Helikon, 2018 (29. évfolyam, 735-758. szám)

2018-01-10 / 1. szám (735.)

Arany nagyon invenciózus, de ma már leginkább olvasva jó. „Mind többre­ többre men az álkodás” - mondja Aranynál egy fi­atalember egy fiatal hölgynek a Szentiván­­éji álomban. Gyönyörű, de ha a színpadon mondják, gondolkodni kezdesz, ám a színé­szek nem szeretik, ha te a fordításon tépe­­lő­dsz ahelyett, hogy őket néznéd. Azt is gondolom továbbá, hogy a nagyon ismert gondolatokat érdemes olykor új kön­tösbe bújtatni. „Gyarlóság, asszony a ne­ved!” - mondja Hamlet Aranynál. Én azt írtam: „A jellemhiba másik neve: nő­”. Ta­lán nem olyan szép, de aki hallja, az elgon­dolkodik, és összehasonlítja magában a két fordítást. Mintha egy híres szoborról szo­katlan irányból készítenék fényképfelvételt. Ráadásul hallottam, amint a néző­téren a gimnazista fiú meglökte a lány könyökét: hallod? - A beszélgetéseteken KAF felmutatta A vastagbő­rű mimóza című, melegségről, melegekről szóló írásokat tartalmazó kötete­det. Erdélyben úgy vannak a melegek, mint a zugivók: a zugivó az, aki titokban iszik, de mindenki tudja. Több közszereplőről tudjuk, bár ő sosem mondta el magáról. Te viszont előbújtál. Hogyan döntöttél így?­­ Szerencsém volt: olyan baráti körben mozogtam, amely elfogadóbban viszonyult, ső­t, érdeklő­déssel figyelt. Az Eötvös Lo­­ránd bölcsészkarán ugyanezt tapasztaltam. Meg aztán az ember elkezd mindenütt a barátjával mutatkozni, és úgy beszélni ró­la. „Mondom is az Ivánnak a múltkor, miért etted meg a joghurtomat?” Egyszer együtt utaztunk egy kollégámmal a bölcsészkar­ral, és elővettem a gyönyörűen becsoma­golt szendvicsemet, amelyről kiderült, hogy a barátom készítette, úgyhogy a beszélge­tés közben be kellett vallanom, hogy meleg vagyok, mire ő viszonzásul elmesélte, hogy zsidó, amit addig nem tudtam. Különben nem tartom magam egy nagy aktivistának, de ez előjött belőlem. Aztán egyszer Grecsó Krisztián, aki az Élet és Irodalom tárcarovatát szerkesz­ti, felkért, írnám én abban az évben, én meg mondtam, hogy a nyelvészetet már unom, mire ő felvetette, hogy írjak a me­legségről, és így született a kötet gerin­ce. Persze tudom, hogy ahogy én írok a homoszexualitásról, az rózsaszínebb és napsugarasabb, mint a valóság. Ez a könyv nem szociográfia. Ma is bőven vannak olya­nok, akik félnek. Én nem így éltem, nem így láttam. Ha szabad a zsidóság helyze­tével párhuzamot vonnom, azt mondanám, belátom a holokauszt-elbeszélések szüksé­gességét, de az is érvényes, ha valaki elme­séli, hogy a nagymamája milyen jól főzi a sóletet. Nem sokkal a könyv megjelenése előtt robbant be Császi Ádám Viharsarok című filmje, amely egy tragikus szerelmi három­szög fiúk között, és olyan, akár egy Lorca­­dráma. Szóval az élet is jó szerkesztő. - A verseidben kevés irónia van, nem úgy, mint a szociális lényedben. Ezt mivel ma­gyarázod? - A költészet komoly dolog. Ha tréfás ver­set írok, mint éppen a Látó Arany-számába, az nem vallomás, csak feladat. DEMÉNY PÉTER — 2018/1. SZÁM - JANUÁR 10. DEMETER ZSUZSA Az Elefánt, a Cowboly, az Eső és egyéb mesebeli párbajok Laudáció Szántai János Kemény Zsigmond-díjára Kezdetben vala a mese. Mese a Már­ványelefántról. Na jó, ezek az Elefántok először kis Csigák, majd Nagy Csigák voltak, mielőtt Elefántok lettek volna. De ezen nincs, mit csodálkozni, ez az Ele­fánt nem közönséges fajta - hol vörös, hol zöld, repül, mint a sarki pék, Mac­kóról, álmodó Hálóingekről szövi mesé­jét. Beszél, kérdez. Főként kérdez, kérdez és kérdez. Röviden. Tömören. Nincs mel­lébeszélés, fölösleges szavak. Itt minden szónak súlya van, nincsenek következ­mény nélküli szókapcsolatok. A hangsúly azonban elsősorban a me­sén lenne, a történeten, amelyek részben Tandori köpönyegéből bújtak elő, s igen vékony a vonal felnőtt- és gyerekirodalom között. De lehet, Tandori nem is olyan lénye­ges. Gyermekvilág látszatából rácsodál­kozni a felnő­ttvilágra és fordítva, mind­ezt hitelesen, nagyon nehéz, még ha sok Tandorit olvas is az ember. Mesét szőni a valóságról, úgy, hogy ne a valót, ha­nem annak égi mását lássuk, talán még nehezebb. Mert az Elefántok átlátnak a hamis kérdéseken, mondatokon, sza­vakon, meséken. Ezért ezek a történe­tek nem infantilisek, hanem gyerme­kiek. Látszat­ mögé bukkantok, a világ milyenségét nem természetesként el­fogadók, hanem annak mélyébe merü­lök. És legfőképpen szemlélődök, akik a képzelet erejére hagyatkozva változtat­nak saját világukon, mert hamar felis­merik, másként nem megy. És ezért kér­deznek. Hogy lebontsák a körülöttük lévő világ nyelvi falait, kérdéseikkel fel- és átírják mindazt, amit igaznak és he­lyesnek gondoltunk. De Szántai Elefánt­jai - melyek, valljuk be, olyanok, mint az Eső ebben a teremtett világban, ak­kor is ott vannak, amikor nem látjuk őket­­, nem rombolnak, nem tönkretesz­nek, hanem új világot építenek maguk­nak. Ez a világ főként kérdésekből és történetekből áll. A válaszok nem fontosak. Vagy nem úgy fontosak, mert nem is úgy kapjuk őket. Vagy egyszerűen nincsenek („Válaszolni szeretnék, ám hangomat / mintha elvág­ták volna. / Észre is veszem az asztal alatt miszlikbe aprítva.”) Hanem költői nyelv­be csomagolva, még ha prózának is tűnik, történetbe rejtve, még ha vers is, meghök­kentve, de nem nagyzolva. Az Elefántok azonban nem csak a szerző szépirodalmi műveibe fészkel­ték be magukat. Ott rejtőznek irodalom- és filmkritikában egyaránt, zsebükben szemüveg, ha koppan a billentyű, bigy­­gyesztik az alkotó orrára, másként nem lehet megmacskásítani a délutánt, kita­lálni olyan szalámikat, melyben a nyár medvelesre vár. Másként nem lehet me­sélni irodalomról, filmről — és a zené­ről még nem is beszéltünk­­, úgy, ahogy Szántai János teszi: sodróan, lendüle­tesen, magával ragadóan, és valljuk be: magányosan, mint a westernfilmek hősei. Mert tudják, kezdetben vala a mese. Úgy képzelem, ezekben a történetek­ben mindig esik az Eső. Nézzük az esőt. Még ha néha titokban is esik. Még ha ezt csak az Elefántok tudják. Még ha nem is találkoztunk soha igazából az Elefánttal, tudjuk, valahol a Farkas utcában kell ke­resni, ha arra bóklászunk, „ránk találhat az idő”, elkezdődhet ez a furcsa, foghíjas, van-nincs mese. Mert „A mese mi vagyunk, Elefántok, Majmok Mindeféle Lények Csak meséljük magunk, Meg a kinti esőt (A titokban-esőt) S mi ránk talál és elhagy, A mese­időt, így mesélve egymásnak Egymást, egymásban Megvagyunk Összenézünk. Jó, hogy lehet EBBEN így, együtt részünk. Egészünk.” Szántai János (jobbról) és Papp Attila Zsolt beszélget az ünnepélyes díjátadó után, Magyarország Kolozsvári Fő­konzulátusa dísztermében, 2017. november 24-én.

Next