Havi Magyar Fórum, 2013 (21. évfolyam, 1-12. szám)

2013-06-01 / 6. szám

JÖHET IDŐ, HOGY EMLÉKEZNI BÁTRABB DOLOG LESZ, MINT TERVEZNI Féja Géza Krúdy Gyula Krúdy Gyula a századforduló idején tűnt fel, azóta haláláig, a harmincas évek elejéig, teleírta a folyó­iratokat s még inkább a napilapokat. Regény, tárca, karcolat futott szüntelenül a tolla alól, rovatjai voltak az újságokban, füzetek és könyvek tömege jelent meg a nevével. Olyan volt, mint a gyümölcs­fa, mely nem törődik, hogy merre gurul az alma. Számba sem vette, hogy mit írt, egykettőre el is fe­lejtette. Tömérdek írása sárgul régi napilapok pa­pírján és veszett el a szerkesztőségekben, ő maga feledkezett meg legelébb róluk. A kapitalizmus vi­rágkorában, midőn az írók gonddal tudták admi­nisztrálni magukat s odaadóan építették érvénye­sülésük útját, mintha vállalati igazgatók lennének, Krúdy úgy élt, mint a régi vándormuzsikus, aki a maga kedvéért nótázik és merő véletlenség, hogy mások is gyönyörködnek muzsikájában. Ömlött belőle a prózává oldott zene, törődött is vele, hogy merre futnak szét melódiái. Úgy élt a XX. század emberbolyában, mint a nagyvárosba vetődött barbár. Hozzászokott, hoz­zánőtt, mégis alig bírta elviselni, mert a bensejébe zsúfolt élet visszafelé húzta, álmos falvak, zizegő nádasok, sóhajtozó folyópartok világába, elhagyott őstájak felé. Lépten-nyomon előtörtek belőle az emlékek, mint az árvíz, védelemre volt tehát szük­sége­s védőszentjét Liber atyánkban, az alkohol­ban találta meg. Roppant szervezete beírta az alko­holt, más ember ilyen életmód mellett a kezdet kezdetén pusztult volna el, ám Krúdyban a „deliri­um" teremtő képességgé alakult, nem dúlta szét, inkább egyensúlyt teremtett benne. Ha tudatosan nézi a körötte zsibongó életet, ha beleilleszkedik irodalmi légkörünkbe, másodrangú íróvá züllött volna, vagy pedig meghasonlott volna emlékei, hajlamai és a körülötte zsivajgó élet feloldhatatlan ellentétén. A „delirium" azonban elkábította tuda­tát és réseket nyitott a tudatalattinak, életérzése mélységeiben sűrűsödő élményeinek, emlékeinek. Mindvégig éjszakázó életet élt. A nappal nem az ő világa volt, alig volt keresnivalója a valóságban, a kapitalista korszak Budapestjén. Éjszaka jött meg az ő ideje, midőn a nagyváros fényei és zsivaja sem tudják elfojtani a másik világ jelentkezését: az árnyakat, az álmot, az emlékek súlyos léptű, vagy csöndes csobbanású visszatérését, a tudat alatt szendergő életnek halk kopogtatását, vagy hara­gos dörömbölését. Az éjszakát szerette, midőn se­besültek és elítéltek lopakodnak elő, hogy még egyszer kortyintsanak a létezés italából és kiöntsék mindazt, ami lelkük fenekén összegyűlt csöndes panaszként, vagy emésztő méregnek. Az éjszaka kellett Krúdynak, mikor a valóságos élet körvona­lai lágyan szétomlanak s helyet adnak apáiknak, nagyapáiknak, őseiknek, titokzatos kapcsolataik­nak, napfényben láthatatlan összefüggéseiknek. Krúdy látszólag korhely, kártyás, szoknyabolond életet élt, mint a barbár a metropolisban, de ebben a barbárban őskultúra oldódott modern művészet­té a borospohár mellett. Kártyaszobákban, korcs­mákban és örömházakban léháskodott, de látszó­lag léha élete szüntelen fogantatást takart. Krúdy első könyvei a kilencszázas években je­lentek meg. Elbeszélésekkel kezdte, egyelőre Mik­száth nyomain ballagott. Első könyvei elárulják, hogy a nemesi kultúrából csöppent a magyar iro­dalomba. Hiába tűnt el látszólag a rendi Magyar­­ország, a népi világ a feneketlen mélységben ma­radt, ahol azelőtt is volt, hírnökei elpusztultak a falvakban, ha magvaik meg is fogantak, nem jutot­tak el a végső állomásig, a virággá nyílásig. Buda­pesten polgári irodalmat próbáltak teremteni, a vi­dékről fölvetődő jobbak pedig egyelőre továbbra is a nemesi kultúra utolsó üzeneteit hozták s úgy lát­szott, hogy sohse fogyunk ki ezekből az utolsó üze­netekből. Mikszáth, Ady, Justh Zsigmond, Kaffka Margit, Török Gyula, Krúdy, részben még Móricz Zsigmond is többé-kevésbé a nemesi kultúrából táplálkoztak s a Mikszáth-nyomokon bandukoló fiatal Krúdy már azt a hitet keltette, hogy gyökerei szélesebb területet hálóznak majd be, mint Mik­száth Kálmáné. Krúdy Mikszáthtól a pajkos törté­netet tanulta meg, a „pikáns" novellát, ezenkívül még kissé szlávos ízű miszticizmusa emlékeztetett Mikszáthra, ám Krúdy „szlávossága" más volt, mint a nagy palócé, lengyeles, tehát könnyelműbb, a könnyelműség nála elsőrangú művészi erővé nőtt: fölényesen ment a maga útján, érdeklődés nélkül nézett mindenre, ami művészi érdeklődésé­nek körén kívül esett. Első novellái vidéki-úri his­tóriák, nemesi-családi novellák, egyben tanúságok, hogy a nemesség humánumát és belső kultúráját milyen kevéssé aknázta ki a magyar irodalom. A nyugati kultúrhatások túlságosan ránk feküdtek, íróinkat századokon keresztül elsősorban az érde­kelte, hogy miképpen tudunk rezdülni a nyugati kultúra különféle hatásaira. Néha ugyan különös hangokat hallottak, belülről jöttek ezek a hangok és hasonlatosak voltak rájuk sóhajtásaihoz; egy­­egy pillanatra föl is villant az írókban, hogy ezekre a hangokra kellene figyelniük - Kölcseyben szem­lélhető tisztán ez a vívódó folyamat -, de aztán megrettentek tőlük, túlságosan „idegennek" talál­ták őket, ha a nyugati kultúra hangjaihoz hasonlí­tották, barbárnak vélték, nem tudták, mit kezdje­nek velük. „Nyugat kapujában", melyről különben oktalanul letagadtuk, hogy egyúttal Ázsia utolsó sánca is, ilyen pusztító alacsonysági érzéssel 56 Havi Magyar Fórum, 2013. június

Next