Helikon, 2002 (13. évfolyam, 349-372. szám)
2002-09-25 / 18. szám (366.)
rigmusát, ha közösségi élmény, akkor slágerek kacska rímeit skandálják, dúdolják a tömegek. Az iskolában halott klasszikusokat memorizáltatnak. Miért írnak kis példányszámban megjelenő versesköteteket óriási szellemi befektetéssel mai költők? Az úgynevezett magas kultúra csak egy a rétegkultúrák között, vagy van valami kitüntetett, hagyományos, öröklött szerepe? Följebb leírtuk, hogy az irodalom biztos szaktudással és etikus egyenességgel megfogalmazott hibátlan mondatokat terem. Nincs stratégia és taktika, a mellébeszélést feledjük el, önértékén mérünk mindent. Természetesen nem elődök nélkül született meg ez a kritikai attitűd az erdélyi magyar irodalomban, a nyolcvanas évek kísérletező törekvései, újításai, merész előrejutásai mintha ebben a generációban találnák meg az egyensúlyt, amely vállalja a múltat, folytatja is, de csak az értékkel foglalkozik. Úgy provinciális, hogy egyetemes. Modern és hagyományőrző, szemtelen és komoly, játékos és tudós... A kisebbségi lét ebben a szövegösszefüggésben nem vállalás és sorscsapás, egyszerűen egy adott helyzet, keret, amelyben élni adatott. Európa ott van, ahol az egyén áll, mert nem földrajzi és geopolitikai fogalmakat képviselünk, hanem egy tartást, amely nem az angolvécék statisztikáján méri a civilizációt (persze, azért kellemetlen perceket és szituációkat jelent a hiány). Meghagyja a szaktudományoknak a folyamszabályozást és a folyamatos tudósítást az árvízi helyzetről, az irodalom elsősorban nyilvános és szép párbeszéd az olvasóval. Szonda Szabolcs verseskönyvei olvasói "fölhasználásra" készültek. A versformáló ötletek jókora hányada egyszerűen elveszne az élőszóbeli előadásban. Például csak verscímek: Költözködés, Napl(op)a vers, Abszurdísztánc, Mars poetica. És elképzelni nehezen tudom azt a profi versmondót, aki megteremti azt a hangulatot, ami olvasás közben magától megterem egy kettőspont látványától: (reggeli víz a csapból) / (reggeli: viz a csapból) / (mondhatod: nem élet ez) / (mondom én: tökéletes). A hirtelen lendület ideidézte az egész verset illusztrációképpen, a sok zárójel is stilisztikai eszköz, s ráteszi a csuporra a fedelet (az alkotásra a koronát) az önironikus verseim: Kis magyar ébredés. Játék a betűkkel, a gondolatokkal, az írásjelekkel, a magyarság "szent" fogalmával, hogy az ébredés konnotációit ne is említsük — és játék az olvasóval. A vers szervező ereje a nyelv sokértelműsége, amely az írásbeli rögzítés során megtartja a többféleképpen értelmezhetőséget, csak abban nem vagyunk biztosak, hogy ez a módszer visszafelé is működtethető. A vers ősidőktől szóbeli műfaj, amely a nyomtatás és írásbeli rögzítés során megőrzött sok-sok vonást rituális, misztikus, zenei ősiségéből, és a könyvek mellett élőszóbeli pályafutás is lehet a sorsa. Az ünnepélyes tanévnyitók és közösségi ünnepek elengedhetetlen műsorszáma a szavalat, emlékezés azokra az időkre, amikor még összeforrasztó esemény volt a mindannyiunknak szóló vers. A költő tán tudatosan szakít ezzel a hagyománnyal, vagy csak észrevette, hogy már megszakadt magától, fölismerte a versek egyetlen lehetséges mai útját: lélektől lélekig, azaz az egyes szám első személyben megszólaló írótól az egyszemélyes olvasóig. Az Arany János-i "gondolta a fene" fölrémlik egy pillanatra előttünk, miközben a nyomdai megjelenés költői eszköztárából vonunk le messzemenő következtetéseket, de erős szép és tartalmas párbeszéd író és olvasó között. Meg itt van még az úgynevezett irodalmi élet, a szakma, amely odafigyel a tehetségre. Ki olvas verset, mai költőket? Szonda Szabolcs verseskönyvei nem oldják meg a talányt, de elgondolkodtatnak a modern líra szerepéről. A vers közös(ségi) cselekedet, csak abban nem vagyunk egészen biztosak, hogy létezik még az a közösség, amelynek számára fontos, hogy valaki megfogalmazzon. A konok igyekezet, amely mégiscsak létrehozza a műveket, látszólag nem számol a realitásokkal. A modern költő mintha régi isteneknek áldozna fölvilágosult, atesta környezetben. De azért van remény. A statisztikailag mérhető csatornázottsági százalék emelkedése nem terem önmagában rendet és elégedettséget, feladatot talán, emberi célt semmiképp. A kultúra segít élni, írtuk le korábban, másutt. Ne kerülgessük a nagy szavakat csak azért, mert frázisok kerekedhetnek ki a toll alól. A kultúra az egyetlen, ami emberré tesz, s úgy fogalmazzuk meg a feladatot, hogy minden generációnak hozzá kell tennie a magáét az évezredek óta épülő közös szellemi örökséghez. A magyar nyelven leírható, kimondható mondatok száma végtelen, ugyancsak végtelen a pontos, hibátlan, újat közlő kijelentések száma, de utóbbi mindenképpen kisebb halmaz. (Ha ezt egy matematikus olvasná!) A költő feladata, a lángoszlop és a próféta-szerep múltával: a tudósítóé. A kimondhatót ki kell mondania, a hatás másodlagos. Meg kell születniük azoknak a pontos mondatoknak, amelyek kifejezik Szonda Szabolcsok És ha neki és nekünk van egy kis szerencsénk, akkor ezen keresztül valami többletet. Verseskönyvében egy jelzett idézet a Mars poetica című versben Janus Pannoniustól tudatja, hogy fölmérte feladatát, s nem keseríti a helyzet, a költő írni, adni kénytelen, a "kérdezni bátor", ha hallgat, az is tett. A majd' hatszáz éves, közös ars poetica pedig így szól: Ezt ha adni fogod, javadra válik, / hogyha meg nem adod, gyötör sokáig. / Nem szól semmit, ajaj! nem adja nyilván, / ám mégis: mosolyog, odaadja nyilván. (Talán Janus Pannoniust is modern kétségek gyötörték?) Próbálkozzunk meg még a hagyományos (iskolás?) verselemzés néhány leíró módszerével, tegyük módszertani boncolás tárgyává a kötet egyetlen versét. A dm: Víkend vakkant... Itt a játék azzal indul, hogy a kimondott két hangalak (ahogy hétköznap mondani szoktuk) egymásutánja szinte ikerszóvá teszi a szókapcsolatot. A központozást szinte mindvégig mellőző költemény egyszuszra olvasandó, a sorvégek nem jelölnek feltétlenül szószerkezet-határt, s gyakori az idekapcsolom, mást jelent, odakapcsolom, mást jelent szókapcsolat. A hétvége rendhagyó örömét és szabálytalan helyét az egyhangúságok monotóniájában a semmittevés és a fogyasztás mámorának áldozza a polgár, tehetne akár valami értelmesebbet is, bár ez már belemagyarázás, hogy mi is eltanuljunk valamit a szerzői módszerből. Megjelennek a versben a hétvégi fogalomkincs időtöltő lehetőségei, reménytelen tobzódása lustaság láthatárán, a szokások meghaladásának szándéka csak a piacig és a kajáig-sörig viszi az akaratot... Prózai kritika a kispolgári életforma horizontjairól, az elidegenedésről meg a többi modern bajról, és mindvégig tisztázatlan marad, hogy önmagunkat is beleértsük-e ebbe a tespedő tunyaságba, avagy magasabb szempontból (létezhet ilyen?) mondjunk lesújtó véleményt a javíthatatlan emberiségről. Mert hol vagyunk mi is a bennünk rejlő lehetőségektől (a költő és az olvasó)? Verssé a szokatlan összetételek, kapcsolatok, jelzők, jelentések teszik, amelyek mindvégig frissítik, mozgósítják az akarat lusta ütemét, gyűl a feszültség, próbálkozik, s eljut a megfeszülésig. Ideidézzük a teljes verset, különben egyre inkább a levegőbe beszélünk: víkend vakkant az ember / levétköznapi nyűgett / hanyatt dől a foltos plafon / nyugtató meszelt tájkép / tópart erdészet gyanánt / szolgálhat lusta hétvégi / kíváncsiság vonzterében / kirándul a piacig / vissza kajával sörrel / telten a konyhakert-erkély / csodás tetőtér medence / golfpálya és biliárd / terem nézi mint nézi / egy-egy szúnyogfüggönyétől / kifordult szoba a szomszéd / látvány részeként reggel / onnan szálló hűlő álmok / gőzében porló csempészett / vágyakon gyakran dalír’ /álétt ki az utcából / a negyedből a városból / a lármából és a csendből / próbál magából nem tud // bár a megfeszülésig. Ha el lehetne mondani gyalogbeszédben, akkor felesleges lenne a vers. Úgy tűnik, kész a költő. Hangja önálló, egyénisége elütő, formai és szakmai tudása megvan, megtanult egy nyelvet, amelyen folyékonyan tud hazudni és igazat mondani, kicsit még keresgéli a színt, amit betölthet a nagy palettán, de biztos megjósolhatjuk, meg fogja találni. Ideidézzük még Sántha Attila fülszövegének utolsó mondatát: Szonda érdekfeszítő, olvasmányos költészetével sok kellemes percet szerezhet az olvasónak. A kritikus is úgy véli: ez az, ami megvan, az érdekfeszítés és az olvasmányosság, a költészetről nem is beszélve. Innen — úgy érezzük — a mélyülés, a tisztulás, a klasszicizálódás felé vezet(het) az útja, bár a jóslatok mindig veszélyesek, s a játékos költőben is fölébreszt(het)ik a dacot, és juszt sem arra megy, amerre neki az okosok kijelölnék. Mert a jövő tárgytalan, a múlt elmúlt. És most mi van? Most fék van. És csend. És ló és madár. Feszt László grafikái - HELIKON-------------------- 11