Helikon, 2004 (15. évfolyam, 397-418. szám)
2004-01-10 / 1. szám (397.)
L MEGJELENIK KÉTSZER EGY HÓNAPBAN KOLOZSVÁRON • XV. ÉVFOLYAM 2004.1.(397.) SZÁM - JANUÁR 10. # „nem kell e várnak semmiféle kegy" • Páll Lajos versei • Bogdán László: Elvtársi összejövetel ✓ • Magyari Ágnes Láng Zsoltról • Beke György: A diktatúra árnyéka... • Gyulai Levente: "A költőnek énekelnie kell mindig" • SERÉNY MÚMIA Gy. Szabó Béla: Január OLVASÓINK FIGYELMÉBE! A postai lapterjesztő nyilvántartásában a HELIKON katalógusszáma 3012 Folyóiratunkra a szerkesztőségben is elő lehet fizetni 10 és 14 óra között Kolozsvári előfizetőinknek díjtalanul kézbesítjük a HELIKON-t LÁSZLÓFFY ALADÁR Januári füst Isten vízöntő, havat szóró ajándékából itt van az újév. Nincs békésebb emlékeztető az élet értelmére, mint távolból a behavazott templomtornyok látványa. De hát ki tart igényt a békére és a jóra? Minden, ami jó, vagy tilos, vagy ehetetlen, vagy hizlal, sóhajtott fel a harmincas évek egyik világsztárja, s a sóhajból szállóige lett. Azóta újabb sóhajok galambfajai szálltak mellé a maguk hasonló értelmű igével, panaszaival. De hát minden rosszra csak rosszabb jön? Mi van a világgal? Sóhajtana fel a naiv lélek, ha nem fojtaná belé a szót az a józan tapasztalat, hogy bizony mindig így ment e világi élet. Nyomorék leány, nagymama-halál és árvaházi kórus karácsony estén; nemrég láttam a világsztár egyik maradandó című filmjét. Alkotói minden könnycseppet kipréseltek, amit még ki lehetett préselni egy Verdun és Bruszilof-offenszíva, spanyolnátha és gazdasági világválság utáni korszak edzett emberéből. Mindezt még 1939 előtt persze. Aztán jött az "igazi" világháború, amikor meghalt minden nagymama, bombatölcsérbe fulladt minden gyermek, és árva meg nyomorék lett mindenki. Iszonyú nyomás nehezedett az újabb nemzedékekre, mely aztán még jól-rosszul felidézett, meglovagolt, megzenésített emlékezet formájában is nyomasztotta nem egy, nem két ország, hanem negyven-ötven év lakosságát. Végül eljött a csodák évadja, amikor már olyan hihetetlen volt pedig, hogy a totalitarizmus kásahegyén átvezető alagútnak vége is volna, s akkor az a negyven évszer négy emberöltőnyi világlakosság, itt a keleti tatárpusztákon is, szépen libasorban kiért a fényre, a relatív világosságba. Mégis hunyorogni kellett, annyi mindentől elszoktattak. És lett hit, remény, szeretet, több, mint amennyit valaha szerettünk, reméltünk, hittünk volna. És el is fogyott úgy egyetlen karácsony külsőségei folyamán. Pedig különben véres karácsony volt az is, áldozatos karácsony, de az eufória pillanatnyi betlehemében bizony térdre estek az emberi testek. Térdre hulltak első reflexükben az élők, de csakhamar talpra is pattantak, újabb vívóállást vettek fel és acsarkodni kezdtek. Mert az is kiderült azonnal: akit toleráns közeg nevelt, az toleránsabb lesz a válság évadján, mint akit csak a gyűlölet, boszszúvágy titkolt enzimjei tartottak életben a lelki-testi koplalás hosszú éjszakáján végig. Egyik első sikoltás az lett: de hát hol van az igazságérzet? Aztán eljött annak a sikoltásnak az ideje is, hová lett megint a mindennapi kenyér? A legkevesebbet azt hajtogatjuk, és bocsásd meg a mi vétkeinket, mert mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek! És nem a testünk soványodott le igazán az első, szabadult karácsonytól számított immár tizennegyedik vízkeresztre, hanem a lelkünk. Tizenhárom év alatt lettünk a lelki szépség banyái, mint egy negyven-ötven év alatt leromló, elhervadó világsztár. Mert minden ami jó, úgy látszik, vagy tilos, vagy ehetetlen, vagy hizlal. Mint a januári füst.