Helikon, 2010 (21. évfolyam, 543-566. szám)

2010-01-10 / 1. szám (543.)

4 SZŐCS ISTVÁN Képes képtelenség 1946 januárjában, amikor beléptem a marosvásárhelyi református kollégi­um igazgatói irodájába, elámulva láttam, hogy a hátsó falon függő, nagyméretű, bekeretezett arcképek - régi igazgatók - egyikének melléből, pontosabban a szív tájékán, egy töltőtoll nagyságú, szögle­tes, érdes acéldarab áll ki; az aligazgató, miközben az újrairatkozási kérvényemért nyúlt, pillantásomat követve, megmagya­rázta: - Tavalyelőtt ősszel, aznap, amikor a város gazdát cserélt, egy gránát még itt is becsapódott, az épület előtt, a Gecse utcában. Ez a repeszszilánk az ablakon repült be és a szegény öreg Trózner igaz­gató úr képébe fúródott; azóta is ott van, nem nyúltunk hozzá, ott is hagyjuk. 1944 szeptember végén gyönyörű nap volt, opálosan ragyogó kék ég, a várost már régen kiürítették, Frieszner tábor­nagy menekülő páncélos hadosztályai már több napja átdübörögtek a városon, a tordai csatateret tapintatosan elkerül­ve északi irányban; a kipufogó gázfelhők eloszlottak, a fosztogatók is elültek már, s a rájuk vadászó motoros csendőrjárőr is végleg eltűnt a Mezőségen keresztül, az orosz előőrsök már beavatoskodtak a vá­rosba, amikor a Maroson túlról, a Bese tető felől két belövés érkezett. Az egyik a plébánia épületének sarkát érte, az eme­leten, a Rákóczi Ferenc szobájának ne­vezett, kör alakú helyiséget verte szét, s lent a téren életét vesztette egy szegény taligás. A másik az említett Gecse ut­cai... Az öreg Trózner fiával, Trózner József zeneszerzővel és tanárral úgy nyolc év múlva ismerkedtem meg, a Teleki Téka olvasótermében. Különleges figura volt, a háború előtt a Keleti Akadémián vég­zett Bécsben, évekig kutatott Firenzében az Uffiziban. Mivel Tolsztojt eredetiben akarta olvasni, megtanult oroszul is — és ez tette aztán be neki az ajtót. Amikor negyvenben bejöttek a magyarok, behív­ták katonának. Ő egy űrlapra, ahhoz a kérdéshez, hogy milyen nyelveken beszél, naivul beírta az oroszt is. Persze beosz­tották a kémelhárításhoz. Bár ott csak fordítói munkát végzett, elképzelhetjük, hogy mennyit kellett magyarázkodnia a háború után különböző hatóságoknak és szerveknek, úgy hogy csendesen, zár­­kózottan élt; rengeteg szerzeményéből — nemcsak kamarazenét, de szimfóniákat, versenyműveket is komponált - sohasem adtak elő semmit. Magányára jellemző, hogy olykor délutánonként leült a zongo­rája mellé és saját magának Wolf-dalokat énekelt. Egyszer meghívott magához és zongo­rán eljátszotta egy szerzeményét. Kolokol, vagyis „Kisharang” volt a címe, amolyan „és mélyből fölcsengő” száncsengő stílusú, Turgenyeves hangulatú, erősen érzelmes és oroszos műdal, a La Campanellát is az ember eszébe juttatta. - Nos, hogy tet­szett - kérdezte. Nagyon szép, feleltem, csak nem valami modern. - Ezt, kérlek, mosolyodott el, részedről a legnagyobb el­ismerésnek tekintem. Sohasem akarok modern lenni... A beszélgetés itt elakadt. Hogy tovább lendítsem, félénken próbálkoztam. - Ne haragudj, hogy ilyen szomorú ügyet hozok szóba, de édesapád mit szólt, amikor megtudta, hogy a mellképét re­peszszilánk érte? - Hogy mit szólt? Hogy mit szólt hoz­zá? Amikor meghallotta a robbanást, ki­ment a sarokig, a Teleki Téka mellé, s on­nan figyelt a kollégium felé, hogy nem érte-e valami kár. És ott kinn mászkált Váradi bácsi, az iskolaszolga, amikor ész­revette apámat, nagy lelkendezve hozzá­szaladt, hogy tessék elképzelni, igazgató úr, a gránátszilánk berepült az igazgatói iroda ablakán és pontosan beleállt a ké­pen az igazgató úr szívébe, odaszegezte a képet a falhoz! Apám szótlanul végighallgatta, aztán gyorsan hazajött, bement a szobájába, le­feküdt és azonnal meghalt. Vagyis nem szólt hozzá semmit, ezen kívül. Szegény Trózner Jóskának is elég kü­lönös volt a halála. Sok évvel később, de nem ilyen fájdalommentes. Pár utcával arrébb lakott egy özvegy tanárnő, akinek az életét ugyancsak regényes szomorúság fátylai lengték körül. Délutánonként át szokott járni hozzá beszélgetni. Egy nap, hozzá indulóban, eszébe jutott, hogy a ta­nárnőnek éppen születésnapja van. Tett ezért egy kis kerülőt, keresni egy virág­üzletet. Amikor a csokorral kezében visz­­szafele tartott, elütötte egy autó. Két nap múlva halt meg, a klinikán. * Két dologra azonban még hosszú éve­kig nem kaptam választ. Az első: ilyen szörnyű folttal a káderlapján miért ma­radt itthon? Nyugaton végezte a felsőbb tanulmányait, voltak kapcsolatai, né­met családnevével legalább négy ország örömest befogadta volna; miért válasz­totta inkább Vásárhelyen a mellőzött­séget, az „éppen csak megtűrt” helyze­tét? (Néhány évig házasságban élt Erkel Sarolta zongoratanárnővel — abból a csa­ládból! —, de Sarolta néni kivándorolt ké­sőbb Németországba, s régi vásárhelyi is­merősei tanúskodását is igénybe vette, hogy mindig jó német volt.) A másik: melyik Tolsztoj-mű, vagy hős vonzotta annyira? Hiszen annyi nyelven tudott, ha esetleg magyarul nem is kapha­tott volna ínyére való fordítást, németül, franciául, olaszul igen. Feltételeztem, a Háború és békéből biztosan nem Kutuzov alakja vonzotta, talán Andrej hercegé, vagy Bezuhhové? A vásárhelyi Gecse utca környékéről térképvázlatot készítettem, az összes ismerőseimet feltüntetve — és elképedve kellett felkiáltanom: Nátása! A Teleki Téka udvarában, hátul, a föld­szinten, a Kancellár palotájának egykori személyzeti lakásaiban, ott élt valaha az Eö. család. Az elszegényedett, de büszke dzsentri vegytiszta képlete, lásd Jókai, Mikszáth, Krúdy, Móricz... Eö. bácsi kis­sé alacsony, csontos, tele lappangó ener­giával, olyan volt, mint egy koplaló tigris. A városban egyes ismerősök között az a mendemonda járta, hogy egyik őse gyil­kolta volt meg a menekülő Báthori Endre fejedelmet és bíborost, és ki lehetett vol­na nézni ezt belőle is. A lakásukban, a tálalón, örökké csak ugyanazt a két könyvet lehetett látni, a Szibériai garni­­zont, amelyben ő is szerepelt, ha nem is saját nevén, és a Vadon szavát. Fölöttük a falon két vadászpuska. Ko­ bácsi az el­ső világháborúban tartalékos honvéd­hadnagyként vett részt, így került a hí­res krasznojarszki fogolytáborba, és ott, a Jenyiszej partján ismerte meg Nátása né­nit; a nála fejjel magasabb, délceg, tatár­szemű orosz lány onnét jött utána. (Mint Lám Béla felesége is Kolozsvárra.) Oh, ezek a régi orosz lányok! Amikor a hadi­fogolytisztek tábora feloszlott, a pólyás babát beledugni egy tarisznyába, átvágni Kelet-Szibérián, megkerülve, jobbkéz felől hagyva, a Góbi sivatagot; Mandzsúrián keresztül kiérni a Csendes-óceán partja­ira, és annyi tengeren, Sárgán, Vörösön, Feketén átkelve, dióhéjba kerekedni és a Dunán, Maroson felmerészkedni; a Somostető alatt megtelepedni, további fi­ak­at szülni és felnevelni... Nátása néni, amikor egyedül volt ott­hon, és mosott vagy varrt, nem törődve, hogy nyitva a Borsos Tamás utcára nyí­ló ablak, gyakran rázendített a Vecsernij zvon - Estvéli hangok­­ kezdetű érzelmes románcra, amely most képzeletében ott zengett-zúgott a Léna és az Angara felett, vagy arra, hogy Szél sikolt az ének. Sűrű nagy éjben... A Vecsernij zvont, az orosz „Angelust” én is tudtam valamennyire, mert Nátása néni legkisebb fia tizenegy éven át osztálytársam volt... És Trózner József, a szomszéd fiú, a túlérzékeny és túlkulturált művészlélek, a járdán­ál-el­­haladva hallgatta Nátása néni kozákfe­leségekhez illő dalolását. Sohsem mert közeledni hozzá, mert tisztalelkű, ártat­lan lovag volt, és talán Eö. bácsi puskái­tól is félt egy kicsit, de imádta egy életen át, megtanult oroszul és zongora-fantázi­ákat költött hozzá... Nátása néni túlélte a férjét, fiait, tit­kos lovagjait; talán egy-két unokája, dédunokája él még a baráti, szomszédos Magyarországon... Egyes tudós körök­ben terjed az a vélekedés, hogy édeni ős­anyánk, Éva Afrikából érkezett, feketén mosolyogva... Mások azonban, úgy hisz­­szük, hogy a Góbi sivatag mellől jött, ró­zsás orcákkal, régi elefántcsont színű bőrrel, halk, de messzire zengő dalolás­sal, és Trózner Jóska kísérte zongorán. Sokszor úgy sajnálom, hogy Trózner más zeneművét nem hallottam és soha senki sem fogja eljátszani őket, pedig egy szekrényre való kottapapírt írt tele... Vége, vége már a dalnak... HELIKON

Next