Helikon, 1997 (8. évfolyam, 231-254. szám)
1997-01-10 / 1. szám (231.)
HELIKON KUKORELLY ENDRE Az ilyen érzelmek Az iskola édeskés bűze összeszorítja a gyomrot. Ennyi gyerek testének a szaga. Ami történik velem, annak nincs köze ahhoz, amit csinálok. Én nem csinálok semmit se. Létezik egy rend, és azzal foglalkozom, hogy amikor csak lehet, nem figyelek oda. Nem teljesen, de elbizonytalanítóan másképp van, és én tudom, hogy mi, ismerem, aztán pedig mégis az van, hogy nem. A vajaskenyér megsavanyodik a nejlontasakban, egyik szünetben sem eszem meg, hazafelé beledobom egy kukába. Előbb még a kapu alatt kiszedem a két szelet kenyér közül a parizert meg a paprikát. A nagy szünetben megpróbálom a történelmet elolvasni, legalább az elejét. Délután edzés. Az edzések nem jók, azt hiszem, egyáltalán nem törődtek velünk, nem figyeltek oda rendesen. A stoplis cipők pocsék rosszak, a labda súlyos, a pályán fekete salak, szállt a szénfekete por, ha elestem, lesodorta a tenyeremről meg a térdemről a bőrt, és én azt gondoltam, hogy ez így jó, hogy ezt tulajdonképpen élvezem. Nem futballoztunk, hanem ez most edzés. Az iskolában fociztunk, szünetekben az osztálytársaimmal, a fölbetonozott udvaron, tanítás után pedig a Városligetben, vagy kirándulásnál, bármilyen lejtős és hepehupás mezőn. Edzés az más. A telepen nyáron minden délután játszottunk, kora délutántól egészen addig, amíg még lehetett látni valamit a labdából. Az egyik órán meg kellett mondani, hogy mi leszek. Fölállni és bediktálni. Ábécé sorrendben. Sokat kell még ahhoz neked csökkenned, fiam. Bangó, Barta, Boros, Brrák, Cseh, ezek egyenként felállnak és bemondják, mondanak valamit. Honnan a fenéből tudják, hogy micsodát, honnan találják ki. Megmondta nekik valaki? Megmondta neki az apja? Dér, Frisch, Fröschl. Kajtár. Ügyvéd. A Kajtár papája ügyvéd. Ott álltam, nem tudom, ki helyett, és most már azonnal az az illető következik. Hiába. Hiábavaló bármit is. Egész délután idesüt a nap, besüt a terembe, a fénysávban szálldogál a por. Mindenki azt figyeli, hogy a másik mit talál ki? Ez rossz? A Bartával a szétnyitható ebédlőasztalunkon gombfociztunk. Amikor nálunk voltam, a folyosón, játszottunk, a kockakövön, néha kicsúszott valamelyik játékos a korlátvas alatt, és lecsattant az első emeletről. Nyáron meleg a folyosó köve, egész nap odasütött a nap. Egyszer, már nem tudom, hogy mi miatt, bejöttünk Pestre, délután átmentem hozzájuk játszani. Kint ültünk a folyosón, hasaltunk a kövön. Náluk nem volt hely. A szobájukban keserű a levegő, kesernyés szag, ez tetszett is meg nem is. A lakásukban nincs hely, egy szoba, konyha, a redőny leengedve, sötét van, világít a televízió. Olyan volt, mintha nem lenne ablak. Nincs bevetve az ágy. Fekszik az ágyon a Bartának az apja, bámulja a tévét. Átjártam tévét nézni a Bartáékhoz. A konyhájukban volt egy fateknő. Pisiléshez kellett kérni a vécékulcsot. Ha pisilnem kellett, hazaszaladtam. (Jóformán nem volt csapatom sem. Őrzök néhány játékost, igen kezdetlegesek.) Még nem vagyok eléggé kész, kiabálja a folyosón egy nő. Néha kimentünk a meccsre az apámmal. Nem fociztunk, inkább kijött velem a meccsre focizás helyett. Súlyos sebesült, géppisztolysorozat érte a bal lábán, a lövedék súrolta az ütőér falát, csak valami miatt nem vérzett el. Nem focizik velem. Amikor leül, fölteszi egy székre a lábát. Visszarúgja a labdát, ha elé kerül, visszapasszolja, odagurítom elé, nem állja meg, hogy ne. A másik lábával visszapörgeti. Sose beszéltünk arról, hogy én majd mi legyek. Valamivé lenni. Hivatásos katona volt, aztán pedig egy bankban tisztviselő. Egy darabig munkanélküli. Ez a bank a Vörösmarty téren van, oda jártam óvodába. Bank, lift, a lépcsőházban vörös szőnyeg, a liftben sötétpirosra festett szájú nők. Bementem az irodába, odaültem egy írógéphez. Kipakoltam a fiókjából a töltőtollát meg a színes ceruzáit. A nagybácsi likőrgyárában volt valami az apám, alkalmazott, az államosításig. Történetek a likőrgyárról, a likőrgyár körüli családi ügyek, féltékenykedés, sértődés, összeveszések. Államosítják a likőrgyárat. A történet a munkaközvetítő irodával, hogy jár a munkaközvetítőbe, és nem közvetítik ki. Mindennap bemegy, ott üldögél a nem tudom hol, üldögél a valagán türelmesen a kiközvetítőben, és mindenkit kiközvetítenek. Nem lépett át az új hadseregbe, a sebesülésére hivatkozik. Beírja vakmi rubrikába a foglalkozását, aztán nem közvetítik ki. Meg az a történet, amikor egy orosz kiskatona éjszaka megtámadja a Király utcában, az apám pedig kirúgja a kezéből a fegyvert. A másik lábával. Egy magyar tiszti revolvert, ahogy az őrszobán kiderül. Hát ez elég baj, uram, mondta neki az ügyeletes rendőrtiszt. Nagy baj. Egy magyar katonai revolver, és ez a ruszki ezt simán magára kenheti. Magára foghatja az egészet. Aztán, a történet vége, az ügyeletes kiabálni kezd az orosszal, hogy kihívatja a szovjet katonai rendészetet, a kiskatona pedig térdre esve könyörögni kezd, mire eleresztik. Bemehettem a bankba, pátemosztereztünk. Fel a padlástérig, ki volt írva, hogy utolsó emelet, tessék kiszállni, piros betűkkel, felkiáltójel, de nem szálltunk ki. Álltunk a húgommal a páternoszterben, és fogtuk az apánk nadrágja szárát. Csikorogva átfordul a kabin, nem álltunk fejre. Rengeteg színesceruzát tartott a fiókjában, pecsétek, pecsétnyomó, beruházási bank. Lehetett néha kicsit írógépelni. Egyszer, egy futballmeccs szünetében, ez a Népstadionban történt, izgalmamban nem tudtam pisilni, pedig nagyon jó lett volna, ha tudok. Álltunk a férfivécében, a büdösben, nem sikerült, azt hiszem, a büdösség miatt. Már rég elkezdődött a második félidő. Telt ház van, mozog a beton. Le kellett volna pisilni azt a kátrányfalat. Németországba vitték a sebesülésével az apámat. Morfiumkezelést kapott. A combja belső felén hosszú forradás, a vádlin kisebb sebkráter, valahogy végigfurakodott a géppisztolylövedék a lábszárán, kívülről befelé és föl. A ruszkik, az a bizonyos ruszkik, meg németország sokáig csak amolyan mese. Történetek németországról A Keller-szépapámról, akinek valami homályos ügy miatt el kellett jönnie onnan. Otthonról. Egy fiatal fiú, ahogy a kertben alvó szívbeteg húga fülébe suttogja: Du fällst in Brunnen. A lány pedig, így szól a történet, fölriad, és azonnal meghal. A jó meghal. Gonosz és áldott szereplők a mesében, és én tudom, hogy a rossz is megdöglik, de még nem, sokáig nem, csak majd egyszer, a vége felé. Sokáig tartson. Én már éppen elég sokat éltem, és azt hiszem néha, hogy unom. Történjen most már máshogy nélkülem. A sebesültek kettesével, hármasával kúsztak, kellemetlenül és — ahogy Rosztovnak rémlett — olykor mesterkélten kiabáltak, jajgattak. Szerepelt még brjanszki erdő és ludovika. Egy bizonyos würcburg. Ha felolvassák a mesét, hallható, melyik a gonosz, a gonoszkodó hangsúlyokból. Mesebeli egyszerű, rendes gonosz. Ha olvasom magamnak, nincs az a hang, vagy nem biztos, hogy az, és kénytelen .