Helikon, 2018 (29. évfolyam, 735-758. szám)
2018-01-10 / 1. szám (735.)
Arany nagyon invenciózus, de ma már leginkább olvasva jó. „Mind többre többre men az álkodás” - mondja Aranynál egy fiatalember egy fiatal hölgynek a Szentivánéji álomban. Gyönyörű, de ha a színpadon mondják, gondolkodni kezdesz, ám a színészek nem szeretik, ha te a fordításon tépelődsz ahelyett, hogy őket néznéd. Azt is gondolom továbbá, hogy a nagyon ismert gondolatokat érdemes olykor új köntösbe bújtatni. „Gyarlóság, asszony a neved!” - mondja Hamlet Aranynál. Én azt írtam: „A jellemhiba másik neve: nő”. Talán nem olyan szép, de aki hallja, az elgondolkodik, és összehasonlítja magában a két fordítást. Mintha egy híres szoborról szokatlan irányból készítenék fényképfelvételt. Ráadásul hallottam, amint a nézőtéren a gimnazista fiú meglökte a lány könyökét: hallod? - A beszélgetéseteken KAF felmutatta A vastagbőrű mimóza című, melegségről, melegekről szóló írásokat tartalmazó kötetedet. Erdélyben úgy vannak a melegek, mint a zugivók: a zugivó az, aki titokban iszik, de mindenki tudja. Több közszereplőről tudjuk, bár ő sosem mondta el magáról. Te viszont előbújtál. Hogyan döntöttél így? Szerencsém volt: olyan baráti körben mozogtam, amely elfogadóbban viszonyult, sőt, érdeklődéssel figyelt. Az Eötvös Loránd bölcsészkarán ugyanezt tapasztaltam. Meg aztán az ember elkezd mindenütt a barátjával mutatkozni, és úgy beszélni róla. „Mondom is az Ivánnak a múltkor, miért etted meg a joghurtomat?” Egyszer együtt utaztunk egy kollégámmal a bölcsészkarral, és elővettem a gyönyörűen becsomagolt szendvicsemet, amelyről kiderült, hogy a barátom készítette, úgyhogy a beszélgetés közben be kellett vallanom, hogy meleg vagyok, mire ő viszonzásul elmesélte, hogy zsidó, amit addig nem tudtam. Különben nem tartom magam egy nagy aktivistának, de ez előjött belőlem. Aztán egyszer Grecsó Krisztián, aki az Élet és Irodalom tárcarovatát szerkeszti, felkért, írnám én abban az évben, én meg mondtam, hogy a nyelvészetet már unom, mire ő felvetette, hogy írjak a melegségről, és így született a kötet gerince. Persze tudom, hogy ahogy én írok a homoszexualitásról, az rózsaszínebb és napsugarasabb, mint a valóság. Ez a könyv nem szociográfia. Ma is bőven vannak olyanok, akik félnek. Én nem így éltem, nem így láttam. Ha szabad a zsidóság helyzetével párhuzamot vonnom, azt mondanám, belátom a holokauszt-elbeszélések szükségességét, de az is érvényes, ha valaki elmeséli, hogy a nagymamája milyen jól főzi a sóletet. Nem sokkal a könyv megjelenése előtt robbant be Császi Ádám Viharsarok című filmje, amely egy tragikus szerelmi háromszög fiúk között, és olyan, akár egy Lorcadráma. Szóval az élet is jó szerkesztő. - A verseidben kevés irónia van, nem úgy, mint a szociális lényedben. Ezt mivel magyarázod? - A költészet komoly dolog. Ha tréfás verset írok, mint éppen a Látó Arany-számába, az nem vallomás, csak feladat. DEMÉNY PÉTER — 2018/1. SZÁM - JANUÁR 10. DEMETER ZSUZSA Az Elefánt, a Cowboly, az Eső és egyéb mesebeli párbajok Laudáció Szántai János Kemény Zsigmond-díjára Kezdetben vala a mese. Mese a Márványelefántról. Na jó, ezek az Elefántok először kis Csigák, majd Nagy Csigák voltak, mielőtt Elefántok lettek volna. De ezen nincs, mit csodálkozni, ez az Elefánt nem közönséges fajta - hol vörös, hol zöld, repül, mint a sarki pék, Mackóról, álmodó Hálóingekről szövi meséjét. Beszél, kérdez. Főként kérdez, kérdez és kérdez. Röviden. Tömören. Nincs mellébeszélés, fölösleges szavak. Itt minden szónak súlya van, nincsenek következmény nélküli szókapcsolatok. A hangsúly azonban elsősorban a mesén lenne, a történeten, amelyek részben Tandori köpönyegéből bújtak elő, s igen vékony a vonal felnőtt- és gyerekirodalom között. De lehet, Tandori nem is olyan lényeges. Gyermekvilág látszatából rácsodálkozni a felnőttvilágra és fordítva, mindezt hitelesen, nagyon nehéz, még ha sok Tandorit olvas is az ember. Mesét szőni a valóságról, úgy, hogy ne a valót, hanem annak égi mását lássuk, talán még nehezebb. Mert az Elefántok átlátnak a hamis kérdéseken, mondatokon, szavakon, meséken. Ezért ezek a történetek nem infantilisek, hanem gyermekiek. Látszat mögé bukkantok, a világ milyenségét nem természetesként elfogadók, hanem annak mélyébe merülök. És legfőképpen szemlélődök, akik a képzelet erejére hagyatkozva változtatnak saját világukon, mert hamar felismerik, másként nem megy. És ezért kérdeznek. Hogy lebontsák a körülöttük lévő világ nyelvi falait, kérdéseikkel fel- és átírják mindazt, amit igaznak és helyesnek gondoltunk. De Szántai Elefántjai - melyek, valljuk be, olyanok, mint az Eső ebben a teremtett világban, akkor is ott vannak, amikor nem látjuk őket, nem rombolnak, nem tönkretesznek, hanem új világot építenek maguknak. Ez a világ főként kérdésekből és történetekből áll. A válaszok nem fontosak. Vagy nem úgy fontosak, mert nem is úgy kapjuk őket. Vagy egyszerűen nincsenek („Válaszolni szeretnék, ám hangomat / mintha elvágták volna. / Észre is veszem az asztal alatt miszlikbe aprítva.”) Hanem költői nyelvbe csomagolva, még ha prózának is tűnik, történetbe rejtve, még ha vers is, meghökkentve, de nem nagyzolva. Az Elefántok azonban nem csak a szerző szépirodalmi műveibe fészkelték be magukat. Ott rejtőznek irodalom- és filmkritikában egyaránt, zsebükben szemüveg, ha koppan a billentyű, bigygyesztik az alkotó orrára, másként nem lehet megmacskásítani a délutánt, kitalálni olyan szalámikat, melyben a nyár medvelesre vár. Másként nem lehet mesélni irodalomról, filmről — és a zenéről még nem is beszéltünk, úgy, ahogy Szántai János teszi: sodróan, lendületesen, magával ragadóan, és valljuk be: magányosan, mint a westernfilmek hősei. Mert tudják, kezdetben vala a mese. Úgy képzelem, ezekben a történetekben mindig esik az Eső. Nézzük az esőt. Még ha néha titokban is esik. Még ha ezt csak az Elefántok tudják. Még ha nem is találkoztunk soha igazából az Elefánttal, tudjuk, valahol a Farkas utcában kell keresni, ha arra bóklászunk, „ránk találhat az idő”, elkezdődhet ez a furcsa, foghíjas, van-nincs mese. Mert „A mese mi vagyunk, Elefántok, Majmok Mindeféle Lények Csak meséljük magunk, Meg a kinti esőt (A titokban-esőt) S mi ránk talál és elhagy, A meseidőt, így mesélve egymásnak Egymást, egymásban Megvagyunk Összenézünk. Jó, hogy lehet EBBEN így, együtt részünk. Egészünk.” Szántai János (jobbról) és Papp Attila Zsolt beszélget az ünnepélyes díjátadó után, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa dísztermében, 2017. november 24-én.