Hazánk, 1900. szeptember (7. évfolyam, 206-231. szám)
1900-09-01 / 206. szám
HAZÁNK. 206. szám, szeütközését az immár folyamatban levő gazdaságpolitikai újjászületéssel, akkor nyugodjanak bele a helyzetükbe. Mert ez a helyzet egész természetes következménye az általuk csinált reakciónak, amelynek a rabbilencseit immár széttördeltük. Budapest, augusztus 31. „Pedagógus szatócsok.“ A főudvarmesteri újság ma a vádaskodásokban és gyanúsításokban való kimeríthetlen változatosságát azzal tarkítja, hogy a «Hangya» szövetkezeti központot megteszi politikai centrumnak s összeköttetésbe hozza azt a néppárttal. Ebben annyi az igazság, amennyi a főudvarmesteri politika összes fényeiben, a rendelkezésére álló újságokban a becsület és tisztesség. Világosabban szólva, közönséges rágalom az, mikor a Hangyát a báró Bánffy Dezső parancsára, annak az emberei politikai agendával merik vádolni. A Hangyának soha semmi köze sem volt a politikához, lévén az gazdasági és társadalmi intézmény a maga becsületes és tiszta valóságában, amely éppen a Bánffy-korszak által a nép társadalmi és gazdasági életén ütött sebeket gyógyítja. Igaz, hogy papok is vannak a vidéki szövetkezetek vezetői között, mégpedig felekezeti különbség nélkül katholikusok és protestánsok, tanítók szintén felekezeti különbség nélkül vesznek részt a szövetkezet munkájában, valamint birtokosok szintén, lévén ezek a népnek természetes vezérei. Arról mi nem tehetünk, ha báró Bánffy Dezső a részletfizetéses ügynököket, a gép- és biztosítási ügynököket akarja népvezérekké felavatni, hogy ezek vezessék be az ország szegény lakosságát a gazdasági boldogulás Kánaánjába. Az is igaz, hogy a földművelési és kereskedelmi miniszter támogatásával szövetkezeti tanfolyam rendeztetek Budapesten. Értesülhetett erről a főudvarmester úr a Hazánkból, a Köztelekből, valamint a napisajtó minden orgánumából, mert a legszélesebb körű nyilvánossággal jön kihirdetve a tanfolyam. A tanfolyam különben nem is volt a Hangyának az alkotása, mert dicséretre méltó buzgalommal szántóvető parasztok közt egyszerre, egyaránt elterjeszthető. Mihelyt a telefont Edison föltalálta , az emberiség közkincsévé tette. A tanyai béres, ha fülére illeszti a kagylót, csak úgy hallhatja a mértföldekről odaröppenő szót, mint az egyetemi tudós. Vasúton a mulya palóc épp úgy roboghat Paks felé, mint az öszszes tudományok doktora. Ellenben az irodalmi, lírai, drámai alkotások világában szoros a vámsorompó. Átvihetők ugyan a termékek a vámon, de az idegen talajt meg nem termékenyítik. Mikor Shakspere meghalt s hátrahagyta örökkévaló remekeit, nálunk még hírmondója sem született meg Katona Józsefnek. Éppen ezért nemzetközi, egyetemes világirodalom nem is képzelhető ; az irodalmi alkotás a nemzet legsajátabb egyéniségének megnyilatkozása. De mivel a magyar színészet születése idejében nem volt eredeti drámairodalmunk, ott szedték a műsor gyöngyeit és kavicsait, ahol találták. Már most a mai színháznak egyik bűne az, hogy a kényszerűséget hagyománynak nézte s míg egyrészt az eredeti, nemzeti drámairodalom fejlesztésére egy lépést sem tett soha, az idegen ízlésnek, idegen termésnek valósággal fanatikus kengyelfutója. Rendszere, karaktere egyik színházunknak sincsen. A színházi ügynökök érdeke és élelmessége irányítja a műsort. Az operában operettre készülnek, a nemzetiben népszínműve, a Vígszínházban tragédia, a Magyar Színházban szecessziós hülyeség, a Népszínházban angol ballet lesz az attrakció. Természetesen egyik színház sem ragaszkodik híven a maga kapkodásához, mert a nemzettel, a nemzet irodalmával egyik sem nőtt össze s valamennyi versengve hirdeti főelvét, hogy a színház ma már első részt vett abban az Országos Központi Hitelszövetkezet is; az az intézmény, amelyet a Bánffy sajtóban tajtékzó rágalmazási düh sem mert politikával meggyanúsítani. Elmondjuk ezeket, nem mintha a Bánffy újságját akarnék kigyógyítani a rágalmazás e mániájából, hanem azért, mert a szövetkezeti eszmét a Bánffyék kalózkodásának martalékul nem engedjük át. Épp ez az oka, hogy a butasága és perfidiája által tündöklő rágalom mérgét kiveszszük. A Hangya megy tovább a maga útján. Akár akarja Bánffy, akár nem, ez a szövetkezeti alkotás ezentúl is folytatja munkásságát abban, hogy erősítse a népet, mentse meg a felesleges és illetéktelen közvetítés harácsolásaitól. A nép természetes vezérei, papok, tanítók és földbirtokosok felekezeti különbség nélkül, híjával minden politikai irányzatnak, igenis küzdeni fognak a nép kizsákmányolása, az uzsora minden fajtája ellen, amire a leghatásosabb védekezést éppen a szövetkezés adja meg. Alávalóság tehát ennél az akciónál politikai aknamunkáról beszélni. Igenis nevelkedni fognak pedagógus szatócsok, akik a politikai kalózokat ki fogják szorítani. A politikai nyár vége. Széll Kálmán miniszterelnök a jövő hét elején állandó tartózkodásra Budapestre érkezik s akkorra itt lesznek a kormány jelenleg távollevő többi tagjai is. Az első miniszteri tanácskozást szeptember hó ötödikén, szerdán tartják meg a miniszterelnöki palotában, melyen nagyszámú ügy kerül elintézés alá. Ezek közt az ügyek közt van több fontos törvényjavaslat is, különösen a földművelésügyi minisztériumból, melyeket a kormány az őszi ülésszak elején terjeszt már a képviselőház elé. Egy kulturünnep árnyékai. Megint ünnepeltünk egy nagyot a nemzeti eszmékért. Hoszszú felköszöntök mondattak a magyarságért, a magyarosodás izmosodására. Volt bankett, öszszecsendültek a poharak s tust húzott a cigány, a nyitrai, zólyomi urak pedig felkiáltottak, hogy éljen a magyar! A Felsőmagyarországi Közművelődési Egyesület tartotta közgyűlését s néhány nap előtt megemlékeztünk arról, hogy Thuróczy Vilmos nyitrai főispán, e kulturegyesület elnöke belátva végre, hogy az ő politikai múltja egyenesen kizárja azt, hogy ilyen nemzeti ünnepségeken vezessen — nem jelent meg a közgyűlésen, sorban mulatóhely, tehát fő az üzlet és ami becsődíti a közönséget, az jó. Nem mondom én, nem is kívánom, hogy a színház nevelő intézet vagy monostor legyen. Ha pajkosan lebben a szoknya, nem háborodom föl; ha bohósággal csiklandoznak, nem szedem a homlomat ráncba, szeretek kacagni. De már engedelmet kérek, mégiscsak koldus állapot, hogy a nemzetnek ne legyen egyetlenegy művészi csarnoka, melyben csupán a tiszta ízlést, a nemes költészetet szolgálják. És micsoda szemfényvesztés az azzal az eredeti műsorral ! Minden színház hirdet egy sereg eredeti új darabot: drámát, népszínművet, vígjátékot, operettet, sőt operát is. De az idegen vásári tömegáru egy emberöltőn át megrontotta már a közönség ízlését, elernyesztette az írók erkölcsét, önérzetét és ma az eredeti alkotások többnyire gyaló másolatok. Az operett zagyva muzsikáját idegen tárgyú szövegre innen-onnan szedik össze. A dráma levegője, földje, embere inkább hottentotta, semmint magyar. A kiegyezés óta folyt óriási társadalmi átalakulásoknak, új osztályok keletkezésének, a nemesség pusztulásának, a nép küzdelmeinek semmi nyoma ezekben a művekben. Ellenben Ibsen, Hauptmann, Halbe s a francia disznólkodás petéinek csatornája egy-egy hazai lángelme minden remeke. Nézzük a líránkat: Petőfi, a legmagyarabb poéta, világirodalmi nagyság. Epikai költészetünk gyöngyei a magyar színek pompájában ragyognak. De drámánk még a magyar tudományosságnál is szegényebb, a legkisebb nemzetekénél is hátrább sántikál. Ez a kétségbeejtő pangás mintegy predesztinálja egyetlen nemzeti műintézetünket a dráma Pedig amint most utólag kitűnik, nem ilyen elismerésre méltó dolog indította a nyitrai főispánt ez alkalommal a visszavonulásra, hanem indította az, hogy Thuróczy Vilmos elnöksége alatt a Felsőmagyarországi Közművelődési Egyesület valóságosan a csőd szélére jutott. És ez a zólyomi ünnepnek a nagyon sötét árnyéka. A Thuróczy-féle gazdálkodásnak ennél az egyesületnél az lett az eredménye, hogy az előző évben huszonkétezer korona, ez évben pedig harmincnégyezer korona a F. M. K. E. deficitje. És ez annál feltűnőbb, hogy a múlt évben az egyesület alig fordított valamit közművelődési czélokra s összes kiadása huszonötezer forint volt s ennek folyóvá tételére is a börze vagyonából vettek ki tizenhétezer forintot. Ilyen gazdálkodás mellett kétségtelen, hogy a F. M. K. E. meg fog bukni, ha csak meg nem szabadítják minél előbb a Thuróczy Vilmosoktól, akik ezt a szomorú, magyar szempontból szégyenletes állapotot előidézték. Kállay miniszter és a klagenfurti újság. A Klagenfurtban megjelenő Freien Stimmen című napilap azt újságolja, hogy Kállay Béni közös pénzügyminiszter már igen rövid idő múlva, még az őszszel, kénytelen lesz attól az állásától megválni, melyet, mint Bosznia- Hercegovina kormányzója tölt be. Kállay bukását a nevezett újság annak a mohamedánokkal szemben tanúsított önkényes eljárására vezeti vissza. Az állategészségügy államosítása. Néhány lap tendenciózus közleményekkel szokott megemlékezni azokról a közgazdasági munkálatokról, melyek a földmivelésügyi minisztériumban vannak folyamatban. Legutóbb azt híresztelték, hogy az állatkészségügy államosítása akadályokba ütközik s igy csak a jövő évi augusztus hónapban, tehát egy év múltán lesz életbeléptethető. Ezzel szemben konstatálhatjuk, hogy az állategészségügy államosításának keresztülvitele már 1901. január elsején már az egész vonalon megtörténik. Darányi Ignác földmivelésügyi miniszter ugyanis nagy súlyt helyez arra, hogy tárcájának egyik legfontosabb ágában semmi fennakadás ne történjen, azért elrendelte, hogy a törvény végrehajtásával járó munkálatok még a nyár és az ősz folyamán befejeztessenek. Újévig kinevezik az állami állatorvosokat is, számszerint mintegy 600-at. Az állategészségügyi közszolgálat államosításával az ország hét állategészségügyi kerületbe lesz beosztva. A kerületek székhelyei Pozsony, Veszprém, Budapest, Kassa, Nagyvárad, Temesvár és Kolozsvár vároirodalmi és színművészeti reformálás merész megkezdésére. Hiszen nemsokára úgy összezsugorodunk ezen a téren, hogy maholnap nem lesz aki Bánk bánt, Peturt, Tiborcot eljátsza, mivelhogy a mai ízlés szerint kánkánt táncol, ugrál a tenorista, a szende, a hős, az intrikus és mind az egész világ. Mételyt hint a szinház a nemzet szivébe s ekkor még büszkén veri a mellét, hogy a közönség igy kívánja. Igazán nem tudom : a tudatlanság vagy a rosszakarat vakmerősége-e ez? De mirevaló a siránkozás, mikor a sajtó (önző barátságból) oly teli tüdővel fújja a trombitát, oly bőszen üti a nagydobot és a boldog elégedettek hűhója úgy fölveri a szent ligetek csendjét, hogy az őszinte szó siráma nem juthat el az igazak lelkébe. Levelek hullása idején, mikor az iskolák és a színházak körül oly mohón toporzékol a hiú üresség, legjobb kimenekülni a természet ölébe, ahonnan éppen a szépséges szeptemberi verőfény elől kőfalai közé húzódott már a rabszolgaság. Fölségesek ilyenkor a szabad hegyi utak; a világszép Balaton tükre olyan nyugodt, derült: hadd járja bolondját odabenn a városban a féktelen ízlés, az erkölcsi és művészi zűrzavar. Hiszen elkövetkezik majd ennek is a vége. Az idő szörnyű kegyetlen, de nagyon igazságos. Kiirtja a gazt és szárnyaira emeli a becsest. Elmúlik minden, ami múlandóságra született, de örök marad, ami örök. E léha világ felfordult rendje majd helyre zökken; a vezető nagyságok névtelenül elporladnak. Hiszek egy Istenben: lesz még egyszer ünnep a világon. Uj kikelet lesz, beköszönt az aranyos napsugár. És ki tudja majd akkor megmondani, hogy hová lett a tavalyi hó. 2 Szombat, 1900. szeptember 1.