Helikon, 2016 (27. évfolyam, 687-710. szám)
2016-01-10 / 1. szám (687.)
a mintákat, amelyekhez az alkotás folyamatában igazodunk, ritkán találjuk saját generációnk irodalmárainál ugyanolyan értékesnek, mint az előző nemzedékek klasszikusnak minősülő műveiben. A nemzedéki alapon való szerveződés az irodalomban nem annyira attitűdbeli vagy esztétikai, mint inkább szervezetszociológiai okokkal magyarázható. Az a pályázati rendszer, amelynek egy fiatal szerző ma meg kell feleljen ahhoz, hogy nyilvánossághoz jusson, nehezen elérhető egy megfelelő szakmai szervezet támogatása nélkül. A kárpátaljai magyar irodalomról folytatott diskurzusban sajátosan jelenik meg a nemzedékiség kérdése. A helyi irodalom történetében kiemelkedik az 1960-as és 70-es évek fiataljainak két szerveződése, a Forrás és a József Attila Stúdió. Ezek erős szerveződések voltak, tevékenységüknek társadalmi kihatásai is számottevőek. Nem követte őket töretlen folytatólagosságban egy váltó nemzedék. Az 1990-es évek elvándorlási hulláma miatt hiányzó generációról beszélhetünk. Jelenleg több irodalmi kör is létezik, ezek közül a legaktívabb a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság. Ilyen szerveződések nehezen jöhettek volna létre az előző generáció egy, esetleg több képviselőjének bábáskodása nélkül. 2. Fel sem merülhetne ez a kérdés, ha a magyarság területi széttagolódásának nincsenek történelmi előzményei. Úgy gondolom, fontos a ’generáció’ és a ’kortárs’ fogalmai közötti különbségtétel a kérdés vonatkozásában. A kifejezés feltételeinek ugyanazon változásait élik meg a jelenleg egymás mellett alkotó kortárs nemzedékek. A különbség talán annyi, hogy a fiatalabbaknak ezek a változások nem annyira szembetűnőek. Mindenekelőtt a publikum változott meg, amihez a szerzőnek alkalmazkodnia kell. Felgyorsult a kommunikáció. A beszédtempó is más, mint húsz évvel ezelőtt volt. Ez olyan általános jellegzetessége a kornak, ami egyformán érinti a kortárs nemzedékeket, a Kárpát-medencén belül és túl. Minden vidék irodalmának saját karaktere van. Ha az egyes régiókra gondolunk a Kárpát-medencén belül, ezek a jellegzetességek másképpen mutatkoznak valamelyik magyarországi megye és egy elcsatolt terület irodalmának esetén. Egy Vas megyében alkotó költő kevésbé kell érintett legyen a helyi kánonoktól, mint egy kárpátaljai. Itt az a veszély fenyeget, hogy a szerző érdemtelenül válik egy ilyen kánon részévé. Helyi kritika alig van, a magyarországi kritika pedig inkább csak elismerően igyekszik nyilatkozni a határon túli irodalomról, elfödve vagy elhallgatva a vitatható megnyilvánulásokat. 3. A tehetséggondozás, tehetségkutatás területén gyakran találkozhatunk olyan szárnyaikat próbálgató fiatal tollforgatókkal, akik az internetes megjelenést elégségesnek tartják, ezzel együtt nem kívánnak nagyobb elismerést kapni az internet kínálta lehetőségeknél. Ők azok, akik mindenféle esztétikai vagy formai változtatásra irányuló tanácsot él- és megvetnek. Az online megjelenés lehetővé teszi, hogy a szerző szinte azonnal értesüljön az olvasói reakciókról. Sokan hajlamosak ezt „műveik” végső értékmérőjének tekinteni. Itt nem kifejezetten a fiatalokról beszélünk, hanem azokról az idősebb személyekről is, akik késztetést éreznek arra, hogy gondolataikat írott formában a közönség elé tárják, de az internetes világ előtt nem volt rá lehetőségük. Az ilyen próbálkozások ritkán jelennek meg kurrens felületeken. A privát blogok, közösségi oldalak kínálnak efféle nyilvánosságot. A szakma által elismert oldalak, online folyóiratok, amennyire látom, elsősorban a financiális feltételekhez való alkalmazkodás szükségleteiből fakadóan jönnek létre növekvő számban. Míg a korábbi cél az volt, hogy a világ bármelyik pontjára eljuttathassuk a tartalmakat, mára ez vált több folyóirat egyetlen megjelenési/túlélési formájává. Kárpátaljára nagyon kevés nyomtatott folyóirat jut el, emiatt számunkra nagyon fontos az online megjelenés. Egyetlen fórumunk, az Együtt folyóirat szintén olvasható digitális formában, így a helyi írások elérhetővé válnak az érdeklődő felhasználók számára. A nyilvánosság szerkezetének ilyen mértékű változása, amit a kommunikációs robbanás jelent, olyannyira átformálja az alkotók életvilágát, hogy e változások megjelennek témaválasztásban és nyelvezetben is. Egyre több alkotás dolgozza fel azokat a társadalmi változásokat, amiket az információs forradalom magával hoz. Egyre gyakoribb jelenség az is, hogy irodalmi alkotások felhasználják az informatika, illetve a hálózatelmélet lefordítatlan szakkifejezéseit. Gondos Mária Magdolna költő, irodalomkritikus (Erdély) 1. Már a kérdésből látszik, hogy olyasmiről beszélünk, aminek még pontos neve sincs, összekacsintás (konszenzus) kell az idézőjel feloldásához a mai „fiatal irodalomban”. Ha a kacsintásaink szerencsésen összetalálkoznak és az 1989 környékén vagy utána született fiatal szerzőkre gondolunk, akkor már van miről beszélni. Antológiák, kisebb csoportosulások, műhelyek és a legkülönbözőbb rendezvények biztosítják a barátkozás lehetőségeit. És ezek biztosítják a művészkedéshez oly nélkülözhetetlennek tűnő antiszociális viselkedésformák egy részét is. Ami az egyéni tapasztalatokon túlmutat (hogy például a FISZ-táborban néha éreztem magam odatartozónak), az mind kacsintás vagy boncolás. Kacsintás, amikor személyes ismeretség vagy akár egy amerikai slammer videóját nézve, tehát az alkotásokon keresztül sejthető, ha hasonlóképp gondolkodunk nyelvről, világról, irodalomról. Boncolás, amikor tudományos igénnyel kifektetjük az asztalra például a Nyugat első nemzedékét vagy a beatgenerációt, és nem egy páciens fog üvöltözni a homogenizáló bánásmód miatt. (Pl. Én nem akarok Ignotus mellett feküdni, nekem nem az a bajom, ami neki! Vagy: Én Babitscsal osztozom a koromon, mert ő is felfigyelt a szagok jelentőségére az irodalomban, és nem érdekel, hogy ő más nemzedék!) Rövidre zárva: szerintem nem elég pontos irodalmi generációként gondolni a mai fiatal írókra. Nincs generáció. Ebben nagyon hasonlít a korábbi generációkra. Más típusú generációkra is. Már fogynak a betűk: X, Y, Z. Ha elfogytak, előbb-utóbb csak kiderül, hogy a könnyebb út elvont, általánosító fogalmakat létrehozni és dobálózni velük, a nehezebb pedig precízen, közelről, kicsiben, konkrétan használni a kognitív képességeinket. 2. Akármiről beszélhetünk vele kapcsolatban, mert nem ismerem a Kárpátmedence magyar irodalmát. Haloványan látok olyan tendenciákat, mint az, hogy kezd gáz lenni a versírás aktusára való reflexió, elég divatos a test, jól fogynak az infinitívuszok. Megerősödni látszik az irodalomnak egy olyan értelmezése, ami a szerzőt kordiagnoszta szerepben tünteti fel. Ennek ellenére a fiatal irodalom néha nagyon idős, és nem is tudja magáról. Gyönyörű 19-20. századi szövegek vannak a mai fiatal irodalomban, és csak nagyon kevesektől hallom, hogy a 21. századi irodalom megcsinálásán és/vagy megismerésén fáradozna. 3. Mikor megkaptam ezeket a kérdéseket, tudtam, kutatómunkára lesz szükségem. Például azt ki kellett guglizni, mit értsek (ön)kifejezési lehetőségen. Ezt nem tudtam meg. Viszont így is láthatóvá vált egy előfeltevésbeli különbség. Számomra sem az irodalom, sem pedig a Facebookprofilom nem „(ön)kifejezési lehetőség”. Ilyesmire nincs szükségem, tekintve, hogy napi 24 órában kifejezem magam. Hadd akadékoskodjak még: nem a környezet változott meg, hanem a közeg (vö. kiülök a dombtetőre / leülök a laptopom elé — a dombtetőn akár). Az irodalom létmódjai, nyelve, témái részben együtt mozognak a technikai fejlődéssel, de szerintem ez csak nekünk érdekes, akik ezzel foglalkozunk, akik szeretünk lelassulni, rá tudunk izgulni a diakrón irodalomtudományos szempontokra. A kérdésben implikált másik előfeltevés, hogy ez egy „radikális változás”. Az én előfeltevésem szerint meg már jó ideje nem az. Ráadásul, ahogy arra Borbély Szilárd is rávilágított az Újraértelmező Szótárba írt szócikkében, a változás helyét átveszi a frissítés. Eleve nem úgy tevődik fel a kérdés, hogy mi volt az internet előtt és mi változott utána, hanem úgy, hogy elég up-to-date-e az író, a szöveg, a nyelv, a forma, a téma, hogy tessen, ha tetszeni akar, vagy hogy olvasható és olvasott és olvasandó legyen, akkor is, ha nem akar semmit. Németh Zoltán költő, irodalomtörténész, kritikus (Felvidék). A „fiatal irodalom” kifejezés önmagában is generációra és nemzedéki csoportra utal, tehát ha használjuk ezt a fogalmat, akkor egyúttal rögtön generációról, nemzedéki csoportról beszélünk. És igen, ezen túl olyan központjai, csoportosulásai vannak a kortárs fiatal irodalomnak, mint a debreceni kulter.hu, a szintén debreceni LÉK irodalmi kör, a miskolci Szöveggyár, a kolozsvári Bretter György Irodalmi Kör, a TÁRNA-csoport, ilyennek érzem az Apokrif körül csoportosuló fiatal irodalmárokat, ilyen a pozsonyi Irodalmi Szemle szerkesztősége, az R25 antológia és folytathatnám. Minden bizonnyal a JAK és a FISZ gyűjtőhelye és egyúttal generálója is a generációs folyamatoknak. És talán nem tévedek nagyot, ha a Slam Poetry jelenségét generációs folyamat részeként is látom. Az irodalmi generáció talán legértékesebb hagyománya a rögzült irodalmi struktúráknak való szembeszegülés, az új esztétikai látásmód, új hang, amely sok esetben vitákat generál. És valóban vannak erre utaló jelenségek: ilyen a Slam Poetry körül kialakuló vita, de például a Tamás Gáspár Miklós HVG-s kritikájára adott válaszok is generációs különbségeket sejtetnek. »»« folytatás a 4. oldalon — 2016/1. SZÁM - JANUÁR 16. 3