Helikon, 2002 (13. évfolyam, 349-372. szám)

2002-09-25 / 18. szám (366.)

rigmusát, ha közösségi élmény, akkor sláge­rek kacska rímeit skandálják, dúdolják a tö­megek. Az iskolában halott klasszikusokat memorizáltatnak. Miért írnak kis példány­számban megjelenő versesköteteket óriási szellemi befektetéssel mai költők? Az úgyne­vezett magas kultúra csak egy a rétegkultú­rák között, vagy van valami kitüntetett, ha­gyományos, öröklött szerepe? Följebb leír­tuk, hogy az irodalom biztos szaktudással és etikus egyenességgel megfogalmazott hibát­lan mondatokat terem. Nincs stratégia és taktika, a mellébeszélést feledjük el, önérté­kén mérünk mindent. Természetesen nem elődök nélkül született meg ez a kritikai atti­tűd az erdélyi magyar irodalomban, a nyolc­vanas évek kísérletező törekvései, újításai, merész előrejutásai mintha ebben a generá­cióban találnák meg az egyensúlyt, amely vállalja a múltat, folytatja is, de csak az érték­kel foglalkozik. Úgy provinciális, hogy egye­temes. Modern és hagyományőrző, szem­telen és komoly, játékos és tudós... A kisebb­ségi lét ebben a szövegösszefüggésben nem vállalás és sorscsapás, egyszerűen egy adott helyzet, keret, amelyben élni adatott. Európa ott van, ahol az egyén áll, mert nem földrajzi és geopolitikai fogalmakat képviselünk, ha­nem egy tartást, amely nem az angolvécék statisztikáján méri a civilizációt (persze, a­­zért kellemetlen perceket és szituációkat je­lent a hiány). Meghagyja a szaktudomá­nyoknak a folyamszabályozást és a folyama­tos tudósítást az árvízi helyzetről, az iroda­lom elsősorban nyilvános és szép párbeszéd az olvasóval. Szonda Szabolcs verseskönyvei olvasói "fölhasználásra" készültek. A versformáló öt­letek jókora hányada egyszerűen elveszne az élőszóbeli előadásban. Például csak verscí­­mek: K­öltözködés, Napl(op)a vers, Abszurdísz­­tánc, Mars poetica. És elképzelni nehezen tudom azt a profi versmondót, aki megte­remti azt a hangulatot, ami olvasás közben magától megterem egy kettőspont látványá­tól: (reggeli víz a csapból) / (reggeli: viz a csapból) / (mondhatod: nem élet ez) / (mondom én: tök­élet­es). A hirtelen lendület ideidézte az egész verset illusztrációképpen, a sok zárójel is sti­lisztikai eszköz, s ráteszi a csuporra a fedelet (az alkotásra a koronát) az önironikus vers­eim: Kis magyar ébredés. Játék a betűkkel, a gondolatokkal, az írásjelekkel, a magyarság "szent" fogalmával, hogy az ébredés konno­­tációit ne is említsük — és játék az olvasóval. A vers szervező ereje a nyelv sokértelműsé­ge, amely az írásbeli rögzítés során megtartja a többféleképpen értelmezhetőséget, csak abban nem vagyunk biztosak, hogy ez a módszer visszafelé is működtethető. A vers ősidőktől szóbeli műfaj, amely a nyomtatás és írásbeli rögzítés során megőrzött sok-sok vonást rituális, misztikus, zenei ősiségéből, és a könyvek mellett élőszóbeli pályafutás is lehet a sorsa. Az ünnepélyes tanévnyitók és közösségi ünnepek elengedhetetlen műsor­száma a szavalat, emlékezés azokra az idők­re, amikor még összeforrasztó esemény volt a mindannyiunknak szóló vers. A költő tán tudatosan szakít ezzel a hagyománnyal, vagy csak észrevette, hogy már megszakadt magától, fölismerte a versek egyetlen lehet­séges mai útját: lélektől lélekig, azaz az egyes szám első személyben megszólaló írótól az egyszemélyes olvasóig. Az Arany János-i "gondolta a fene" fölrémlik egy pillanatra előttünk, miközben a nyomdai megjelenés költői eszköztárából vonunk le messzemenő következtetéseket, de erős szép és tartalmas párbeszéd író és olvasó között. Meg itt van még az úgynevezett irodalmi élet, a szakma, amely odafigyel a tehetségre. Ki olvas verset, mai költőket? Szonda Szabolcs versesköny­vei nem oldják meg a talányt, de elgondol­kodtatnak a modern líra szerepéről. A vers közös(ségi) cselekedet, csak abban nem va­gyunk egészen biztosak, hogy létezik még az a közösség, amelynek számára fontos, hogy valaki megfogalmazzon. A konok igyekezet, amely mégiscsak létrehozza a műveket, lát­szólag nem számol a realitásokkal. A modern költő mintha régi isteneknek áldozna fölvilá­­gosult, atesta környezetben. De azért van remény. A statisztikailag mérhető csatorná­­zottsági százalék emelkedése nem terem ön­magában rendet és elégedettséget, feladatot talán, emberi célt semmiképp. A kultúra­­ segít élni, írtuk le korábban, másutt. Ne kerülgessük a nagy szavakat csak azért, mert frázisok kerekedhetnek ki a toll alól. A kultúra az egyetlen, ami emberré tesz, s úgy fogalmazzuk meg a feladatot, hogy minden generációnak hozzá kell tennie a magáét az évezredek óta épülő közös szel­lemi örökséghez. A magyar nyelven leírható, kimondható mondatok száma végtelen, u­­gyancsak végtelen a pontos, hibátlan, újat közlő kijelentések száma, de utóbbi minden­képpen kisebb halmaz. (Ha ezt egy matema­tikus olvasná!) A költő feladata, a lángoszlop és a próféta-szerep múltával: a tudósítóé. A kimondhatót ki kell mondania, a hatás má­sodlagos. Meg kell születniük azoknak a pontos mondatoknak, amelyek kifejezik Szonda Szabolcsok És ha neki és nekünk van egy kis szerencsénk, akkor ezen keresztül valami többletet. Verseskönyvében egy jel­zett idézet a Mars poetica című versben Janus Pannoniustól tudatja, hogy fölmérte felada­tát, s nem keseríti a helyzet, a költő írni, adni kénytelen, a "kérdezni bátor", ha hallgat, az is tett. A majd' hatszáz éves, közös ars poeti­ca pedig így szól: Ezt ha adni fogod, javadra válik, / hogyha meg nem adod, gyötör sokáig. / Nem szól semmit, aj­aj! nem adja nyilván, / ám mégis: mosolyog, odaadja nyilván. (Talán Janus Pannoniust is modern kétségek gyötörték?) Próbálkozzunk meg még a hagyomá­nyos (iskolás?) verselemzés néhány leíró módszerével, tegyük módszertani boncolás tárgyává a kötet egyetlen versét. A dm: Ví­­kend vakkant... Itt a játék azzal indul, hogy a kimondott két hangalak (ahogy hétköznap mondani szoktuk) egymásutánja szinte iker­szóvá teszi a szókapcsolatot. A központozást szinte mindvégig mellőző költemény egy­­szuszra olvasandó, a sorvégek nem jelölnek feltétlenül szószerkezet-határt, s gyakori az idekapcsolom, mást jelent, odakapcsolom, mást jelent szókapcsolat. A hétvége rendha­gyó örömét és szabálytalan helyét az egy­hangúságok monotóniájában a semmittevés és a fogyasztás mámorának áldozza a pol­gár, tehetne akár valami értelmesebbet is, bár ez már belemagyar­ázás­, hogy mi is eltanul­junk valamit a szerzői módszerből. Megje­lennek a versben a hétvégi fogalomkincs időtöltő lehetőségei, reménytelen tobzódása lustaság láthatárán, a szokások meghaladá­sának szándéka csak a piacig és a kajáig-sö­­rig viszi az akaratot... Prózai kritika a kis­polgári életforma horizontjairól, az elidege­nedésről meg a többi modern bajról, és mindvégig tisztázatlan marad, hogy önma­gunkat is beleértsük-e ebbe a tespedő tunya­ságba, avagy magasabb szempontból (lé­tezhet ilyen?) mondjunk lesújtó véleményt a javíthatatlan emberiségről. Mert hol va­gyunk mi is a bennünk rejlő lehetőségektől (a költő és az olvasó)? Verssé a szokatlan összetételek, kapcsolatok, jelzők, jelentések teszik, amelyek mindvégig frissítik, mozgó­sítják az akarat lusta ütemét, gyűl a feszült­ség, próbálkozik, s eljut a megfeszülésig. Ideidézzük a teljes verset, különben egyre inkább a levegőbe beszélünk: víkend vakkant az ember / levétkö­znapi nyűgett / hanyatt dől a foltos plafon / nyugtató meszelt tájkép / tópart erdészet gyanánt / szolgálhat lusta hétvégi / kí­váncsiság vonzterében / kirándul a piacig / vissza kajával sörrel / telten a konyhakert-erkély / csodás tetőtér medence / golfpálya és biliárd­ / terem nézi mint nézi / egy-egy szúnyogfüggönyétől / kifor­dult szoba a szomszéd / látvány részeként reggel / onnan szálló hűlő álmok / gőzében porló csem­pészett / vágyakon gyakran dalír’ /álét­t ki az utcából / a negyedből a városból / a lármából és a csendből / próbál magából nem tud // bár a meg­feszülésig. Ha el lehetne mondani gyalogbe­szédben, akkor felesleges lenne a vers. Úgy tűnik, kész a költő. Hangja önálló, egyénisége elütő, formai és szakmai tudása megvan, megtanult egy nyelvet, amelyen fo­lyékonyan tud hazudni és igazat mondani, kicsit még keresgéli a színt, amit betölthet a nagy palettán, de biztos megjósolhatjuk, meg fogja találni. Ideidézzük még Sántha Attila fülszövegének utolsó mondatát: Szon­da érdekfeszítő, olvasmányos költészetével sok kellemes percet szerezhet az olvasónak. A kriti­kus is úgy véli: ez az, ami megvan, az érdek­feszítés és az olvasmányosság, a költészetről nem is beszélve. Innen — úgy érezzük — a mélyülés, a tisztulás, a klasszicizálódás felé vezet(het) az útja, bár a jóslatok mindig ve­szélyesek, s a játékos költőben is föléb­­reszt(het)ik a dacot, és juszt sem arra megy, amerre neki az okosok kijelölnék. Mert a jövő tárgytalan, a múlt elmúlt. És most mi van? Most fék van. És csend. És ló és madár. Feszt László grafikái - HELIKON-------------------- 11

Next