Helikon, 1990 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1990-11-09 / 45. szám
“ »• « ■' -iSr.tV ! • • ■*' ., .^1 ■ ♦ ^ Az egérnyommal kezdődő'.*' az egész. Zsuzsanna bement a főnökihez. Persze ez így túl egyszerűen hangzik: Zsuzsanna bement a főnökhöz. Hozzá kell tennünk, hogy Zsuzsanna a titkárnőn keresztülgázolva, a titkárnő ellenére, tiltakozásával még a hátában, berontott a főnökhöz. A főnök sokáig nem vette őt észre. Nem azért, mintha nem hallotta volna az ajtócsukódást, sőt még a titkárnővel való vitatkozás egy része is áthallatszott a párnázott ajtón, de hát Zsuzsannának nem adatott meg, hogy annyira fontos legyen, észre is vegyék. Zsuzsannának odabenn az irodában, amíg hossú másodpercekig ücsörgött a perzsaszőnyegen, a köszönés után, amire nem kapott választ, az az érzése támadt, hogy levehetné az egyik festményt a falról, vagy kerekem kiguríthatná a sárga műbőrrel bevont fotelt, a főnök meg sem állítaná, fel sem nézne. A sértődékenységén hamar felülkerekedett a humorérzéke: leült, vagyis jobban mondva ráérősen letelepedett az egyik fotelbe, szépvonalú lábát egymáson lóbálva, a batikolt bőrkazettácskából kivett egy cigarettát, és az ott heverő öngyújtóval rágyújtott. Néhányszor kiengedte a füstöt, aztán rögtön a tárgyra térve megszólalt: — Főnök elvtárs, egér van a raktárban. A főnök rápillantott: — Kérem, nincs időm viccelődni. — Segítségre van szükségem. — Miben lehetek a segítségére? Zsuzsanna fanyarul elmosolyodott: — Egérfogó kéne. A főnök elkomorodott: — Értse meg, fontosabb dolgom is akad, nem gondolja, mint hogy itt... Zsuzsanna előrehajolt, aztán felugrott, mert a fotel mély volt, s ő túlságosan belesüppedt, az íróasztal lapjáig ért csak a homloka, és a főnök, aki az asztal mögött ült egy támlás széken, borzasztó, elérhetetlen magasan tornyosodott fölébe. A főnök komoran nézte Zsuzsannát. — Az irattárról van szó — mondta komolyan Zsuzsanna —, segíteni kellene. — Az irattárról?! Na, hát mondja! — Vannak ott régi iratok. Még a rajon, sőt a régi megyék idejéből, ’44 előtti iratok, dokumentumok, német, magyar, román nyelvűek. Megtaláltam a gyárnak egy régi, 1920-as tervrajzát. Egy híres építész építette. Már mindenkinek mondtam, de senkit sem érdekel. Az egészet oda kellene adni a levéltárnak vagy a múzeumnak, ha valaki meg akarja majd írni a gyár történetét, akkor... — Ilyen sürgős? — kérdezte gúnyosan az igazgató. — Kilóra ők sem veszik át, leltározni kellene, vagy esetleg egy kicsike gyári múzeumot berendezni belőlük. — Gyári múzeumot! Egyéb se hiányzik a fejünkről. Ezenkívül? — Főnök elvtárs! Egér van. Eszik az egerek az irattárat. Túl értékes táplálék az egérnek a gyár régi tervrajza. — És?! — türelmetlenekedett a főnök. — Egérfogó kéne, és a kereskedelemben pillanatnyilag ... Ekkor berobbant a titkárnő. Kezében mostalcán csörögtek a kávéskészlet darabjai. — Én mondtam, hogy nem lehet bejönni. — De bent van — csóválta a fejét megrovóan az igazgató, és mint egy tárgyra Zsuzsannára mutatott. — Én mondtam, hogy nem lehet bejönni — ismételte ugyanolyan hangon a titkárnő, mintha repedt hanglemez volna. Ilyenek ezek —és a főnököt utánozva ő is úgy mutatott Zsuzsannára, mint egy kellemetlen tárgyra. — Nincs bennük tekintélytisztelet. Pedig az igazgató elvtárs olyan nagyon jó hozzánk — váltott hízelgőre a hangja. — Igazán mondom, hogy a legjobb főnök, akit valaha ismertem, — nézett féloldalaslag a válla fölött, ízléstelenül kacéran — csak nem akarok állandóan hízelegni, azért nem mondom. — Állandóan esetleg nem, de időnként azért nagyon — szólt most Zsuzsanna. A másik kettő csodálkozva nézett rá. Pontosan úgy csodálkoztak, mintha egy tárgy szólalt volna meg. — Én — folytatta most már makacs, esztelenül dühös szemtelenséggel Zsuzsanna — csak azt a főnököt tudom tisztelni, aki megérdemli. — Kifelé! — kiáltott a főnök. — Kifelé — lihegte utána a titkárnő. Az igazgató hirtelen észbe kapott, nyugodtságot erőltetett magára, a titkárnő rajongva nézte. — Jöjjön vissza — mondta Zsuzsannának. — Visszajöhet — szólt a titkárnő. Zsuzsanna visszafordult, arcát kissé felfújva, összehúzott szemmel nézte azokat. — Miben lehetünk a segítségre, mondja már meg végre — préselte ki a szavakat fogai közt megjátszott türelemmel a főnök. Zsuzsanna egy pukkanással kiengedte a levegőt a szájából, elfintorította az orrát, és valahová a bal felső sarokba a plafonra bámulva mondta: — Egérfogó kell. — Fontosabb dolgom van, nem érti? Zsuzsanna vállat vont. — Csak mert kérdezte, azért mind ismétlem. Nem lehet kapni a városban. — Tegyen le mérget — mondta a titkárnő. — Az sincs. Zsuzsanna most a másik sarkot kezdte bámulni, a repedések cirkalmas vonalait a falon. — Hozza be a macskáját! — emelkedett fel ültéből az igazgató, olyan szenvedő volt az arca, mint egy mártíré. Zsuzsanna elmosolyodott. A titkárnő csilingelve felkacagott, leült a főttérbe; et, úgy látszik, nem zavarta, hogy a főnök feje fél méterrel fennebb van az övénél. Zsuzsanna szigorúan ránézett: — Nincs macskám — mondta halálos komolyan —, ha volna, bizony behoznám. Esetleg van önöknek ... — Kérem szépen, elvtársnő — mondta afőnök —, valahogy úgy kell eszközölni, hogy ilyen, személyes, a vállalatot nem érintő dolgokkal ne zavarjon. — Ez nem személyes probléma. — Kérem, azonnal hagyja el az irodámat. — Nem a maga irodája, hanem a gyáré. De maga úgy tesz, mintha még a falait is saját kezűleg rakta volna fel, úgy kisajátította. Az én irodám, az én titkárnőm, az én alkalmazottaim... A titkárnő felugrott, Zsuzsannához sietett, és szinte sajnálkozó sinogatásokkal kituszkolta az ajtón. Zsuzsanna kiment, a titkárnő íróasztalánál leült a körbeforgó székre. Kihúzogatta a fiókokat, az egyikben talált egy halom fehér papírt. Kivett egyet, és a köpenye felső zsebében hordott töltőtollal, ami mindig folyt egy kicsit, és összetintázta a mutató és hüvelykujját, írt egy kérést. A kérésben leírta az egeret, az iratok művelődéstörténeti fontosságát, segítséget kért a vezetőségtől. Ott várt körmeit rágcsálva, amíg visszajött a titkárnő. Zsuzsanna a kezébe nyomta a kérését, és arra kérte, hogy iktassa, most itt, a szeme láttára, mert később esetleg elfelejti, és véletlenül a szemétkosárba dobja. A titkárnő figyelmesen elolvasta. — Nem lesz ez így jó — szólt résztvevőn. — Miért? Mit írjak még bele? — Nem a kérésről beszélek — a titkárnő feltelepedett az asztal sarkára, és cigarettára gyújtott —, nem a kérésről beszélek, hanem a módszerről. A maga módszeréről. Nem fog elérni semmit, és ráadásul mindenkit maga ellen beszít. — Én nem tudok hízelegni. — Néha pedig érdemes. Az ostobák okosnak, a rosszak jónak, a csúfok szépnek hiszik magukat tőle. Olykor, amikor a főnök nagyon szidni akar valakit, akkor én azt mondom neki, hogy ő mindig olyan jó és megértő, és akkor tényleg megértővé válik, legalábbis egy kicsivel megértőbbé. — Rólam meg azt mondta, hogy szemtelen vagyok. Ez nem volt valami nagy segítség. — Tényleg haragudtam. — És már nem haragszik? — Mit tudom én? — a titkárnő szeszélyesen felvonta a vállát. — Egy pillanatig azt hittem, segíteni akarok magán, de hát... eh!... nem érdekes. Beviszem a kérését. Megvárja? Zsuzsanna bólintott. — Ne nézze — jött vissza nevetve a titkárnő’ —, nézze, és csodálja az elért eredményt. Ráírta a kérés jobb felső sarkára, akarja saját szemével látni, vagy elég, ha én felolvasom: „Utasítjuk a raktár felelősét, vásároljon egérfogót.“ Kellett ez magának?! Az ég föld világon semmit sem ért el, ha csak azt nem, hogy kinevettette magát, és magára haragította ... — A hatalmasságokat, igen — fejezte be Zsuzsanna teljes közönnyel a megkezdett mondatot. — Nyugdíjas korunkban majd egyenlőek leszünk. — Hogy érti ezt? — Hát úgy, hogy nem azt fogják írni a papírjainkra, hogy nyugdíjas igazgató, nyugdíjas titkárnő, nyugdíjas raktárfelelős, hanem mindhármunkéra csak annyit, hogy nyugdíjas. — A székemen ül — mondta erre fagyosan a titkárnő. — Azok az iratok igazán értékesek. Mit csináljak velük? — Engem nem érdekel. A székemen ül — ismételte meg a titkárnő a felszólítást, de Zsuzsanna még mindig nem mozdult. — Ma nincsenek hatással rám a hatalmasságok. — Ide figyeljen, velem ne gúnyolódjon. Vegye az iratait, s vigye haza. — Csak az hiányozna! — nevette el magát Zsuzsanna. — Jó tanács, nem mondom. Holnap meg jönnének, hogy megloptam a gyárat. Maga jönne legelöl, mi?! — Hát akkor csomagolja össze, s adja le a hulladékgyűjtőnek. Vagy vigye haza az iratokat, ha már nem tud nélkülük élni, a begyűjtőnek pedig adjon valami rossz újságokat, így minden rendben lesz, nem? Aztán majd odaadja a levéltárnak. — S ha megkérdik tőlem, hogy honnan vannak, mit mondok? Ha a levéltár számon kéri tőlem, hogy eddig hol rejtegettem? Nem loptam-e el belőlük? — Hagyjon már békén — fohászkodott fel a titkárnő. — Álljon fel a székemről, s húzza el innen a csíkot, különben úgy kezdek sikítani, hogy összeszalad az egész gyár, megmondom, hogy megtámadott, vagy valami ilyesmit. Ha azonnal nem megy ki az irodámból ... Zsuzsanna visszament a raktárba. A panellemezekkel és üveggel elválasztott kis irodában leült az asztalhoz. A termoszból teát töltött magának egy pohárba, és szürcsölgette. Tudta, hogy rémesen viselkedett, de nem érzett semmi megbánást. — Mibe kerülne neki egy utasítás? — gondolta. — Semmibe. De valahogy nem jó a természetem. Hogy kellett volna nekifogjak? Előbb meg kellett volna környékezni a titkárnőt vagy a főnök feleségét, az is itt van az üzemi könyvtárban, igaz, nehéz elkapni, mert hazaszalad megsütni a tésztát, ha délután vendéget várnak, és mindig csak a gyár érdekében várnak vendéget, a megyétől, a fővárosból, a gazdasági ellenőröket, az exportosztályt, amit tudom én mit. Mindegy! Esetleg felajánlottam volna, hogy segítek dagasztani a tésztát, vagy kavarni a krémet, és közben elpanaszoltam volna, hogy mi van az iratokkal, dokumentumokkal, és nagyon is jól megértette volna, hogy milyen fontosak, hiszen kitűnő segítség vagyok ugye, s ennyit megtehetnek cserébe, ez nem kerül pénzbe, de a bejárónő igen, és már másnapra el lehetett volna intézni az egészet. Csűrösné így intézte el, hogy az ő műhelyében saját villanyszerelő legyen, nincs is ott semmi baj soha, öt perc alatt kijavítanak mindent. Az is a gyár érdekében történt. Nem átallotta a gyár érdekében tésztát gyúrni, sőt még az ujját is jól megégette, azt mondják akarattal, csak hogy több jóindulatra számíthasson ... Zsuzsanna hintázott a széken. A félig nyitott fiókban meglátta s elővette a számpecsételőt. — Ez egy nagyon fontos tárgy — mondta félhangosan. — Fontosabb mindannál, ami itt van — nézett az összekötözött elsárgult papírcsomókra. A számpecsételő annyira fontos volt, hogy Zsuzsanna leltárában első helyen szerepelt. Négy éve, mindig, decemberben az évvégi leltést ezzel a tárggyal kezdik. •* Számpecsételő — huszonöt lej — olvassa hivatalos hangon skandálva a titkárnő és dilis szokása szerint, amíg a tárgyra és a válaszra várakozik, felkapja a jobb lábát, és hosszú bordószín körmeivel megvakarja — csizmája szárába benyúlva — a bokáját. — Számpecsételő — huszonöt lej. Zsuzsanna első alkalommal az egész fiókot szétdobálta, míg valahonnan legalulról, előkerült a számpecsételő. A titkárnő közben türelmetlenül figyelmeztette: — Tudja ugye, hogy leltári tárgy? Tudja, ugye, hogy mivel jár, ha nem találja meg? Ha nem tudja felmutatni, megfizeti. — Felmutatom. Azonnal felmutatom — vált türelmetlenné Zsuzsanna is. — Látja, hogy azt keresem. Mi a jóistent csináljuk egy hatjegyű számokat pecsételő szerszámmal otthon? Számozzam meg a budipapírt s a házipapucsomat? Mit képzel rólam, hogy hazahordom a leltári tárgyakat?! — Ezt senki sem állította. Csak azt kértük az elvtársnőtől, hogy mutassa fel. — Felmutatom azt is, és még mindjárt megmondom mit! — Az elvtársnő modora sok kívánnivalót hagy maga után — a titkárnő most a jobb lábán egyensúlyozva a bal csizmájában kotorászott. Zsuzsanna közben megtalálta a keresett leltári tárgyat, és felmutatta. — Az egész állatvilágból csak a gólyák és a kutyák szokták felkapni a fél lábukat — mormolta gúnyosan, bántó szájfacsarintással. A titkárnő meghallotta ugyan, de nem válaszolt, ellenségeset villant a szeme. Azután szűkszavúan, hivatalos udvariassággal folytatták a leltározást... Az idén egy nappal hamarabb szóltak Zsuzsannának a leltárról, úgyhogy Zsuzsanna gúnyos haraggal jó előre előkészítette a számpecsételőt. Legalább jól kezdődjön a leltár. — Egy darab számpecsételő — huszonöt lej. — Itt van. Tessék! Csak azt nem tudom, immár négy éve, mit csináljak vele — tört ki Zsuzsanna. — Pecsételjen számokat! Arra való. — Számokat?! — dühöngött Zsuzsanna. — Hova? És főleg hogyan? Bár legalább pecsétpárnát is adnának hozzája, hogy teljes legyen it felszerelés. — Pecsétpárnát? Ugyan minek? Hiszen úgy sincs, amire használja. Maga mondta. — Akkor utalják át valaki másnak. Olyannak, aki használja valamire. Aki használni tudja! — Az nem olyan egyszerű. A maga nevén van. Túl bonyolult az adminisztrációja a leltári tárgyak átutalásának. Meg aztán mit gondol, kinek kell? — Hát nekem biztosan nem. Vigyék, ahová akarják! Engem csak dühít, ha látom. — Az elvtársnő olyan, mintha a reggel csihányra pisilt volna. A legösszeférhetetlenebb dolgozó, akivel volt szerencsém találkozni. Mit hányja-veti magát? örvendjen a kellemes beosztásnak. Hol kap még egy ilyen kényelmes posztot azért a pénzért? Mi leltározni jöttünk, nem pedig veszekedni. Mindenki végezze szép csendesen a munkáját, hogy legyen békesség. — Békesség mennyben az istennek, és földön a jóakaratú embereknek. — Ha jól tudom, ez itt raktár, nem pedig sekrestye vagy templom, s mi becsületes dolgozók vagyunk, nem pedig imára összegyűlt nagyközönség, úgyhogy mérsékelje magát, és beszéljen rendesen. — Ez az! — emelte fel Zsuzsanna is a hangját. — Igaz, hogy ez itt raktár, csakhogy az ülőke nélküli, kétlábú székek, a használaton kívüli szekrények, irógépdobozok, egér rágta függönyök, zsír- és kávépecsétes szőnyegek raktára. Olyan szag van itt, mint egy szemétdombon, s a sok ócskaságtól nem lehet az iratokhoz férni, a régi vármegyei iratok öszszepenészedve olvashatatlanná silányulnak, már amit az egerek meghagynak belőlük. Évek óta könyörgök, hogy adjuk át őket a levéltárnak, de semmi sem történik. Fontos, hogy négy éve beleltározzuk a huszonötletes pecsétnyomót, s közben helytörténeti értékek vesznek el. Többek között a gyár területének adásvételi szerződése a XIX. századból, az alaprajza, a névsorok a... — Kérem, én már többször megmondtam magának, hogy engem ez nem érdekel. Folytathatjuk? — fordult a némán álldogáló könyvelőhöz. — Tőlem! — vont vállat az közönyösen. A titkárnő azonban csak nem tudta lenyelni, ami a bögyében volt, úgyhogy ott folytatta, ahol abbahagyta. — Drága Zsuzsanna elvtársnő — mondta gúnyosan —, én még azt is hajlandó vagyok megérteni, hogy mindenkinek van egy mániája, nekem ugye többek között az, hogy várakozás közben fél lábra állok, de hát szóval, amit maga csinál, az már túlzás. Mindenki annyi torkig van már a maga papírjaival, hogy már csak presztízsből, azért sem-ből nem fognak tenni valamit. Érti vagy nem érti, nekem most már mindegy. Én őszintén megmondom, hogy magával találkozni és szóba állni a világ legunalmasabb dolga. A régi bútorokról, szőnyegekről csak annyit, hogy valahol raktározni kell őket, mert még nem telt ki a lefutási idejük. — És mennyi az a lefutási idő? — Mennyi is? — fordult a titkárnő a könyvelőhöz fontoskodva. — Tizenöt év. — Ügy van. Csak akkor lehet őket kiselejtezni, bizottság jelenlétében megsemmisíteni. Addig használatban vannak. — Használatban?! Egy ülőlap nélküli kétlábú szék? És hány év van még a lefutási időből? — Lássuk csak ... nyolc vagy hét. Ilyesmi. — Köszönöm a felvilágosítást — tárta szét keserűen a kezét Zsuzsanna, és most már maga indítványozta, hogy folytassák a leltározást, hogy minél hamarabb megszabaduljon tőlük. — A vármegyei iratokkal is, nem tudom, mit mind akar — folytatta a titkárnő, és a könyvelő dühösen fújtatott, mert már maga is unta az egészet. — Már annyiszor megmagyaráztuk, hogy húsz vagy még több, igen, vagy huszonöt éve kerültek a mostani helyükre, azóta volt itt vagy tíz darab raktáros — kuncogott sértőn —, mindenkinek jó volt, magának is legyen jó. Amíg nem kérik, addig mi nem ajánlgatjuk. Nem is biztos, hogy értékesek. Na, nem kell idegeskedni! Egyszer minden megoldódik. — Igen, csak addig lehet, hogy olvashatatlanná penészednek — makacskodott Zsuzsanna. — Nem is biztos, hogy értékesek. — De az sem biztos, hogy nem azok. — Legyen magáé az utolsó szó — sóhajtott a titkárnő — úgyis csak azzal marad a szavakkal. — Folytathatjuk? — kérdezte a könyvelő. — Egy darab számpecsételő — huszonöt lej. Tessék felmutatni, kérem! — Már felmutattam. Zsuzsanna már nem volt ideges. Olyan üresség nőtt benne, olyan környertelen egykedvűség, ami már nemcsak másokat, hanem őt magát sem kímélte. — Egyszer majd mindennek vége lesz tán Nincs olyan kin, ami örökké fáj... — kezdte dúdolni. Megdöbbenve nézték. — Egy darab számpecsételő ... huszonöt... Egyszer majd mindennek vége lesz tán Nincs ... olyan ... ami örökké tart... majd ... Mióta az ember beleavatkozik a lét dolgaiba ... Mióta az ember kötelességének érzi változtatni szíven, emberen ... Mióta az ember hisz a teremtés csodájában ... Mióta az ember nem hisz semmiben... Mióta az ember hisz a saját teremtő erejében ... Mióta az ember nem mer hinni önmagában ... Azóta az ember hétfejű... tizenkétfejű ... ezerfejű ... sárkányokat szabadított fel... A kezdetek kezdetétől sárkányokkal élünk együtt. Legyünk őszinték: merjük bevallani a saját sárkányainkat legalább. Ha legyőzzük őket... vagy ha vereséget... Hétfejű sárkányok állnak közénk, amikor éppen kezet akarunk fogni egymással. Olyankor félünk egymástól, de úgy teszünk, mintha nem ... Félünk a kérdéstől, amit nap mint nap feltesz nekünk a világ. Félünk, hogy egy nap valamennyiünket egyenként felszólítanak, feleletre hívnak ... valamennyiünknek meg kell magyaráznunk, hogy... meg kell magyaráznunk, miért... Megtörténhet, hogy egy napon nagyon fontosak leszünk, olyan fontosak, hogy valami nagyon fontosat kérdeznek tőlünk és válaszolnunk kell. Épp Nekünk! KOZMA MÁRIA Elvtársi egérfogó Feszt László: Kompozíció 9