Helikon, 2013 (24. évfolyam, 615-638. szám)

2013-01-10 / 1. szám (615.)

HELIKON BOGDÁN LÁSZLÓ Vaszilij Bogdanov: Emigránsok XIV. Sztravinszkij 1. Oroszország távolodik... A Latin negyedben, az utcán futottunk össze. „Mit csinál?” - érdeklődtem. Bárba ültünk be. Abszintot ittunk. „Komponál. - sóhajtott. - Egy zongoraversenyt. De erről minek is beszélni? Oroszország távolodik. Remélni? Félni? Szavak! Élni kellene tudni, berendezkedni idegenben. Ki mit talál?” Háta mögött, fehér falon vigyorgott sunyin a halál. Később a zongorához ült, s az arca lassan felderült. 2. Felhívás kerengőre Hónapokig Lengyelországban, egy ismerőse birtokán élt. Jöttek újabb táncjátékok, titokban boldog volt. Talány, hogy mért is jött el végül onnan? Talán mert jöttek a hírek. Feldúlták. Tudta, egy emigráns végül teher mindenkinek. „Írhatnánk együtt egy balettet. Nincsen valami ötleted? - Kortyolt bele a poharába s tükre felül rám nevetett.­­ Gyagilev új műveim várja. Be is mutatja nemsokára.” 3. Talpsimogatás Hogy miért a talpsimogatást kezdtem el? Figyeltem az arcát. „Hogyan? Két nő mezítelen érintgeti össze a talpát? Milyen perverz vagy, hercegem. Nem gondoltam volna soha. Ámbár ötleted zseniális. Két nő kell és egy ostoba férfi, amint meglesi őket, talpuk össze érintgetőket. Szoprán, mezzoszoprán, tenor. Egy holdfény sütötte lapály. Szeretők háromszöge. A nyár. Dúlt érzelmeikben a terror.” 4. Hurokban Nem akartunk berúgni, ezért a harmadik abszint után, rátértünk a laza sörökre, hurkot vetett a délután, s a fejem szorult a hurokba, míg kíváncsian érdeklődött, „hogy honnan jött az ötletem?! S ezek az orosz eszelősök...” Nem volt mit tenni, elmeséltem, vizart egymás talpával, remegő, lázas tükörképek, láttam Lénát, egy másik lánnyal. S hogy akkor robbant szét az éden, a szégyen bába éjjelében. 5. Rózsaszín talpacskák Szinopszis Sztravinszkijnak Párizsban, egy este, a manzárdszobánkban, Lénám Leácskával kettesben találtam. Csókolóztak vadul, ruhájuk levették, olvadozni kezdett a fűzöld szemfesték. Egymással szemben, szétvetett lábbal ültek. Derengett szemérmük, ezzel sem törődtek. Buzgón emelgették magasba a talpuk, lassúban, remegve ért össze a sarkuk. Rózsás talpacskáik egymáson köröztek. Talp a másik talpon, nyögve édelegtek. Lábujjaik össze-visszagabalyodtak, és a fürge talpak, csúsztak, egyre csúsztak előre, majd hátra. Meddig és mivégre? Talpsimogatás?! De mikor lehet vége? Önállósultak már, másikról leváltak, egymást figyelgették, orvul lesben álltak, néhány pillanatig pihentek egymáson. Bizarr volt az egész. Vetített rémálom. Égő csipkebokor, nimfomán boszorkány, talpa köröket ír egy nimfácska talpán. Más nem nagyon történt, ámbár észrevenni alig is lehetett, kezdtek dideregni, a málnabimbóik meg-megmerevedtek, zöldre mázolt arccal, lázasan remegtek, olybá tűntek, mint két idetévedt sámán, de Senki se látta, sarokban guggolván, rózsás talpacskáik, amint összeértek, sóhajtozva, nyögve, lágyan didergőztek. Majd bontott kagylóként egyszerre kitárult, karmazsinvörösen lüktetett elárvult bibéjük, egymásnak mozgó tükörképe, talpaik súrlódtak talpaikon. Végre érteni kezdtem a rituálé célját - kapiskálni kezdtem, ideje volt, Lénát! - Nem érintem­ meg egymást! Csak a talpak ülhetnek víg, pajzán, nyári lakodalmat. Nincsen kézi munka, nyali-fali, semmi! hisz felettük strázsál szigorúan Senki, az orosz népmesék láthatatlan hőse, kissé döbbent, mert nem tudhat mindent ő se. Talpacskák csúszkálnak a kéj meredélyén, feljuthatnak-e a csúcsra, így, a végén? Meg alig rezzennek, szélben vadvirágok, kiszolgáltatottan ringanak a lányok. Álmatlan, holddal vert, ezüst éjszakákon, Léna s a kis szöszke talpcsókjait látom. Elképzelhetetlen hosszasan kivárva, félig behunyt szemmel, mennek le aljába. 2

Next