Helikon, 2009 (20. évfolyam, 519-542. szám)
2009-01-10 / 1. szám (519.)
HELIKON 3 volt a legelső döbbenet”. A gyerekkori természetélmény érdekes és számomra meglepő módon alakult át - gondolok itt a Mineralnaja pesznya vagy A boszorkány eljövetele című hosszúversekre a fémek, virágok, fák, a természet elemeinek a nevei, a fizika, kémia szótárai ebben a versbeszédben egy nagyon szigorú hierarchiát, hatalmi viszonyt, agresszivitást képeznek le, mutatnak meg. Hogyan alakult ez így ki? Nem tudom, biztos, hogy van benne valami, de ezek az indítékok sokkal egyszerűbben keletkeztek. Nekem eszem ágában sem volt irodalmárrá lenni, én biológiát végeztem, nagyon komolyan készültem a középiskolában a biológia szakra. Volt az iskolában egy kitűnően felszerelt biológia- meg kémialaboratórium, meg egy nagyon jó biológiatanárom. Pillangót akartam fogni, békát boncolni, szóval biológusnak készültem eleve. Emellett az osztály átlagánál azért többet olvastam. Az akkor még egy évig létező Lugosi Magyar Lyceum, ahol jártam, örökölte az Orsolyák zárdájának kitűnő könyvtárát. Megvolt a Jókai-díszkiadás, emlékszem a Szeretve mind a vérpadigra, Ocskay generális történetét egymás kezéből kilopva faltuk. Rengeteget olvastunk, de nem azt, amit tanítottak, azt a irodalmat nem lehetett szeretni és olvasni. Én az érettségin ötössel mentem át magyarból. Az itthoni olvasmányok, általános iskolás koromban, a padlásokon megtalált régi ponyvák voltak: Rinaldo Rinaldini, Zöld Marci, a betyár, Rózsa Sándor, a Jókai-könyvek, Arany János, Mikszáth, igen, őket lehetett szeretni - a másik irodalmat, amit tanítottak, „a legmagasabb hőfokon” sem lehetett szeretni. Elmentem biológiára, és ez szerintem jó is volt, bár miután Kolozsvárra kerültem, kezdtem írogatni, és kezdtem járogatni a Gaál Gábor Körre - a filológus kollégákkal szemben az okozott egyfajta alacsonyabbrendűségi érzést, hogy nem voltam naprakész mondjuk Sekszpírből. Amit említett a hatalmi viszonyokról, a természetben az így van. A főiskolán kezdetben kemény darwinizmust tanítottak, tisztességesen meg is tanították, a szovjet típusú biológiaelmélet oktatása is kezdett fellazulni, akkor már Mendel vagy Morgan nem voltak reakciós ügynökök. Már főiskolán elmondták, hogy Micsurin egy jó kertész volt, nem a biológia alapjait megrengető tudós. Tehát ez lenne a legkézenfekvőbb magyarázata annak, hogy a növény-, állatnevek, a vegytan, biokémia nyelvezete óhatatlanul eszköztáramba integrálódtak. Az említett halálélmények, szerelmi ügyek, a kétéves gyimesi segédtanítóskodás után felkerültem Kolozsvárra főiskolára, s ott rádöbbentem véglegesen kisebbségi voltunkra. Lugoson nem éreztük még, pedig kacolódtunk a románokkal, de Kolozsváron a hatvanas évek közepén, bár tündéri időknek tűntek, felsejlett valami baljóslatú érzés, hogy itt bajok vannak, a nagy egyenlőségesdiben vannak olyanok, akik még egyenlőbbek. Gyakorlatilag egyfajta cselekvési kényszer vitt az írás felé, és elég hályogkovács módon fogtam neki, nem voltam felkészülve arra, hogy íróvá váljak, nem volt nekem előképzettségem, csak ilyen primér élményeim. Amikor elkezdett írni, milyen kortársak hatottak vagy milyen verselői hagyományra támaszkodott? Már az első kötetében - a kötött formák mellett - gyakran használta a szabadabb versbeszédet is. Harmadéves voltam, amikor elkezdtem írni, egy nyár végén, szerelmi bánat után, mint említettem, eléggé hályogkovács módon. „Előképzettségeimet” a népdal jelentette, ami a falunkban még élt, a nagyanyám énekelte balladák, a Júlia szép leány vagy a Barna Jancsi, Fehér László... Meg szerzetes nagybátyám, édesapám öccsének versbeszéde, akinél a nyaraimat töltöttem, ő kívülről tudta és mondta a Toldit, mert megtanulta a lágerben. Ennyivel, ennyi „előmunkálat” után vettem pennát a kezembe. A mai fejemmel biztosan nem merném megtenni. Én akkor kezdtem a Gaál Gáborra járni, amikor Farkas Árpiékat, Király Laciékat utolsó évesen kiebrudalták, túl voltak már a házkutatáson, nem ismerhettem meg akkor őket. Csiki Lacit, Vári Attilát, Kenéz Ferit, Molnár Gusztit, Bíró Béláékat kaptam el. A Gaál Gáboron másfél év alatt egyszer olvastam fel. Összejöttem velük, a kávéházakban, imitt-amott beszélgettünk, én is ott tátottam a számat, elég kemény kisebbrendűségi érzések között. Főleg néhány kolozsvári filosz birizgálta a csőrömet, olyan magas szinten beszélgettek, vitatkoztak irodalomról, hogy hottentottának éreztem magam közöttük. Miután megírtam az első szövegeket, s elkezdtem járni a Gaál Gáborra, egyre kevesebbet jártam a könyvtár biológia részlegére, és egyre többet az irodalmira, akkor kezdtem megismerkedni a kortárs magyarországi irodalommal is, már amennyire lehetett. Elkezdtem az antikváriumot járni, könyveket gyűjteni, vásárolni, kezdtem képezni magamat. A mai tudásommal elég nagy bátorságra vallott a döntés, hogy író leszek. De döntöttem, és egyből. Rájöttem, hogy az embernek el kell döntenie: vagy-vagy. Nem lehet kétfelé loccsanni, nem lehet csak félig lépni abba a jelképes folyóba, s onnan a közösség elé kilépni. Az utolsó év biológiát már ímmel-ámmal, a kezdeti lendület egyre gyengülő erejével, kötelező módon végeztem el, de már nem nagyon érdekelt. Az első kötetem úgy jelent meg, hogy Nagy László, Juhász Ferenc, Weöres Sándor, Pilinszky verseit folyóiratokból olvastam, köteteiket még nem. Még Illyés Gyulát sem. Maradtak az itthoni példák, Kányádiék, Székely Jánosék, Páskándiék, Szilágyi Domokosék, Lászlóffy Aladárék. Egyszer bementem az Utunk szerkesztőségébe, Márkihoz, ő volt a versszerkesztő, hát az borzalom volt, leizzadtam, dadogtam, Fodor úr szerint eléggé mulva voltam akkoriban. Márki visszahívott egy hét múlva, és gyakorlatilag kis költészeti leckéket tartott, de leközölte az egyik versemet 1967 februárjában. Ez eldöntötte a sorsomat, apám is megérhette ezt, csóválta fejét, nem nagyon bízott ő már az írástudókban... 1967. február végén halt meg hirtelen. A második kötetében, az 1978-ban megjelent Utolsó kenyérben már ott vannak azok a nagy témák, formák, amelyek később meghatározóvá válnak: Madéfalva, csángók, hosszúvers. Mindezek kiválasztása is valamiképpen döntés kérdése... Megjelent az első verskötetem, siker is volt meg nem is, befogadtak meg nem is, távol az irodalmi centrumoktól, felemás fogadtatása volt, ami most nem érdekel, de akkor bizony volt, ami megrázott. Akkoriban rengeteget írtam és rengeteget égettem. Gyakorlatilag az első és a második kötet között kerestem és találtam meg - talán - a költészetben önmagamat. Akkorra összeolvastam már annyit, hogy valami fölsejlett az írás gyönyörűségéből, de leginkább a gyötrelmeiből. Gyermekkoromban mindig Robinson szerettem volna lenni. A hetvenes évek közepére, itt, Csíkszeredában, miután kirúgtak a megyei laptól, eléggé magamra maradtam. A magány, a magányosság - nem az egyedüllét - szerintem az alkotás legkegyelmibb élettere. A magány nem rossz dolog. A majdnem hathét év alatt nem is akart összeállni sehogy ez a második kötet. Összeszedtem azokat a verseket, amiket írtam, Csiki Laci volt újból a szerkesztőm, Lacival jó viszonyba kerültünk, ő is később indult, mint Királyék, Farkasék. Domokos Géza is átnézte a kéziratot — megvan most is igen-nem, Géza megjegyzéseivel, ez megy, ez nem. Kezdett összeállni a kötet, beletelt vagy két évbe, de nekem se tetszett. Laci is azt mondta, hogy ez így nem lesz jó, nem igazi második kötet, nem ›‹‹‹› folytatás a 4. oldalon