Helikon, 1997 (8. évfolyam, 231-254. szám)

1997-01-10 / 1. szám (231.)

HELIKON KUKORELLY ENDRE Az ilyen érzelmek Az iskola édeskés bűze összeszorítja a gyomrot. Ennyi gyerek testének a szaga. Ami történik velem, annak nincs köze ah­hoz, amit csinálok. Én nem csinálok sem­mit se. Létezik egy rend, és azzal fog­lalkozom, hogy amikor csak lehet, nem figyelek oda. Nem teljesen, de elbizonyta­­lanítóan másképp van, és én tudom, hogy mi, ismerem, aztán pedig mégis az van, hogy nem. A vajaskenyér megsa­vanyodik a nejlontasakban, egyik szünetben sem eszem meg, hazafelé beledobom egy ku­kába. Előbb még a kapu alatt kiszedem a két szelet kenyér közül a parizert meg a paprikát. A nagy szünetben megpróbálom a történelmet elolvasni, legalább az elejét. Délután edzés. Az edzések nem jók, azt hiszem, egyáltalán nem törődtek velünk, nem figyeltek oda rendesen. A stoplis ci­pők pocsék rosszak, a labda súlyos, a pá­lyán fekete salak, szállt a szénfekete por, ha elestem, lesodorta a tenyeremről meg a térdemről a bőrt, és én azt gondoltam, hogy ez így jó, hogy ezt tulajdonképpen élvezem. Nem futballoztunk, hanem ez most edzés. Az iskolában fociztunk, szünetekben az osztálytársaimmal, a fölbetonozott ud­varon, tanítás után pedig a Városligetben, vagy kirándulásnál, bármilyen lejtős és hepehupás mezőn. Edzés az más. A tele­pen nyáron minden délután játszottunk, kora délutántól egészen addig, amíg még lehetett látni valamit a labdából. Az egyik órán meg kellett mondani, hogy mi leszek. Fölállni és bediktálni. Ábécé sorrendben. Sokat kell még ah­hoz neked csökkenned, fiam. Bangó, Barta, Boros, Brrák, Cseh, ezek egyenként felállnak és bemondják, mon­danak valamit. Honnan a fenéből tudják, hogy micsodát, honnan találják ki. Meg­mondta nekik valaki? Megmondta neki az apja? Dér, Frisch, Fröschl. Kajtár. Ügyvéd. A Kajtár papája ügyvéd. Ott álltam, nem tudom, ki helyett, és most már azonnal az az illető következik. Hiába. Hiábavaló bár­mit is. Egész délután idesüt a nap, besüt a terembe, a fénysávban szálldogál a por. Mindenki azt figyeli, hogy a másik mit talál ki? Ez rossz? A Bartával a szétnyitható ebédlőaszta­lunkon gombfociztunk. Amikor nálunk voltam, a folyosón, játszottunk, a kocka­kö­vön, néha kicsúszott valamelyik játé­kos a korlátvas alatt, és lecsattant az első emeletről. Nyáron meleg a folyosó köve, egész nap odasütött a nap. Egyszer, már nem tudom, hogy mi miatt, bejöttünk Pestre, délután átmentem hozzájuk ját­szani. Kint ültünk a folyosón, hasaltunk a kövön. Náluk nem volt hely. A szobájuk­ban keserű a levegő, kesernyés szag, ez tetszett is meg nem is. A lakásukban nincs hely, egy szoba, konyha, a redőny leen­gedve, sötét van, világít a televízió. Olyan volt, mintha nem lenne ablak. Nincs be­vetve az ágy. Fekszik az ágyon a Bartának az apja, bámulja a tévét. Átjártam tévét nézni a Bartáékhoz. A konyhájukban volt egy fateknő. Pisiléshez kellett kérni a vé­cékulcsot. Ha pisilnem kellett, hazasza­ladtam. (Jóformán nem volt csapatom sem. Őrzök­­ néhány játékost, igen kez­detlegesek.) Még nem vagyok eléggé kész, kiabálja a folyosón egy nő. Néha kimentünk a meccsre az apám­mal. Nem fociztunk, inkább kijött velem a meccsre focizás helyett. Súlyos sebesült, géppisztolysorozat érte a bal lábán, a lö­vedék súrolta az ütőér falát, csak valami miatt nem vérzett el. Nem focizik velem. Amikor leül, fölteszi egy székre a lábát. Visszarúgja a labdát, ha elé kerül, vissza­passzolja, odagurítom elé, nem állja meg, hogy ne. A másik lábával visszapörgeti. Sose beszéltünk arról, hogy én majd­ mi legyek. Valamivé lenni. Hivatásos katona volt, aztán pedig egy bankban tisztviselő. Egy darabig munkanélküli. Ez a bank a Vörösmarty téren van, oda jártam óvodá­ba. Bank, lift, a lépcsőházban vörös sző­nyeg, a liftben sötétpirosra festett szájú nők. Bementem az irodába, odaültem egy írógéphez. Kipakoltam a fiókjából a töltő­tollát meg a színes ceruzáit. A nagybácsi likőrgyárában volt valami az apám, alkalmazott, az államosításig. Történetek a likőrgyárról, a likőrgyár kö­rüli családi ügyek, féltékenykedés, sértő­dés, összeveszések. Államosítják a likőr­gyárat. A történet a munkaközvetítő iro­dával, hogy jár a munkaközvetítőbe, és nem közvetítik ki. Mindennap bemegy, ott üldögél a nem tudom hol, üldögél a valagán türelmesen a kiközvetítőben, és mindenkit kiközvetítenek. Nem lépett át az új hadseregbe, a sebesülésére hivatko­zik. Beírja vakmi rubrikába a foglalkozá­sát, aztán nem közvetítik ki. Meg az a történet, amikor egy orosz kiskatona éj­szaka megtámadja a Király utcában, az apám pedig kirúgja a kezéből a fegyvert. A másik lábával. Egy magyar tiszti revol­vert, ahogy az őrszobán kiderül. Hát ez elég baj, uram, mondta neki az ügyeletes rendőrtiszt. Nagy baj. Egy ma­gyar katonai revolver, és ez a ruszki ezt simán magára kenheti. Magára foghatja az egészet. Aztán, a történet vége, az ügyeletes kiabálni kezd az orosszal, hogy kihívatja a szovjet katonai rendészetet, a kiskatona pedig térdre esve könyörögni kezd, mire eleresztik. Bemehettem a bankba, pátemoszte­­reztünk. Fel a padlástérig, ki volt írva, hogy utolsó emelet, tessék kiszállni, piros betűkkel, felkiáltójel, de nem szálltunk ki. Álltunk a húgommal a páternoszterben, és fogtuk az apánk nadrágja szárát. Csiko­rogva átfordul a kabin, nem álltunk fejre. Rengeteg színesceruzát tartott a fiókjá­ban, pecsétek, pecsétnyomó, beruházási bank. Lehetett néha kicsit írógépelni. Egy­szer, egy futballmeccs szünetében, ez a Népstadionban történt, izgalmamban nem tudtam pisilni, pedig nagyon jó lett volna, ha tudok. Álltunk a férfivécében, a büdösben, nem sikerült, azt hiszem, a bü­­dösség miatt. Már rég elkezdődött a má­sodik félidő. Telt ház van, mozog a beton. Le kellett volna pisilni azt a kátrányfalat. Németországba vitték a sebesülésével az apámat. Morfiumkezelést kapott. A combja belső felén hosszú forradás, a vád­lin kisebb sebkráter, valahogy végigfura­­kodott a géppisztolylövedék a lábszárán, kívülről befelé és föl. A ruszkik, az a bizo­nyos ruszkik, meg németország sokáig csak amolyan mese. Történetek németország­­ról A Keller-szépapámról, akinek valami homályos ügy miatt el kellett jönnie on­nan. Otthonról. Egy fiatal fiú, ahogy a kertben alvó szívbeteg húga fülébe sut­togja: Du fällst in Brunnen. A lány pedig, így szól a történet, fölriad, és azonnal meghal. A jó meghal. Gonosz és áldott szereplők a mesében, és én tudom, hogy a rossz is megdöglik, de még nem, sokáig nem, csak majd egyszer, a vége felé. Soká­ig tartson. Én már éppen elég sokat éltem, és azt hiszem néha, hogy unom. Történjen most már máshogy nélkülem. A sebesültek kettesével, hármasával kúsztak, kellemetlenül és — ahogy Rosztovnak rémlett — olykor mesterkélten kiabáltak, jajgattak. Szerepelt még brjanszki erdő és ludovika. Egy bizonyos würcburg. Ha felolvassák a mesét, hallható, me­lyik a gonosz, a gonoszkodó hangsúlyok­ból. Mesebeli egyszerű, rendes gonosz. Ha olvasom magamnak, nincs az a hang, vagy nem biztos, hogy az, és kénytelen .

Next