Helikon, 2019 (30. évfolyam, 759-782. szám)
2019-10-10 / 19. szám (777.)
„azóta sem hagy minket nyugodni” Interjú Vermesser Leventével Kedves Levente, az ezredforduló idején, egy bukaresti színházi fesztiválon felkonferáltak egy rendezőt. Mielőtt megjelent volna színpadon, a műsorvezető külön hangsúlyozta, hogy a fiatal tehetség mennyire ifjú még, mindössze harminchat éves... Az irodalomban nem egészen így vagyunk ezzel a dologgal, ezért kérdeznélek, miért csak 38 évesen jelent meg az első köteted, milyen mértékben vagy még tagja „az újak ragyogó hordáinak”? - Erre egészen pontosan tudok válaszolni. Manapság ezt non-diszkriminatív módon a komfortzóna meghittségét tudatosan vállaló és ápoló ember kreatív útkeresésének nevezik. Magyarán: én egy borzalmasan lusta ember vagyok és voltam, fiatal koromban hatványozottan az. Ennek ellenére néha születtek írásaim, rendszerint a barátaim egyetemi jegyzeteinek margójára körmöltem le őket vagy épp az előadás szövegteste mellé, ahogy épp sikerült. Néhányat pedig magam őrizgettem, itt-ott folyóiratokban is megjelentek. Aztán kiderült, hogy a fiúk, amit csak lehetett, összegyűjtöttek, és megkértek szépen, tegyem oda a hiányzó részt. És így jelent meg a verseskönyvem a Mentor Kiadónál, 2006-ban. Nem harmincnyolc, hanem mindössze harminchét évesen, kérlek... - Mint költészeti lénynek, egyszer csak kapcsolatod támadt a könyvekkel, ennek ellenére egy szép napon megváltál magánkönyvtárad egészétől, csak azért, hogy elutazhass Szentpétervárra. Mi a fontossági sorrend, ha van ilyen? Mi volt előbb: a vers vagy az utazás? - Khm... Nos, igen. Érdekes, amikor az ember szembesül a saját legendájával és korrigálni kénytelen az adott változatot, hogy egy előnytelenebb, de a valósághoz mégiscsak közel állóbb történetet elmeséljen. Mert nem adtam én el egy könyvet sem, Zsolt, legalább ez ügyben nem. Hanem sétáltunk egy ködös, igen csípős kolozsvári reggelen Fülöp László Zsolttal, aki akkortájt arszlán volt, a Jelenlét című lap szerkesztője, leginkább pedig egy nagy szerelmi bánat hordozója. Ezért azzal szórakozott, hogy a bulik végén teherautók elé ugrált, mi meg nyolcan-tízen megpróbáltuk a rendszerint tagbaszakadt kamionsofőrt mindannyiunk megveréséről lebeszélni. Hát ettől rendesen lefáradt az egész banda, kivéve Lacát, aki üde lett, mint szagos müge a kertvárosi pázsiton. Na, mondom én neki aznap reggel, ne mind szarakodj Laca, nem szeret a Nő, ez van, na, ez van. Morgok ott neki a pincemély hangomon, hagyd a görcsbe az egészet, gyere, menjünk el szilveszterre Ciprusba. Erre ő átölel, az egyik legjobb cimborájának nevez, majd könnyezve kétszer hátba vág. És elindulunk Kolozsvár szelíd népétől kölcsönkérni a ciprusi turnírra, szó szerint ezzel a felvezetéssel, hogy kezicsókolom/jó napot kívánok, tessék ötven márkát/dollárt kölcsön adni, mert mennénk Ciprusba szilveszterezni, és csak ennyi pénz kell még. A többi már megvan. Első nap összejött kábé háromszáz dollárnak megfelelő összeg. Azután hetekig zárva voltak az ajtók, mert elterjedt a hír, hogy két őrült mászkál a városban és a szilveszteri utazásra gyűjt. Végül Laca kölcsönkért a nagyapjától is, illetve eladta a Jelenlét szerkesztőségének villanybojlerét, bár a lap szerintem nem ettől ment csődbe. De így jutottunk el hatan, három lány és három fiú, nem Ciprusba, hanem az ugyancsak ragyogó Pétervárra, kilencvenegy telén. - Mielőtt elutaztál volna Szentpétervárra, ha a térképen bárki utánad keresett volna, a szépen nyomtatott kartográf papír vízjele mögött talán érzékelhető volt, hogy elsősorban Kolozsváron élsz, mi több, éberen figyelsz valamire... Mire figyeltél akkoriban, és mire figyelt, akart figyelni az Éber Kör, amelynek, akárcsak az Éber nevet viselő egyetemista lapnak, te is belső tagja, alapítója voltál, Vida Gáborral, Jánk Károllyal, Balássy Csabával, Hubbes Lászlóval és másokkal... - Kénytelenek voltunk figyelni, mert az élet meg ránk figyelt, és elemi erővel naponta meg is érintett. Soha nem olvastam, beszélgettem, buliztam annyit, mint akkor - most már tudom, soha nem is fogok. Akiket felsoroltál, a legjobb barátaim mindmáig kivételes sorsfordulatnak tartom, hogy ez az ötösfogat létrejöhetett. Fénykorunkban egyébként több tucat ember volt az általad Éber Körnek nevezett baráti társaság holdudvarában: szélhámosok, káprázatosan karcsú fiatal nők, tanárok, autómosók, alkoholisták és pszichológusjelöltek egyaránt megfordultak közöttünk. Mindenre figyeltünk: a Napra meg a Holdra, a Jókai utcára és a piacon zöldséget áruló kofákra, az akkoriban nyíló Alvorada nevű éjjel-nappalira, ahol még a pesti kalandozásokból megmaradt kétforintosainkat is beváltotta az alkalmanként rumot szervírozó, álmatag tekintetű úriember. Egy Kemény István-sort enyhén módosítva, kis túlzással boldogok voltunk. - Az Ébernek külön nyelve is volt, ha jól tudom, sajátlag kitalált szavak százai törtek felszínre a kilencvenes évek elején. Leírnál egy hosszabb mondatot e nyelven, melyet aztán elénk tárnál fordításban is? - Az Éber nyelv, vagy még inkább az Éberek nyelve lényegében a magyar nyelv szabályainak tökéletesen megfelelő nyelvváltozat volt. Kétségtelen, hogy beavatásjelleggel bírt, hiszen aki öt percig hallgatta a karattyolásunkat, vagy megzavarodott, vagy nálunk is elképesztőbb szavakat és szójátékokat hozott létre. Mindenképp kontextusfüggőnek mondanám, például a ’Mélyesen málasztva környöljék Ön, Szőr!’ felszólítás jelenthette azt, hogy az illető megfontolt szenvedéllyel kortyolgasson kicsiny, ámbátor fontos vodkáspoharából, de jelenthetett ezernyi más dolgot is. A ’mohaios mács, sima sparketliszósszal’ egy Jánk Karcsi által (nyelvileg) kifőzött ételfajta, a ’bülbülkas pedig bestiáriumunk egyik reprezentatív, nagytestű, de bársonyosan daloló állata volt, kétségtelen rózsaszaggal. Vagy nem. Inkább éreztük, mint értettük adott esetben, érdekes, valahogy mindenki tudta, miről van szó. Úgy emlékszem, Bréda mester közölt egy efféle szöveget az Echinoxban, kilencvenkettőben, érdemes lenne utánajárni. - Miközben mindenféle legendák terjedtek a kilencvenes évekbeli, veled kapcsolatos eseményekről, szép lassan kivonultál (vagy: bevonultál) egy kisvárosba, Balánbányára, ahol tanárként tevékenykedsz, jó ideje immár. A tanári katedra mögül milyennek látszik az irodalom, miként lehet láttatni is azt a diákság előtt? VERMESSER LEVENTE 1969-ben született Csíkszeredában. Egyetemi tanulmányait Kolozsvárott, a Babes- Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán végezte, magyar-néprajz szakon, 1996-ban. A ’90-es években tagja az Éber csoportosulásnak. Jelenleg Csíkszeredában él és Balánbányán tanít. Verseskötete a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál jelent meg, 2006- ban, Az egyensúly ígérete címmel. 2007-ben Látó-nívódíjban részesült. 2 HELIKON —