Helikon, 2007 (18. évfolyam, 471-494. szám)

2007-08-25 / 16. szám (486.)

HELIKON « »» folytatás a 3. oldalról ról való beszédet áthárítjuk a szakma ber­keibe. Hanem arra is, hogy hogyan lehet elejét venni a kérdésről való társadalmi hallgatásnak: hogyan ágyazhatók vissza a romániai közelmúlttal kapcsolatos kér­dések a közelmúltba? Hogyan kerülhető el a társadalmiasított hallgatás nagy lép­tékű formája, az amnézia ezekről a kér­désekről? Hogyan lehet a múlttal kap­csolatos új tapasztalatokat nyugtalanító társadalmi kérdésekké, a közelmúlttal való társadalmi számvetéssé tenni? A társadalmi beágyazottság, a társadalmi közbeszéd kereteinek, formáinak megte­remtése híján a közelmúlttal kapcsolatos jogi, adminisztratív, politikai döntések, szakmai eredmények könnyen zárvánnyá válhatnak, ahelyett, hogy alapjaiban kez­denék ki a történelemről való gondolkodá­sunkat. Látható: az egyes pozíciók, beszédle­hetőségek, identitások szerepének a ki­munkálását szorgalmazom. Úgy látom, hogy ezzel nemcsak árnyalni lehetne a közelmúltról való beszédet, hanem a be­széd ökonómiáját is meg lehetne teremte­ni, körül lehetne írni az egyes megszóla­lási pozíciók érvényességét, szerepét és e szerepek határait, kimunkálva az érzé­kenységet a szereptévesztések, a múlt használatával való visszaélések iránt, de ugyanakkor azt is, hogy a múltról va­ló beszédből nagyon is fontos szereplők iktatódjanak ki, némítódjanak el. De egyáltalában: hogyan lehet beszélni ezekről a dolgokról? (Szakmabeli kollégá­im ne értsenek félre: nem azt kérdezem, hogy szakmailag hogyan lehet beszélni ezekről a dolgokról?) Azt, hogy mennyire megtanultunk hallgatni ezekről a dolgok­ról, jól szemléltetheti, mennyire nehezen találunk nyelveket a múltról való beszéd­hez. Újra azt kérem, ne értsenek félre. Nem a tudományos beszédet, annak alak­zatait, eljárásait akarom bagatellizálni, lehetetlen helyzetbe hozni. Kétségkívül a börtönökben elpusztultak, a továbbta­nulástól eltiltottak vagy a beszervezett gyerekek statisztikái jóval pontosabban és döbbenetesebben kifejező, expresszív módozatai lehetnek a közelmúltról való beszédnek, mint egy túlzóan személyes hangvételű szöveg. A kérdés jóval tágabb: milyen nyelveken, milyen regiszterek­ben, hogyan lehet beszélni a társadalmi szintű traumatikus élményekről: a ször­nyűségek emberi léptékűvé alakítása, azok az eljárások, amelyeket a holokuszt­­kutatásban Jörn Rosen detraumatizáló szerepűeknek tart (az anonimizálás, a ka­tegorizálás, a normalizálás, az esztétizá­­lás) nem kicsinyítik-e, banalizálják-e el közelmúltat? Van egy nyelv és attitűd, amely még ezeknél is jobban aggaszt: a trendi kom­munizmus és ennek a nosztalgikus nyel­ve (ahol nagyon gyakran magának a vi­zuális, auditív nyelvnek a szintaxisa nosztalgikus). Emlékezzünk: az utób­bi évnek az egyik legvisszhangosabb ro­mániai értelmiségi vitája (a politika és értelmiségi szerepek összekapcsolódá­sát firtató parázs eszmecsere mellett) arról zajlott, hogy szétválasztható-e a marxizmus és a szocializmus mint elmé­let és mint történeti megvalósulás. Az Andrei Pleșu és a nemzedékemhez tar­tozó Radu Bucurenci vitája azért sem ér­dektelen, mivel az utóbbi által felvetett „jó és ártatlan baloldaliság” narratívá­­ja és ennek a visszhangja kétségkívül a nosztalgikus nyelv egy nagyon diszkrét formája. Az olyan gyűjtemények, mint a ceusescu.org, ahol kommentár nélkül ke­rül egymás mellé Verdery könyveinek címlapja és olyan, értelmezés nélkül kí­nált egykori nyomtatott propagandiszti­­kus kép- és hanganyag, mint Ceaușescu beszédei, az Uteci^tii de azi, comuni^tii de maine, a Macarale, a Magistrala al­­bastra, az 1. Mai muncitorese. Az, hogy a Morometii nevű együttes szinte válto­zatlan átvétellel sikerszámmá stilizálta a Macarale nevű egykori kommunista propaganda-dalt, érzékletesen mutathat­ja, hogy a nosztalgia különféle formái ho­gyan írják felül és szelídítik meg veszé­lyesen a történelmi tapasztalatot. Ebben az esetben a beszéd a múltról igazából a hallgatásnak és az elhallgatásnak az egyik formája. 5. De hogyan lehet beszélni akkor a kö­zelmúltról? Milyen nyelveket és logiká­kat lehet találni hozzá? Egy olyan nyelvet és logikát említenék fel, amelyet diszk­rét, érzékeny és érzékletes beszédmód­nak látok, s amely jól mutathatja, hogy a múlt tudományos feldolgozásán kívül még mennyi formája lehet a közelmúlttal való társadalmi szembenézésnek. Emlékezzünk, az angolszászoknál a posztkoloniális attitűd, a gyarmatosí­tás különféle formáit, az orientalizmust, az okcidentalizmust feltáró, arra ref­lektáló gondolkodás eredetileg nem a posztkoloniális kritikával kezdődik, ha­nem nagy sikerű és hatású, kitűnően meg­írt, a pigeon identitást játékba hozó regé­nyekkel. Ugyanígy, még amielőtt Hayden White híressé vált könyve megjelenne a történelem elbeszélt jellegéről, a múlt po­litikáiról, a korai angolszász historiográ­fiai metafikció / áltörténelmi regény már provokatívan viszi színre ezt a tapaszta­latot. És ez csak két olyan tapasztalat a közelmúlt kulturális életéből, amikor a szépirodalom a tudományos diszkurzív ta­pasztalatot megelőzve vagy ahhoz képest provokatívabban, hatékonyabban tett ta­pasztalat és közbeszéd tárgyává olyan kérdéseket, amelyekről korábban csak hallgatni lehetett. Távol álljon tőlem, hogy ideologikus programmá tegyem a szépirodalom szá­mára a romániai múlttal való szembené­zést. Csupán azt kívánom jelezni, hogy a szépirodalom egy lehetséges provoka­tív élévé válhat a kérdésfelvetésnek, érzé­keny és érzékletes nyelvet hozhat létre a kérdésről. Paradox módon a szépirodalom néha job­ban beszél a brutalitásról, az embertelen­ség csúnyaságáról, a dilemmákról mint maga a kutatás. Nem akarom felszámol­ni, tagadni a kutatás és a tudományos gon­dolkodás érvényét és hatékonyságát, csak három dologra gondolok: 1. a művészet problémát hozhat létre a múltból s exp­­resszíven, érzékien felépítheti, megkonst­ruálhatja, érzékelhetővé teheti az egykori traumatikus élmények természetét. Míg a történettudomány komolyan küszködik ezzel, nagy esély mindez a művészeti al­kotásmódok számára. 2. a történeti emlé­kezés nem egysíkú: a szakszerű történeti kutatás, a jó kiállítás épp úgy hozzátarto­zik, mint a művészeti alkotás. A művészet ebben az értelemben a történetíráshoz ha­sonlóan a szó legnemesebb értelmében vett társadalmi emlékezetté válhat. Mind­ez tovább rétegezheti a múltra való emlé­kezés lehetőségeit, nyelvet adhat az em­lékezés különféle formáinak, széttartó tapasztalatainak, oldhatja a hallgatást. 3. Például Visky András Tanítványokja felől jól látható: nem lehetetlen és nem korsze­rűtlen, ha az irodalom vagy a színház be­szél ezekről a kérdésekről. Szilágyi Domokos lírája kapcsán az utóbbi időben igen gyakran fogalmazó­dott meg, hogy ezeknek a szövegeknek politikájuk is van, s hogy ezentúl nem le­het a történteket mellőzve olvasni őket. Valószínűleg így is van, de nem mind­egy, hogy hogyan. Az a gyanúm, hogy mi­nél többet beszél a kortárs romániai ma­gyar irodalom ezekről a tapasztalatokról, minél gyakrabban hozza új helyzetbe az 1989 előtti időszak mondatait, szerepeit, körülményeit, annál tisztábban fogjuk látni, hogy Szilágyi Domokos és mások szövegei, élettörténetei hogyan mondják el ezt a megdöbbentő tapasztalatot.

Next