Helikon, 2020 (31. évfolyam, 783-806. szám)
2020-04-25 / 8. szám (790.)
ALBERT ZSÓFIA - BARA TAMAS - BIRO ANNAMARIA Van-e olyan, hogy nem euklidészi regény? BOLYAI Láng Zsolt Bolyai című kötete a címszereplő híres elméletéhez hasonlatosan a párhuzamosságok regénye. Két történet váltakozásában, két eltérő idősíkon, de egymás mellett zajló cselekményekben látszik ez leginkább. Herr Láng a svájci kolostorban olvasgatja Bolyai János óriási jegyzethagyatékát, melyben bonyolult ábrák és megtévesztő gondolattöredékek között ott rejlik valahol a Világtan. A nemeuklidészi regény szinte megköveteli magának a tükrözött szerkezetet, ám az a tény, hogy Láng és Bolyai élete és személye közötti összefüggéseket és párhuzamokat találhatunk a regénybe illesztve, igencsak problematikus szegmensévé válik a szövegnek. Bolyai elmélete szerint különböző terekben különböző szabályok érvényesek, ami igaz egyikben, nem biztos, hogy igaz a másikban. Ráadásul a térben levő tárgyak is módosíthatják annak viselkedési szabályait, mindezek a matematikai problémák pedig hatással voltak a regényszerkezetre. Nemcsak arról van tehát szó, hogy a szabályszerűen váltakozó (prímszámokkal jelölt) fejezetekben egyrészt Bolyai János és apja, Farkas bonyolult kapcsolatrendszeréről olvashatunk, másrészt pedig metaregényszerűen nyomon követhetjük Herr Láng küszködését az anyaggal, azaz a Bolyai-hagyatékról készült pendrive-ra kerülő másolatokkal. Arra is figyelnünk kell, hogy míg a szerző Bolyait egyre távolítja a történelmi figurától („Nem akartam megírni Bolyai életét”), addig Herr Láng alakja túlságosan is életszerű és néha zavaróan tolakszik a címszereplő helyére. A két párhuzamos történet által kifejtett hasonlóság a főszereplőkkel kapcsolatosan bizonyos szempontból talán indokoltnak mondható (pl. a tükrözött szerkezetet tekintve). A probléma gyökere viszont az, hogy a regényre és annak címére nézve egészségtelenül, indokolatlanul tevődik át a fókusz a címszereplőről a másik idősíkban az életével és hagyatékával foglalkozó íróra, mind történetileg, mind belső világukat és meg nem értett tudásukat tekintve. A regény végére Herr Láng szerelmi vallomássá fejlődő történetszála már szerkezetében és megfogalmazásában is érdekesebb, a Bolyaiéra hatalmasodó egységként jelenik meg a könyvben. Ezáltal ez a párhuzamos regény egy idő után már nem hagyja, hogy egyformán, vagy a címből kiindulva, az egyik síkot nagyobb figyelemmel és érdeklődéssel olvassuk, ami viszont ellentmondani látszik az alapkoncepciónak. Kardos András, a litera.hu-n közölt kirikájában (https://litera.hu/magazin/kritika/a-vilagtan-mint-formaproblema.html) az előbbiekben emlegetett párhuzamos történetkezelés kapcsán a két világban elhelyezkedő szereplők otthonosságáról/otthontalanságról beszél. Felteszi a kérdést: „miért kerül a jelenidő »otthonos« világa párhuzamba Bolyai János időnként tébolyult, időnként felemelő, időnként szenvedő, de semmiképpen sem otthonos világával.” Bolyai alakja a klasszikusnak mondható meg nem értett zseni karaktertípusba sorolható, nyilván az életét nehezítő egyéb faktorokkal is szembesül az olvasó, mint a nőkkel kapcsolatos ellentmondásos viszonya, a gyomor fájdalmai, illetve a belső értékek és elképzelések folyamatos ütközése. Ezzel szemben Herr Láng története szép, kellemes (és itt a kellemesen van a hangsúly) ütemben bontakozik ki. Sokáig azt feltételezheti az olvasó, hogy a súlypont a múltbéli szálra helyeződik, mintha az hordozná a központi konfliktust. A szöveg haladtával azonban a jelen eseményei veszik át az irányítást, megfordítva az arányokat, dinamikájával felülírja az előbb vázolt elképzelést. Ez önmagában nem lenne baj, hisz a regény ilyenformán szervesen illeszkedik a Láng Zsolt-életműbe, olvasható a Berlinen (Koinónia, 2004), illetve az Itthonév (Koinónia, 2005) folytatásaként, mintegy létrehozva a Svájc-félévet, csakhát megzavarja az olvasási elvárásokat, különösen azért, mert a Bolyai-regényre való várakozás egy ideje már-már nyomasztóan jelen van a kortárs magyar irodalomban a korábbi számtalan feldolgozás ellenére is. Láng már az első fejezettel beilleszti kötetét ebbe a különböző típusú szövegeket tartalmazó hagyományba és a referenciális olvasástól sem visszariadva, sőt már-már elébe menve annak, az 5-ös számot viselő fejezetben megidézi Esterházy Péter alakját, akit Bolyai János hagyatéka olyannyira megihletett, hogy benne is felmerült a Bolyai-regény megírásának lehetősége. Az, hogy a Láng-féle változat milyen lett, több tényező által is meghatározott, az ugyancsak ebben a fejezetben színre lépő Krasznahorkaival társalgó kötetbeli író ugyanis megfogalmazza Esterházy általa elképzelt koncepcióját: „Nem hiszem, hogy túlságosan eltávolodott volna a mától, hogy belemerült volna a tizenkilencedik századba, egyáltalán, nem hiszem, hogy Bolyait feltámasztotta volna...” (67.) Krasznahorkai pedig kétkedő kérdésével (Feltámasztani? Lehet ilyet?) legitimálja azt a szerzői döntést, miszerint Bolyai János csak a szerzői életúttal párhuzamosan, egyfajta azonosulás-eltávolodás viszonyban idézhető meg. Elgondolkodtató azonosulások egyébként a regényben számos helyen előfordulnak, nem csupán a narrátor és a szereplő esetében, hanem például Herr Láng és Krasznahorkai kapcsán is: „Krasznahorkai ugyanolyan fekete egész cipőt viselt, mint én, viszont több számmal nagyobb méretűt.” (68.) A cipő azonossága és a tény, hogy mindketten ugyanabban a svájci szobában írták regényüket, mindenképpen elgondolkodtatja az olvasót a szerző folyamatos öndefiníciós stratégiáiról. Egy interjúban Láng Zsolt is elismeri, hogy a párhuzamosságok csalóka természetűek. A regény egyik hangsúlyos történetszála Bolyai János és Bolyai Farkas kapcsolata. A litera.hu-n megjelent interjúból (https://litera.hu/magazin/interju/lang-zsolt-soha-nem-akartam-klasszikus-eletrajzi-konyvet-irni.html) viszont az derül ki, hogy ennek az ellentmondásos viszonynak az ábrázolásában is dominánsan jelen van Láng Zsolt saját apatapasztalata. És igen, a kortárs magyar irodalom összes édesapja. Ez a történetszál azért is mondható hangsúlyosnak, mert bár János apjával való ambivalens viszonya érthető, végeredményben a Bolyai-sík elején bemutatott konfliktusos, de tudományosan gyümölcsöző apa-fia kapcsolat egy ponton átalakul. Miután betörnek a parasztok hozzá és Rózáihoz, János pedig földjei szétosztását elgondoló ötletével megmenti Rózáit és saját magát a fejbe veréstől, hosszan gondolkodik azon, hogy mit ért el, hová jutott. Magát apjához mérvén kijelenti, az apja egy zseni, sőt elismert zseni, emellett ő semmit nem tudott teljesen levezetni és végigcsinálni. Emellett saját fiáról, Dénesről unottan beszél, azt sugallva, hogy egyértelműen nem örökölte apja és nagyapja adottságait, nem is foglalkozik vele igazán, s nincs kimondva, de hasonló adottságok megléte esetén ez valószínűleg nem így történt volna. Tipikusan egy olyan történés ez, ami sok apával megesett már, vagy ennél negatívabb formában is, amikor tehetség híján ugyan, de hiába próbálta erőltetni tudását, sőt még magánál is jobbat próbált létrehozni belőle. Teremtő és teremtett viszonya a kora romantika óta foglalkoztatja a szerzőket. Bolyai János apjával való kapcsolata, majd a saját apává válása is párhuzamot von a fentebb említett Láng Zsolt apa tapasztalatával is és a kortárs magyar irodalomb»> folytatás a 18. oldalon LÁNG ZSOLT — 2020/8. SZÁM - ÁPRILIS 25. 17