Havi Magyar Fórum, 2013 (21. évfolyam, 1-12. szám)
2013-06-01 / 6. szám
JÖHET IDŐ, HOGY EMLÉKEZNI BÁTRABB DOLOG LESZ, MINT TERVEZNI Féja Géza Krúdy Gyula Krúdy Gyula a századforduló idején tűnt fel, azóta haláláig, a harmincas évek elejéig, teleírta a folyóiratokat s még inkább a napilapokat. Regény, tárca, karcolat futott szüntelenül a tolla alól, rovatjai voltak az újságokban, füzetek és könyvek tömege jelent meg a nevével. Olyan volt, mint a gyümölcsfa, mely nem törődik, hogy merre gurul az alma. Számba sem vette, hogy mit írt, egykettőre el is felejtette. Tömérdek írása sárgul régi napilapok papírján és veszett el a szerkesztőségekben, ő maga feledkezett meg legelébb róluk. A kapitalizmus virágkorában, midőn az írók gonddal tudták adminisztrálni magukat s odaadóan építették érvényesülésük útját, mintha vállalati igazgatók lennének, Krúdy úgy élt, mint a régi vándormuzsikus, aki a maga kedvéért nótázik és merő véletlenség, hogy mások is gyönyörködnek muzsikájában. Ömlött belőle a prózává oldott zene, törődött is vele, hogy merre futnak szét melódiái. Úgy élt a XX. század emberbolyában, mint a nagyvárosba vetődött barbár. Hozzászokott, hozzánőtt, mégis alig bírta elviselni, mert a bensejébe zsúfolt élet visszafelé húzta, álmos falvak, zizegő nádasok, sóhajtozó folyópartok világába, elhagyott őstájak felé. Lépten-nyomon előtörtek belőle az emlékek, mint az árvíz, védelemre volt tehát szükséges védőszentjét Liber atyánkban, az alkoholban találta meg. Roppant szervezete beírta az alkoholt, más ember ilyen életmód mellett a kezdet kezdetén pusztult volna el, ám Krúdyban a „delirium" teremtő képességgé alakult, nem dúlta szét, inkább egyensúlyt teremtett benne. Ha tudatosan nézi a körötte zsibongó életet, ha beleilleszkedik irodalmi légkörünkbe, másodrangú íróvá züllött volna, vagy pedig meghasonlott volna emlékei, hajlamai és a körülötte zsivajgó élet feloldhatatlan ellentétén. A „delirium" azonban elkábította tudatát és réseket nyitott a tudatalattinak, életérzése mélységeiben sűrűsödő élményeinek, emlékeinek. Mindvégig éjszakázó életet élt. A nappal nem az ő világa volt, alig volt keresnivalója a valóságban, a kapitalista korszak Budapestjén. Éjszaka jött meg az ő ideje, midőn a nagyváros fényei és zsivaja sem tudják elfojtani a másik világ jelentkezését: az árnyakat, az álmot, az emlékek súlyos léptű, vagy csöndes csobbanású visszatérését, a tudat alatt szendergő életnek halk kopogtatását, vagy haragos dörömbölését. Az éjszakát szerette, midőn sebesültek és elítéltek lopakodnak elő, hogy még egyszer kortyintsanak a létezés italából és kiöntsék mindazt, ami lelkük fenekén összegyűlt csöndes panaszként, vagy emésztő méregnek. Az éjszaka kellett Krúdynak, mikor a valóságos élet körvonalai lágyan szétomlanak s helyet adnak apáiknak, nagyapáiknak, őseiknek, titokzatos kapcsolataiknak, napfényben láthatatlan összefüggéseiknek. Krúdy látszólag korhely, kártyás, szoknyabolond életet élt, mint a barbár a metropolisban, de ebben a barbárban őskultúra oldódott modern művészetté a borospohár mellett. Kártyaszobákban, korcsmákban és örömházakban léháskodott, de látszólag léha élete szüntelen fogantatást takart. Krúdy első könyvei a kilencszázas években jelentek meg. Elbeszélésekkel kezdte, egyelőre Mikszáth nyomain ballagott. Első könyvei elárulják, hogy a nemesi kultúrából csöppent a magyar irodalomba. Hiába tűnt el látszólag a rendi Magyarország, a népi világ a feneketlen mélységben maradt, ahol azelőtt is volt, hírnökei elpusztultak a falvakban, ha magvaik meg is fogantak, nem jutottak el a végső állomásig, a virággá nyílásig. Budapesten polgári irodalmat próbáltak teremteni, a vidékről fölvetődő jobbak pedig egyelőre továbbra is a nemesi kultúra utolsó üzeneteit hozták s úgy látszott, hogy sohse fogyunk ki ezekből az utolsó üzenetekből. Mikszáth, Ady, Justh Zsigmond, Kaffka Margit, Török Gyula, Krúdy, részben még Móricz Zsigmond is többé-kevésbé a nemesi kultúrából táplálkoztak s a Mikszáth-nyomokon bandukoló fiatal Krúdy már azt a hitet keltette, hogy gyökerei szélesebb területet hálóznak majd be, mint Mikszáth Kálmáné. Krúdy Mikszáthtól a pajkos történetet tanulta meg, a „pikáns" novellát, ezenkívül még kissé szlávos ízű miszticizmusa emlékeztetett Mikszáthra, ám Krúdy „szlávossága" más volt, mint a nagy palócé, lengyeles, tehát könnyelműbb, a könnyelműség nála elsőrangú művészi erővé nőtt: fölényesen ment a maga útján, érdeklődés nélkül nézett mindenre, ami művészi érdeklődésének körén kívül esett. Első novellái vidéki-úri históriák, nemesi-családi novellák, egyben tanúságok, hogy a nemesség humánumát és belső kultúráját milyen kevéssé aknázta ki a magyar irodalom. A nyugati kultúrhatások túlságosan ránk feküdtek, íróinkat századokon keresztül elsősorban az érdekelte, hogy miképpen tudunk rezdülni a nyugati kultúra különféle hatásaira. Néha ugyan különös hangokat hallottak, belülről jöttek ezek a hangok és hasonlatosak voltak rájuk sóhajtásaihoz; egyegy pillanatra föl is villant az írókban, hogy ezekre a hangokra kellene figyelniük - Kölcseyben szemlélhető tisztán ez a vívódó folyamat -, de aztán megrettentek tőlük, túlságosan „idegennek" találták őket, ha a nyugati kultúra hangjaihoz hasonlították, barbárnak vélték, nem tudták, mit kezdjenek velük. „Nyugat kapujában", melyről különben oktalanul letagadtuk, hogy egyúttal Ázsia utolsó sánca is, ilyen pusztító alacsonysági érzéssel 56 Havi Magyar Fórum, 2013. június