Helikon, 2009 (20. évfolyam, 519-542. szám)

2009-01-10 / 1. szám (519.)

HELIKON 3 volt a legelső döbbenet”. A gyerekkori ter­mészetélmény érdekes és számomra meg­lepő módon alakult át - gondolok itt a Mineralnaja pesznya vagy A boszorkány eljövetele című hosszúversekre a fémek, virágok, fák, a természet elemeinek a ne­vei, a fizika, kémia szótárai ebben a vers­beszédben egy nagyon szigorú hierarchiát, hatalmi viszonyt, agresszivitást képeznek le, mutatnak meg. Hogyan alakult ez így ki? Nem tudom, biztos, hogy van benne valami, de ezek az indítékok sokkal egy­szerűbben keletkeztek. Nekem eszem ágában sem volt irodalmárrá lenni, én biológiát végeztem, nagyon komolyan készültem a középiskolában a biológia szakra. Volt az iskolában egy kitűnő­en felszerelt biológia- meg kémialaboratóri­um, meg egy nagyon jó biológiatanárom. Pillangót akartam fogni, békát boncol­ni, szóval biológusnak készültem eleve. Emellett az osztály átlagánál azért töb­bet olvastam. Az akkor még egy évig léte­ző­ Lugosi Magyar Lyceum, ahol jártam, örökölte az Orsolyák zárdájának kitűnő könyvtárát. Megvolt a Jókai-díszkiadás, emlékszem a Szeretve mind a vérpadigra, Ocskay generá­lis történetét egymás kezéből kilopva faltuk. Rengeteget ol­vastunk, de nem azt, amit ta­nítottak, azt a irodalmat nem lehetett szeretni és olvasni. Én az érettségin ötössel men­tem át magyarból. Az ittho­ni olvasmányok, általános is­kolás koromban, a padlásokon megtalált régi ponyvák vol­tak: Rinaldo Rinaldini, Zöld Marci, a betyár, Rózsa Sándor, a Jókai-könyvek, Arany János, Mikszáth, igen, őket lehetett szeretni - a másik irodalmat, amit tanítottak, „a legmaga­sabb hőfokon” sem lehetett sze­retni. Elmentem biológiára, és ez szerintem jó is volt, bár­­ miután Kolozsvárra kerültem, kezdtem írogatni, és kezdtem járogatni a Gaál Gábor Körre - a filológus kollégákkal szemben az okozott egyfajta alacsonyabbrendűségi érzést, hogy nem voltam naprakész mondjuk Sekszpírből. Amit említett a hatalmi viszonyokról, a természetben az így van. A főiskolán kez­detben kemény darwinizmust tanítottak, tisztességesen meg is tanították, a szov­jet típusú biológiaelmélet oktatása is kez­dett fellazulni, akkor már Mendel vagy Morgan nem voltak reakciós ügynökök. Már főiskolán elmondták, hogy Micsurin egy jó kertész volt, nem a biológia alap­jait megrengető tudós. Tehát ez lenne a legkézenfekvőbb magyarázata annak, hogy a növény-, állatnevek, a vegytan, biokémia nyelvezete óhatatlanul eszköz­táramba integrálódtak. Az említett ha­lálélmények, szerelmi ügyek, a kétéves gyimesi segédtanítóskodás után felkerül­tem Kolozsvárra főiskolára, s ott rádöb­bentem véglegesen kisebbségi voltunkra. Lugoson nem éreztük még, pedig kaco­­lódtunk a románokkal, de Kolozsváron a hatvanas évek közepén, bár tündéri idők­nek tűntek, felsejlett valami baljósla­tú érzés, hogy itt bajok vannak, a nagy egyenlőségesdiben vannak olyanok, akik még egyenlőbbek. Gyakorlatilag egyfaj­ta cselekvési kényszer vitt az írás felé, és elég hályogkovács módon fogtam neki, nem voltam felkészülve arra, hogy íróvá váljak, nem volt nekem előképzettségem, csak ilyen primér élményeim. Amikor elkezdett írni, milyen kortársak hatottak vagy milyen verselői hagyomány­ra támaszkodott? Már az első kötetében - a kötött formák mellett - gyakran hasz­nálta a szabadabb versbeszédet is. Harmadéves voltam, amikor elkezdtem írni, egy nyár végén, szerelmi bánat után, mint említettem, eléggé hályogkovács mó­don. „Előképzettségeimet” a népdal jelen­tette, ami a falunkban még élt, a nagy­anyám énekelte balladák, a Júlia szép leány vagy a Barna Jancsi, Fehér László... Meg szerzetes nagybátyám, édesapám öccsének versbeszéde, akinél a nyarai­mat töltöttem, ő kívülről tudta és mond­ta a Toldit, mert megtanulta a lágerben. Ennyivel, ennyi „előmunkálat” után vet­tem pennát a kezembe. A mai fejemmel biztosan nem merném megtenni. Én ak­kor kezdtem a Gaál Gáborra járni, amikor Farkas Árpiékat, Király Laciékat utol­só évesen kiebrudalták, túl voltak már a házkutatáson, nem ismerhettem meg ak­kor őket. Csiki Lacit, Vári Attilát, Kenéz Ferit, Molnár Gusztit, Bíró Béláékat kap­tam el. A Gaál Gáboron másfél év alatt egyszer olvastam fel. Összejöttem velük, a kávéházakban, imitt-amott beszélget­tünk, én is ott tátottam a számat, elég kemény kisebbrendűségi érzések között. Főleg néhány kolozsvári filosz birizgál­ta a csőrömet, olyan magas szinten be­szélgettek, vitatkoztak irodalomról, hogy hottentottának éreztem magam közöt­tük. Miután megírtam az első szövege­ket, s elkezdtem járni a Gaál Gáborra, egyre kevesebbet jártam a könyvtár bi­ológia részlegére, és egyre többet az iro­dalmira, akkor kezdtem megismerked­ni a kortárs magyarországi irodalommal is, már amennyire lehetett. Elkezdtem az antikváriumot járni, könyveket gyűjte­ni, vásárolni, kezdtem képezni magamat. A mai tudásommal elég nagy bátorságra vallott a döntés, hogy író leszek. De dön­töttem, és egyből. Rájöttem, hogy az em­bernek el kell döntenie: vagy-vagy. Nem lehet kétfelé loccsanni, nem lehet csak fé­lig lépni abba a jelképes folyóba, s onnan a közösség elé kilépni. Az utolsó év bio­lógiát már ímmel-ámmal, a kezdeti len­dület egyre gyengülő erejével, kötelező módon végeztem el, de már nem nagyon érdekelt. Az első kötetem úgy jelent meg, hogy Nagy László, Juhász Ferenc, Weöres Sándor, Pilinszky verseit folyóiratokból olvastam, köteteiket még nem. Még Illyés Gyulát sem. Maradtak az itthoni példák, Kányádiék, Székely Jánosék, Páskándiék, Szilágyi Domokosék, Lászlóffy Aladárék. Egyszer bementem az Utunk szerkesztő­ségébe, Márkihoz, ő volt a versszerkesztő, hát az borzalom volt, leizzadtam, dadog­tam, Fodor úr szerint eléggé mulva vol­tam akkoriban. Márki visszahívott egy hét múlva, és gyakorlatilag kis költésze­ti leckéket tartott, de leközölte az egyik versemet 1967 februárjában. Ez eldöntöt­te a sorsomat, apám is megérhette ezt, csóválta fejét, nem nagyon bízott ő már az írástudókban... 1967. február végén halt meg hirtelen. A második kötetében, az 1978-ban megjelent Utolsó ke­nyérben már ott vannak azok a nagy témák, formák, ame­lyek később meghatározóvá válnak: Madéfalva, csángók, hosszúvers. Mindezek kivá­lasztása is valamiképpen dön­tés kérdése... Megjelent az első verskö­tetem, siker is volt meg nem is, befogadtak meg nem is, tá­vol az irodalmi centrumok­tól, felemás fogadtatása volt, ami most nem érdekel, de ak­kor bizony volt, ami megrá­zott. Akkoriban rengeteget írtam és rengeteget égettem. Gyakorlatilag az első és a má­sodik kötet között kerestem és találtam meg - talán - a költészetben önmagamat. Akkorra összeolvastam már annyit, hogy valami fölsejlett az írás gyö­nyörűségéből, de leginkább a gyötrelmei­ből. Gyermekkoromban mindig Robinson szerettem volna lenni. A hetvenes évek közepére, itt, Csíkszeredában, miután ki­rúgtak a megyei laptól, eléggé magam­ra maradtam. A magány, a magányos­ság - nem az egyedüllét - szerintem az alkotás legkegyelmibb élettere. A ma­gány nem rossz dolog. A majdnem hat­hét év alatt nem is akart összeállni se­hogy ez a második kötet. Összeszedtem azokat a verseket, amiket írtam, Csiki Laci volt újból a szerkesztőm, Lacival jó viszonyba kerültünk, ő is később indult, mint Királyék, Farkasék. Domokos Géza is átnézte a kéziratot — megvan most is igen-nem, Géza megjegyzéseivel, ez megy, ez nem. Kezdett összeállni a kötet, beletelt vagy két évbe, de nekem se tet­szett. Laci is azt mondta, hogy ez így nem lesz jó, nem igazi második kötet, nem ›‹‹‹› folytatás a 4. oldalon

Next