Helikon, 1990 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1990-11-09 / 45. szám

“ »• « ■' -iSr.tV ! • • ■*' ., .^1 ■ ♦ ^ Az egérnyommal kezdődő'.*' az egész. Zsuzsanna bement a főnökihez. Persze ez így túl egyszerűen hangzik: Zsu­zsanna bement a főnökhöz. Hozzá kell ten­nünk, hogy Zsuzsanna a titkárnőn keresztül­gázolva, a titkárnő ellenére, tiltakozásával még a hátában, berontott a főnökhöz. A főnök sokáig nem vette őt észre. Nem azért, mintha nem hallotta volna az ajtócsu­­kódást, sőt még a titkárnővel való vitatkozás egy része is áthallatszott a párnázott ajtón, de hát Zsuzsannának nem adatott meg, hogy annyira fontos legyen, észre is vegyék. Zsuzsannának odabenn az irodában, amíg hossú másodpercekig ücsörgött a perzsasző­nyegen, a köszönés után, amire nem kapott választ, az az érzése támadt, hogy levehetné az egyik festményt a falról, vagy kerekem kiguríthatná a sárga műbőrrel bevont fotelt, a főnök meg sem állítaná, fel sem nézne. A sértődékenységén hamar felülkerekedett a humorérzéke: leült, vagyis jobban mondva ráérősen letelepedett az egyik fotelbe, szép­vonalú lábát egymáson lóbálva, a batikolt bőr­­kazettácskából kivett egy cigarettát, és az ott heverő öngyújtóval rágyújtott. Néhányszor kiengedte a füstöt, aztán rög­tön a tárgyra térve megszólalt: — Főnök elvtárs, egér van a raktárban. A főnök rápillantott: — Kérem, nincs időm viccelődni. — Segítségre van szükségem. — Miben lehetek a segítségére? Zsuzsanna fanyarul elmosolyodott: — Egérfogó kéne. A főnök elkomorodott: — Értse meg, fontosabb dolgom is akad, nem gondolja, mint hogy itt... Zsuzsanna előrehajolt, aztán felugrott, mert a fotel mély volt, s ő túlságosan belesüppedt, az íróasztal lapjáig ért csak a homloka, és a főnök, aki az asztal mögött ült egy támlás szé­ken, borzasztó, elérhetetlen magasan tornyo­­sodott fölébe. A főnök komoran nézte Zsu­zsannát. — Az irattárról van szó — mondta komo­lyan Zsuzsanna —, segíteni kellene. — Az irattárról?! Na, hát mondja! — Vannak ott régi iratok. Még a rajon, sőt a régi megyék idejéből, ’44 előtti iratok, do­kumentumok, német, magyar, román nyel­vűek. Megtaláltam a gyárnak egy régi, 1920-as tervrajzát. Egy híres építész építette. Már mindenkinek mondtam, de senkit sem érde­kel. Az egészet oda kellene adni a levéltár­nak vagy a múzeumnak, ha valaki meg akar­ja majd írni a gyár történetét, akkor... — Ilyen sürgős? — kérdezte gúnyosan az igazgató. — Kilóra ők sem veszik át, leltározni kel­lene, vagy esetleg egy kicsike gyári múzeumot berendezni belőlük. — Gyári múzeumot! Egyéb se hiányzik a fe­jünkről. Ezenkívül? — Főnök elvtárs! Egér van. Eszik az egerek az irattárat. Túl értékes táplálék az egérnek a gyár régi tervrajza. — És?! — türelmetlenekedett a főnök. — Egérfogó kéne, és a kereskedelemben pil­lanatnyilag ... Ekkor berobbant a titkárnő. Kezében m­os­­talcán csörögtek a kávéskészlet darabjai. — Én mondtam, hogy nem lehet bejönni. — De bent van — csóválta a fejét megro­­vóan az igazgató, és mint egy tárgyra Zsu­zsannára mutatott. — Én mondtam, hogy nem lehet bejönni — ismételte ugyanolyan hangon a titkárnő, mint­ha repedt hanglemez volna. Ilyenek ezek —­­és a főnököt utánozva ő is úgy mutatott Zsu­zsannára, mint egy kellemetlen tárgyra. — Nincs bennük tekintélytisztelet. Pedig az igaz­gató elvtárs olyan nagyon jó hozzánk — vál­tott hízelgőre a hangja. — Igazán mondom, hogy a legjobb főnök, akit valaha ismertem, — nézett féloldalaslag a válla fölött, ízléste­lenül kacéran — csak nem akarok állandóan hízelegni, azért nem mondom. — Állandóan esetleg nem, de időnként azért nagyon — szólt most Zsuzsanna. A másik kettő csodálkozva nézett rá. Pon­tosan úgy csodálkoztak, mintha egy tárgy szó­lalt volna meg. — Én — folytatta most már makacs, esz­telenül dühös szemtelenséggel Zsuzsanna — csak azt a főnököt tudom tisztelni, aki meg­érdemli. — Kifelé! — kiáltott a főnök. — Kifelé — lihegte utána a titkárnő. Az igazgató hirtelen észbe kapott, nyugodt­ságot erőltetett magára, a titkárnő rajongva nézte. — Jöjjön vissza — mondta Zsuzsannának. — Visszajöhet — szólt a titkárnő. Zsuzsanna visszafordult, arcát kissé felfúj­va, összehúzott szemmel nézte azokat. — Miben lehetünk a segítségre, mondja már meg végre — préselte ki a szavakat fogai közt megjátszott türelemmel a főnök. Zsuzsanna egy pukkanással kiengedte a le­vegőt a szájából, elfintorította az orrát, és valahová a bal felső sarokba a plafonra bá­mulva mondta: — Egérfogó kell. — Fontosabb dolgom van, nem érti? Zsuzsanna vállat vont. — Csak mert kérdezte, azért mind ismét­lem. Nem lehet kapni a városban. — Tegyen le mérget — mondta a titkárnő. — Az sincs. Zsuzsanna most a másik sarkot kezdte bá­mulni, a repedések cirkalmas vonalait a fa­lon. — Hozza be a macskáját! — emelkedett fel ültéből az igazgató, olyan szenvedő volt az arca, mint egy mártíré. Zsuzsanna elmosolyodott. A titkárnő csilin­gelve felkacagott, leült a főttérbe; et, úgy lát­szik, nem zavarta, hogy a főnök feje fél mé­terrel fennebb van az övénél. Zsuzsanna szigorúan ránézett: — Nincs macskám — mondta halálos ko­molyan —, ha volna, bizony behoznám. Eset­­­leg van önöknek ... — Kérem szépen, elvtársnő — mondta a­­főnök —, valahogy úgy kell eszközölni, hogy ilyen, személyes, a vállalatot nem érintő dol­gokkal ne zavarjon. — Ez nem személyes probléma. — Kérem, azonnal hagyja el az irodámat. — Nem a maga irodája, hanem a gyáré. De maga úgy tesz, mintha még a falait is saját kezűleg rakta volna fel, úgy kisajátította. Az én irodám, az én titkárnőm, az én alkalma­­zottaim... A titkárnő felugrott, Zsuzsannához sietett, és szinte sajnálkozó sinogatásokkal kitusz­kolta az ajtón. Zsuzsanna kiment, a titkárnő íróasztalánál leült a körbeforgó székre. Kihúzogatta a fió­kokat, az egyikben talált egy halom fehér pa­pírt. Kivett egyet, és a köpenye felső zsebé­ben hordott töltőtollal, ami mindig folyt egy kicsit, és összetintázta a mutató és hüvelyk­ujját, írt egy kérést. A kérésben leírta az ege­ret, az iratok művelődéstörténeti fontosságát, segítséget kért a vezetőségtől. Ott várt kör­meit rágcsálva, amíg visszajött a titkárnő. Zsu­zsanna a kezébe nyomta a kérését, és arra kérte, hogy iktassa, most itt, a szeme láttára, mert később esetleg elfelejti, és véletlenül a szemétkosárba dobja. A titkárnő figyelmesen elolvasta. — Nem lesz ez így jó — szólt résztvevőn. — Miért? Mit írjak még bele? — Nem a kérésről beszélek — a titkárnő feltelepedett az asztal sarkára, és cigarettára gyújtott —, nem a kérésről beszélek, hanem a módszerről. A maga módszeréről. Nem fog elérni semmit, és ráadásul mindenkit maga ellen beszít. — Én nem tudok hízelegni. — Néha pedig érdemes. Az ostobák okos­nak, a rosszak jónak, a csúfok szépnek hiszik magukat tőle. Olykor, amikor a főnök nagyon szidni akar valakit, akkor én azt mondom neki, hogy ő mindig olyan jó és megértő, és akkor tényleg megértővé válik, legalábbis egy kicsivel megértőbbé. — Rólam meg azt mondta, hogy szemtelen vagyok. Ez nem volt valami nagy segítség. — Tényleg haragudtam. — És már nem haragszik? — Mit tudom én? — a titkárnő szeszélyesen felvonta a vállát. — Egy pillanatig azt hittem, segíteni akarok magán, de hát... eh!... nem érdekes. Beviszem a kérését. Megvárja? Zsuzsanna bólintott. — Ne nézze — jött vissza nevetve a tit­kárnő’ —, nézze, és csodálja az elért ered­ményt. Ráírta a kérés jobb felső sarkára, akarja saját szemével látni, vagy elég, ha én felolvasom: „Utasítjuk a raktár felelősét, vá­sároljon egérfogót.“ Kellett ez magának?! Az ég föld világon semmit sem ért el, ha csak azt nem, hogy kinevettette magát, és magára haragított­a ... — A hatalmasságokat, igen — fejezte be Zsuzsanna teljes közönnyel a megkezdett mon­datot. — Nyugdíjas korunkban majd egyen­­lőek leszünk. — Hogy érti ezt? — Hát úgy, hogy nem azt fogják írni a pa­pírjainkra, hogy nyugdíjas igazgató, nyugdíjas titkárnő, nyugdíjas raktárfelelős, hanem mind­hármunkéra csak annyit, hogy nyugdíjas. — A székemen ül — mondta erre fagyosan a titkárnő. — Azok az iratok igazán értékesek. Mit csi­náljak velük? — Engem nem érdekel. A székemen ül — ismételte meg a titkárnő a felszólítást, de Zsuzsanna még mindig nem mozdult. — Ma nincsenek hatással rám a hatalmas­ságok. — Ide figyeljen, velem ne gúnyolódjon. Ve­gye az iratait, s vigye haza. — Csak az hiányozna! — nevette el magát Zsuzsanna. — Jó tanács, nem mondom. Hol­nap meg jönnének, hogy megloptam a gyárat. Maga jönne legelöl, mi?! — Hát akkor csomagolja össze, s adja le a hulladékgyűjtőnek. Vagy vigye haza az irato­kat, ha már nem tud nélkülük élni, a begyűj­tőnek pedig adjon valami rossz újságokat, így minden rendben lesz, nem? Aztán majd oda­adja a levéltárnak. — S ha megkérdik tőlem, hogy honnan van­nak, mit mondok? Ha a levéltár számon kéri tőlem, hogy eddig hol rejtegettem? Nem lop­tam-e el belőlük? — Hagyjon már békén — fohászkodott fel a titkárnő. — Álljon fel a székemről, s húzza el innen a csíkot, különben úgy kezdek sikí­tani, hogy összeszalad az egész gyár, meg­mondom, hogy megtámadott, vagy valami ilyesmit. Ha azonnal nem megy ki az iro­dámból ... Zsuzsanna visszament a raktárba. A panellemezekkel és üveggel elválasztott kis irodában leült az asztalhoz. A termoszból teát töltött magának egy pohárba, és szür­csölgette. Tudta, hogy rémesen viselkedett, de nem érzett semmi megbánást. — Mibe kerülne neki egy utasítás? — gon­dolta. — Semmibe. De valahogy nem jó a ter­mészetem. Hogy kellett volna nekifogjak? Előbb meg kellett volna környékezni a titkár­nőt vagy a főnök feleségét, az is itt van az üzemi könyvtárban, igaz, nehéz elkapni, mert hazaszalad megsütni a tésztát, ha délután ven­déget várnak, és mindig csak a gyár érdeké­ben várnak vendéget, a megyétől, a főváros­ból, a gazdasági ellenőröket, az exportosztályt, a­mit tudom én mit. Mindegy! Esetleg fel­ajánlottam volna, hogy segítek dagasztani a tésztát, vagy kavarni a krémet, és közben el­panaszoltam volna, hogy mi van az iratokkal, dokumentumokkal, és nagyon is jól megér­tette volna, hogy milyen fontosak, hiszen ki­tűnő segítség vagyok ugye, s ennyit megtehet­nek cserébe, ez nem kerül pénzbe, de a bejá­rónő igen, és már másnapra el lehetett volna intézni az egészet. Csűrösné így intézte el, hogy az ő műhelyében saját villanyszerelő le­gyen, nincs is ott semmi baj soha, öt perc alatt kijavítanak mindent. Az is a gyár ér­dekében történt. Nem átallotta a gyár érde­kében tésztát gyúrni, sőt még az ujját is jól megégette, azt mondják akarattal, csak hogy több jóindulatra számíthasson ... Zsuzsanna hintázott a széken. A félig nyitott fiókban meglátta s elővette a számpecsételőt. — Ez egy nagyon fontos tárgy — mondta félhangosan. — Fontosabb mindannál, ami itt van — nézett az összekötözött elsárgult papír­­csomókra. A számpecsételő annyira fontos volt, hogy Zsuzsanna leltárában első helyen szerepelt. Négy éve, mindig, decemberben az évvégi lel­tést ezzel a tárggyal kezdik. •*­ Számpecsételő — huszonöt lej — olvassa hivatalos hangon skandálva a titkárnő és dilis szokása szerint, amíg a tárgyra és a válaszra várakozik, felkapja a jobb lábát, és hosszú bordószín körmeivel megvakarja — csizmája szárába benyúlva — a bokáját. — Számpecsételő — huszonöt lej. Zsuzsanna első alkalommal az egész fiókot szétdobálta, míg valahonnan legalulról, elő­került a számpecsételő. A titkárnő közben tü­relmetlenül figyelmeztette: — Tudja ugye, hogy leltári tárgy? Tudja, ugye, hogy mivel jár, ha nem találja meg? Ha nem tudja felmutatni, megfizeti. — Felmutatom. Azonnal felmutatom — vált türelmetlenné Zsuzsanna is. — Látja, hogy azt keresem. Mi a jóistent csináljuk egy hatjegyű számokat pecsételő szerszámmal otthon? Szá­mozzam meg a budipapírt s a házipapucso­mat? Mit képzel rólam, hogy hazahordom a leltári tárgyakat?! — Ezt senki sem állította. Csak azt kértük az elvtársnőtől, hogy mutassa fel. — Felmutatom azt is, és még mindjárt meg­mondom mit! — Az elvtársnő modora sok kívánnivalót hagy maga után — a titkárnő most a jobb lábán egyensúlyozva a bal csizmájában koto­rászott. Zsuzsanna közben megtalálta a keresett lel­tári tárgyat, és felmutatta. — Az egész állatvilágból csak a gólyák és a kutyák szokták felkapni a fél lábukat — mormolta gúnyosan, bántó szájfacsarintással. A titkárnő meghallotta ugyan, de nem vá­laszolt, ellenségeset villant a szeme. Azután szűkszavúan, hivatalos udvariassággal folytat­ták a leltározást... Az idén egy nappal hamarabb szóltak Zsu­zsannának a leltárról, úgyhogy Zsuzsanna gú­nyos haraggal jó előre előkészítette a szám­pecsételőt. Legalább jól kezdődjön a leltár. — Egy darab számpecsételő — huszonöt lej. — Itt van. Tessék! Csak azt nem tudom, im­már négy éve, mit csináljak vele — tört ki Zsuzsanna. — Pecsételjen számokat! Arra való. — Számokat?! — dühöngött Zsuzsanna. — Hova? És főleg hogyan? Bár legalább pecsét­párnát is adnának hozzája, hogy teljes legyen it felszerelés. — Pecsétpárnát? Ugyan minek? Hiszen úgy sincs, amire használja. Maga mondta. — Akkor utalják át valaki másnak. Olyan­nak, aki használja valamire. Aki használni tudja! — Az nem olyan egyszerű. A maga nevén van. Túl bonyolult az adminisztrációja a lel­tári tárgyak átutalásának. Meg aztán mit gon­dol, kinek kell? — Hát nekem biztosan nem. Vigyék, ahová akarják! Engem csak dühít, ha látom. — Az elvtársnő olyan, mintha a reggel csi­­hányra pisilt volna. A legösszeférhetetlenebb dolgozó, akivel volt szerencsém találkozni. Mit hányja-veti magát? örvendjen a kellemes be­osztásnak. Hol kap még egy ilyen kényelmes posztot azért a pénzért? Mi leltározni jöttünk, nem pedig veszekedni. Mindenki végezze szép csendesen a munkáját, hogy legyen békesség. — Békesség mennyben az istennek, és föl­dön a jóakaratú embereknek. — Ha jól tudom, ez itt raktár, nem pedig sekrestye vagy templom, s mi becsületes dol­gozók vagyunk, nem pedig imára összegyűlt nagyközönség, úgyhogy mérsékelje magát, és beszéljen rendesen. — Ez az! — emelte fel Zsuzsanna is a hang­ját. — Igaz, hogy ez itt raktár, csakhogy az ülőke nélküli, kétlábú székek, a használaton kívüli szekrények, irógépdobozok, egér rágta függönyök, zsír- és kávépecsétes szőnyegek raktára. Olyan szag van itt, mint egy sze­métdombon, s a sok ócskaságtól nem lehet az iratokhoz férni, a régi vármegyei iratok ösz­­szepenészedve olvashatatlanná silányulnak, már amit az egerek meghagynak belőlük. Évek óta könyörgök, hogy adjuk át őket a levél­tárnak, de semmi sem történik. Fontos, hogy négy éve beleltározzuk a huszonötletes pe­csétnyomót, s közben helytörténeti értékek vesznek el. Többek között a gyár területének adásvételi szerződése a XIX. századból, az alaprajza, a névsorok a... — Kérem, én már többször megmondtam magának, hogy engem ez nem érdekel. Foly­tathatjuk? — fordult a némán álldogáló köny­velőhöz. — Tőlem! — vont vállat az közönyösen. A titkárnő azonban csak nem tudta lenyel­ni, ami a bögyében volt, úgyhogy ott folytatta, ahol abbahagyta. — Drága Zsuzsanna elvtársnő — mondta gúnyosan —, én még azt is hajlandó vagyok megérteni, hogy mindenkinek van egy má­niája, nekem ugye többek között az, hogy vá­rakozás közben fél lábra állok, de hát szóval, amit maga csinál, az már túlzás. Mindenki annyi torkig van már a maga papírjaival, hogy már csak presztízsből, azért sem-ből nem fognak tenni valamit. Érti vagy nem érti, ne­kem most már mindegy. Én őszintén meg­mondom, hogy magával találkozni és szóba állni a világ legunalmasabb dolga. A régi bú­torokról, szőnyegekről csak annyit, hogy va­lahol raktározni kell őket, mert még nem telt ki a lefutási idejük. — És mennyi az a lefutási idő? — Mennyi is? — fordult a titkárnő a köny­velőhöz fontoskodva. — Tizenöt év. — Ügy van. Csak akkor lehet őket kiselej­tezni, bizottság jelenlétében megsemmisíteni. Addig használatban vannak. — Használatban?! Egy ülőlap nélküli két­lábú szék? És hány év van még a lefutási időből? — Lássuk csak ... nyolc vagy hét. Ilyesmi. — Köszönöm a felvilágosítást — tárta szét keserűen a kezét Zsuzsanna, és most már ma­ga indítványozta, hogy folytassák a leltáro­zást, hogy minél hamarabb megszabaduljon tőlük. — A vármegyei iratokkal is, nem tudom, mit mind akar — folytatta a titkárnő, és a könyvelő dühösen fújtatott, mert már maga is unta az egészet. — Már annyiszor megma­gyaráztuk, hogy húsz vagy még több, igen, vagy huszonöt éve kerültek a mostani helyük­re, azóta volt itt vagy tíz darab raktáros — kuncogott sértőn —, mindenkinek jó volt, ma­gának is legyen jó. Amíg nem kérik, addig mi nem ajánlgatjuk. Nem is biztos, hogy ér­tékesek. Na, nem kell idegeskedni! Egyszer minden megoldódik. — Igen, csak addig lehet, hogy olvashatat­lanná penészednek — makacskodott Zsu­zsanna. — Nem is biztos, hogy értékesek. — De az sem biztos, hogy nem azok. — Legyen magáé az utolsó szó — sóhajtott a titkárnő — úgyis csak azzal marad­ a sza­vakkal. — Folytathatjuk? — kérdezte a könyvelő. — Egy darab számpecsételő — huszonöt lej. Tessék felmutatni, kérem! — Már felmutattam. Zsuzsanna már nem volt ideges. Olyan üresség nőtt benne, olyan környerte­­len egykedvűség, ami már nemcsak másokat, hanem őt magát sem kímélte. — Egyszer majd mindennek vége lesz tán Nincs olyan kin, ami örökké fáj... — kezdte dúdolni. Megdöbbenve nézték. — Egy darab számpecsételő ... huszonöt... Egyszer majd mindennek vége lesz tán Nincs ... olyan ... ami örökké tart... majd ... Mióta az ember beleavatkozik a lét dol­gaiba ... Mióta az ember kötelességének érzi vál­toztatni szíven, emberen ... Mióta az ember hisz a teremtés csodá­jában ... Mióta az ember nem hisz semmiben... Mióta az ember hisz a saját teremtő ere­jében ... Mióta az ember nem mer hinni önma­gában ... Azóta az ember hétfejű... tizenkétfe­­jű ... ezerfejű ... sárkányokat szabadított fel... A kezdetek kezdetétől sárkányokkal élünk együtt. Legyünk őszinték: merjük bevallani a sa­ját sárkányainkat legalább. Ha legyőzzük ő­­ket... vagy ha vereséget... Hétfejű sárkányok állnak közénk, amikor éppen kezet akarunk fogni egymással. Olyankor félünk egymástól, de úgy teszünk, mintha nem ... Félünk a kérdéstől, amit nap mint nap fel­tesz nekünk a világ. Félünk, hogy egy nap va­lamennyiünket egyenként felszólítanak, fele­letre hívnak ... valamennyiünknek meg kell magyaráznunk, hogy... meg kell magyaráz­nunk, miért... Megtörténhet, hogy egy napon nagyon fon­tosak leszünk, olyan fontosak, hogy valami nagyon fontosat kérdeznek tőlünk és vála­szolnunk kell. Épp Nekünk! KOZMA MÁRIA Elvtársi egérfogó Feszt László: Kompozíció 9

Next