Helikon, 1995 (6. évfolyam, 183-206. szám)
1995-12-05 / 23. szám (205.)
. »» folytatás a 9. oldalról sad az ég kárpitja, aztán mégsem történt semmi. Csupán György, a Sárkányölő landolt mellettük, elcsípve még az utolsó szavakat és a benne rejlő tagadó szócskát, aminőt az emlékezetes lázadás óta teremtett lélek ki nem ejtett száján a Paradicsomban. Mármost itt tudni kell: Györgyöt nem sokan szerették a mennyekben. Mondhatni, nem volt éppen népszerű. Persze, szó sem volt itt haragról vagy gyűlöletről, ilyesminek itt nem volt helye — a harcos szent jelenléte azonban valamelyest mégiscsak sértette a tisztelendő angyalokat. Afféle betolakodóként néztek rá, elvégre, a kötelező angyali tisztaságon túl, mégiscsak tapadt hozzá valami a tisztátalanság gyanújából. Valahogy senki nem emlékezett rá, hogy ott lett volna már a kezdet kezdetén, a Teremtéskor, továbbá szerepe, és a mennyei hierarchián betöltött helye sem volt egészen vitágos. György egyszercsak ott volt, s ezt így megszokni az örök változatlanságban még akkor sem lett volna könnyű, ha valamelyest angyalibb természettel áldotta volna meg az Úr. Tagadhatatlan, Györgyben a kelletténél jóval több temperamentum és érzelem rejtezkedett — egyesek szerint ez az emberek között eltöltött időszak eredménye, bár biztosat erről sem tudott senki. Egyike volt az elfogadott misztériumoknak — az angyalokat pedig nem érdekelhették, és nem is érdekelték a misztériumok. Ebben a helyzetben azonban ténylegesen nem tett jót ez a mennybéli mérce szerinti izgága természet. György ugyanis nem riadt vissza a kérdés súlyától, ő nem. Gábriel immár bebizonyosodó hiánya nem taglózta le. Még aznap végigjárta az összes angyalokat; kérdezett, érdeklődött, intézkedett és megállapított, a másnap reggeli hallelujánál pedig általa mindenki tudomást szerzett a borzalmas tényről, miszerint Gábriel nincs, Gábrel eltűnt a Mennyek Országából. Más szóval, nincs a helyén, valami megváltozott. A változás pedig itt nem volt természetes, az angyalok és szentek pedig olyasmit tapasztalhattak, ami a kiűzetés óta nem fordult elő: félelmet és zavarodottságot. Ezt, persze, senki nem merte közölni másokkal, természetellenes érzés volt, felfoghatatlan, méltatlan helyzetükhöz. S bár a jelenséget mindenki saját egyéni balesetének tekintette, a hangulat észrevehetően leromlott, s valami baljós, búbánatos levegő szállta meg a mennyek országát, ami rövidesen magának az Úrnak is feltűnt. Egy pillanatra föleszmélt szentséges magányából, és megállapította a bajok forrását. Nincs Gábriel—konstatálta—Gábriel nincs itt És ekkor valami fölfoghatatlan, kimondhatatlan szörnyűség történt. Arra a kérdésre, hol van Gábriel, a Mindentudó döbbenettel hallotta saját válaszát: — Nem tudom. A legfélelmetesebb pedig az volt, hogy a vitág mégsem dőlt össze. Az Úr pedig észlelte, hogy mindenek ellenére továbbra is Mindenható, hiszen tudja, hogy mit tud, és mit nem tud. Égen és földön mindenre választ tudott adni, kivéve azt, hogy merre van Gábriel arkangyal. Enélkül pedig mit sem ért a Tudás, melynek csak teljességében van értelme — nem volt már teljes, nem volt isteni. A cselekvés azonban megmaradt a mindenhatóság birtokában, és egy mértékkel mérhetetlen időtöredék alatt az Úr döntött, cselekedett, s még mielőtt a semmiből támadó végtelenül sok kérdés, bizonytalanság szétrobbanthatta volna a viágot, megszüntette a bajok forrását. Egyetlen szempillantás alatt a mennyekben minden megváltozott: Gábriel létezése töröltetett, többé senkinek nem tűnt fel hiánya. Nem emlékezett többé senki Gábrielre — ahogyan az Úron kívül senki nem tudta már, hogy valaha a mennyekben létezett. A dolgoknak azonban következményeik vannak, az Úr pedig bizonyos idő után mérhetetlen aggodalommal vette tudomásul, ahogyan egy napon eltűnik Úriél, majd Ráfáel, Azáel és Kromáeh, és sorjában, időtlen idők alatt a többi angyal is. Fogytak, lassan, de állandóan, megállíthatatlanul. Egyszerűen csak eltünedeztek, s nem kellett isteni tudás előrelátni, hogy rövidesen teljesen kiürül a Mennyek Országa. A legaggasztóbb pedig nem annyira ez volt, mint inkább a tény, hogy az angyalok halhatatlanok, így valahol mégiscsak létezniük kell. Hogy hol, azt viszont az Úr szomorúan észlelte, hogy nemcsak Ő, de még az egészet kiagyaló szemtelen író sem tudja — s minden valószínűség mellett az Olvasó sem fogja megtudni soha. SOHA. Gábor Andrea rajza » »A folytatás a 9. oldalról gél és mengelei műgonddal kidolgozott részleteit. Az írás zárómondata, a J. A. idézet ("A hetedik te magad légy!") frappáns, lekerekítő, továbbgondolásra késztető stb., de nekem valahogy egy Kafka-novella is eszembe jutott, az az iszonytató, remekbe írt jelenet, amikor a hóhér (ha nem is hetedikként) maga fekszik a halálba tetováló masinájának tűi alá. Csakhogy ott a borzalom eszköz volt, nem cél. Olyan mellőzhetetlen kelléke a kafkai mondandónak, mint himlőoltásnak a tű. Itt viszont az előzményektől, minden további gondolattól, tartalomtól megfosztott szöveggel állunk szemben. A meztelen borzalommal, ami még nem irodalom, s amit csak ember agyalhat ki, ráadásul teljesen öncélúan. Merthogy a sárkány rövid úton szokta elintézni a "páciensét". Méghozzá világos és érthető szándékkal, hogy megegye. A: Az utolsó novellában tényleg gyilkosan cinikussá válik a kezdetben játékos irónia, de ha a kötetet egységes egészként, novellaciklusként fogjuk fel, akkor az említett két írás is funkcionálissá (és irodalmi szöveggé) válik. (Bár szerintem a saját lábukon is megállnak.) György Attila lényegében a relativizáló irónia válfajait, fokozatait "gyakorolja", s csak olyankor fog mellé, amikor e távolságteremtő magatartás bástyáit feladva a klasszikus értelemben vett azonosulást, feloldódást keresi, olyan egynemű esztétikai minőségek világában, mint a magasztosság vagy a fenségesség. Jó példa erre A sárkány, aki hozta a fényt című írás, melynek magvát két ősi igazság (?) — közhely (!) — alkotja: "Minden Egy", "Kell a sötét". A szép, veretes, ünnepélyes, plasztikusan lírai mondatok sem képesek megmenteni a novellát, mely a manapság divatos középszerű fantasy irodalomra emlékeztet. B: Sok az olyan írás, amelyben van egy-két (inkább versbe illő) jó, sőt remek sor, amit aztán megfojt a sok hallucinatorikus, asszociatív töltelék, amelyek mintha csak azért íródtak volna, hogy legyen mibe ágyazni a néhány tartalmas mondatot. A Sárkány természetrajza pedig mindössze egy kitöltetlen kérdőív, amelyben az egyetlen említésre méltó gondolatot az a sor rejti, amely a Sárkány lelkiállapotára kérdez rá. Sajnos az ilyen egysoros ötletek másutt sem fűszerezik élvezhetővé a sótlan eszmefuttatásokat ("Vak ez a ló? Dehogy. Vakmerő" stb.) A Willybald úr, A tribunus utolsó éjszakája, az Angyali paróka és a Gyakorlati tanácsok... igazán jó kis füzetkét alkottak volna. A többi — körítés. A: A sárkány termész£trajzát (mely a címadó novellaciklust zárja) nem lehet a kontextusából kiragadva értékelni és értelmezni. Ez a — klasszikusan modern és posztmodern írásokból álló — füzér az embernek a transzcendens hatalomhoz (a "Sárkányhoz") való viszonyulásmódozatait variálgatja: misztifikál és feloldódik a mítoszban (Kezdetben, A Sárkány, aki hozta a fényt), a végletes, irracionális relativizmusban (A győzelem), majd racionalizálja, darabjaira szedi a mítoszt (A tribunus utolsó éjszakája), s végül ironikusan lecsupaszítja és antropomorfizálja (Gyakorlati tanácsok, A Sárkány természetrajza). Minden bizonyosság viszonylagossá, értéktelen alternatívává degradálódik, hisz az egységszemlélet — legalábbis hagyományos értelmében—lehetetlenné vált. A világ anorganikus, kaotikus meghatározatlanságával csak az ironikus játék szubjektív, törékeny, öncélú rendje állítható szembe. S mindezek mögött ott sejtjük a nosztalgiát, a lehetetlen utáni sóvárgást. B: Különbséget kellene tenni öncélú és céltalan játék között. Az utóbbi ugyanis — kontextus ide vagy oda — unalmas. A megjeleníthetetlent, a közölhetetlent pedig legalább érzékeltetni kellene, ha már "szépirodalmi" ambíciókkal lépünk fel. Ehhez a közhelyek nem elegendőek, s az se, ha nagyképűen kijelentjük: megértettük a Sárkány titkát (A Sárkány, aki hozta a fényt). Az Italo Calvino szerint a jó irodalmi alkotás a következő hat kategóriával jellemezhető: könnyedség, gyorsaság, pontosság, láthatóság, sokféleség és konzisztencia. Érdekes volna körülírni őket, s megvizsgálni, hogy Gy. A. kötetének melyek az erősségei és a gyengéi. Helyhiány miatt csak egyet említenék, amely ezekre a novellákra maximálisan jellemző: a könnyedséget. Ami nemcsak szemlélet és magatartás, hanem nyelv és stílus kérdése is: a nyelv "könnyűvé tétele", az érvelés "elmesélése", a megfelelő figurális kép keresése jellemző rá. Gy. A. ösztönösen könnyed író, és — soha sem unalmas. Ami hatalmas piros pontot jelent, s mellesleg kibővíti potenciális olvasóinak a körét. A klasszikusok — még a kevésbé "könynyedek" is — általában ismerték ezt a titkot, gondoljunk csak Shakespeare-re, aki saját korában bestsellerírónak számított. A könnyedség különben arra is jó, hogy "a világ homályosságával" szembeszálljunk általa. Ha már a "súlyossággal" úgyse mentünk semmire... Végezetül csak annyit: figyelembe véve — vagy nem véve — a szerző életkorát és a kötet négy-öt remekbeszabott novelláját, melyek befutott "nagy öregjeinkre" sem hoznának szégyent, még az sem kizárt, hogy majdan, Willybald (alias M. V.) úrral egyetemben Gy. A. is "az irodalomtörténetben fogja holt költők árnyait zaklatni". Erre — a jelenlegi papírforma szerint — a Szingapúrból levelet váró Willybald úrnak sokkal nagyobb esélye van. György Attila: Ki olyan, mint a Sárkány? Kájoni Könyvkiadó, Csíkszereda, 1995. 10 HELIKON