellák között félúton - megvívott csata, a partraszállás sebesültjeivel volt tele, de ezen a hajón igyekezett Párizsba egy szerb küldöttség is. További segítséget kérni az osztrák -magyar hadsereg megújuló szerbiai támadásai ellen. Természetesen görögök is utaztak velük. Venezuellas, az újra görög miniszterelnökké lett politikus emberei is itt indultak tárgyalásra. A görög király ellen kértek segítséget az antanttól, aki Vilmos császár rokona volt, s akit ezért leváltandónak ítéltek. Az angol tisztek, ha Olgáék megjelentek az első osztályú étteremben, folyton Olgát bámulták, a szerbek folyton ittak, és a dalaikat dalolták, a görögök mindig sugdolóztak, teljesen feleslegesen, mert vitáikat a hangzavarban nem is hallotta volna senki. Ez már nem a háború, állapította meg Olga, hanem a háború következményei: nincs fegyelem. Miért nem szeretik az emberek a fegyelmet, ami összetartja az életet? Az apja fegyelmezett volt, Günther is, a legnagyobb mértékben, és a kozák parasztok is fegyelmezettek voltak a birtokon a Volgánál, amíg le nem itták magukat. Lehet, hogy soha nem fogja érteni ennek az új világnak nyelvét? Marseilles-ban szálltak partra, mert a további hajóút nem ígért sok kellemeset. Az idő téliesre fordult és várható volt, hogy ha a végcélig, az atlanti partok valamelyik nagy kikötőjéig hajóznak, a zordabb télből is kapnak, és elő kell venni a bundát. Jacksonnak nem nagyon akaródzott gyorsan szolgálatra jelentkezni, ezért lakosztályt vett ki a hotel Ritzben és ott akarta folytatni a megkezdett nászutak , ennek tulajdonképpen nem volt semmi akadálya. A nagyváros életén itt már látszott ugyan a háború, a hiányok kiütköztek, a kórházak tele voltak sebesültekkel, s 1918 első napjaiban már mindenki a háború végét várta, de a háborúnak ott fenn, Párizstól hatvan, nyolcvan, száz kilométerre, a hatalmas lövészárok hálózatába beásott ellenfelek között nem akart vége szakadni. Itt lent már minden újság a háború és közelgő béke híreivel, a csaták, az ellenséges és hazai hadsereg veszteségeivel, és az amerikai csapatok szaporodó érkezésével volt tele. Már mindenki bizonyosra vette a győzelmet, de azt nem tudta, mikor következik be, s hogyan. A hátország három év meddő lövészárok frontharcai után már látta, hogy úgy, ahogy a vezérkarok elképzelik, - valamilyen félelmetes vakság rabjaként - úgy soha nem lesz vége. Mindegyik hadvezetés, mindegyik főparancsnok, akár leváltott, akár új, úgy képzelte országa győzelmét, hogy a hadserege, amelynek haditervet, stratégiát és taktikát tervezett, ott a fronton megveri a másikat. Áttör, bekerít, ripityára lő, térdre kényszerít egy másik hadsereget, és a dolog meg van oldva. A nép pedig már sejtette, hogy ez így nem lehetséges. Mindegyik csak pusztítja, gyilkolja, fogságba ejti a másikat, de mindegyik mindig kap utánpótlást, feláldozható emberi életet. Tíz-húsz kilométer előre, majd ugyanannyi vissza és közben százezrek esnek el itt is, ott is. De miért? Az angolok tankjai némi változást hoztak ugyan, németeknek ez ellen nem volt fegyverük, de eldönteni a háborút ott fenn, a Marne vidékén ezek sem tudták, mint ahogy a németek gáztámadása sem és Nagy-Britanniát sem tudták a német tengeralattjárók blokkolni, megakadályozva az Amerikából özönlő hadiszállításokat, és a lassan már négyszázezres létszámra duzzadó, friss, vidám, amerikai katonáktól sem tudták mentesíteni a hadszínteret. Jöttek a jóltáplált, a háborút szinte sportnak néző kedélyes amerikai katonák, nagy sikert arattak a nők körében, és ahol megjelentek a fronton, győztek. Magától értetődően. Semmi fáradtság 4 Havi Magyar Fórum, 2011. április