Aszód - Aszódi Tükör, 1993 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1993-02-01 / 2. szám
PETŐFI NEVÉT VISELŐ KÖZÉPISKOLÁK ORSZÁGOS TALÁLKOZÓJA / / Petőfi Sándor BUCSUZÁS című verséről Részlet egy nagyobb tanulmányból — Ki ne olvasta volna már életében Petőfi Sándor Búcsúzás című versét? A költő bármely összes művét tartalmazó kötetében az első oldalon olvasható ez a maga nemében egyetlennek nevezhető Petőfi-zsenge: ezt tekinthetjük a költő első hiteles költeményének. De valljuk be azt is, hogy olykor lekicsinylő ajkbiggyesztéssel is szólunk a versről, hiszen már ismerjük a teljes Petőfi-életmű ennél kétségtelenül mgasabb művészi értékeit. Ugyanakkor számunkra különös értéket is jelent ez a mű, hiszen utolsó sorai után minden kétséget kizáróan ott áll az alábbi adat: Aszód, 1838. május — június. Petőfi ebben a kis Galga-völgyi mezővárosban, Aszódon írta első ránk maradt, hitelesen az ő tollából eredőnek elismert költeményét, amely Koren Istvánnak, Petőfi aszódi tanárának köszönheti fennmaradását. Koren 1835 és 1855 között gondosan feljegyezte és összegyűjtötte a tanév eleji és régi köszöntők szövegét. A lejegyzett 12 köszöntő száma is jelzi, hogy legkevésbé sem a korai tehetség megsejtése indította a tanár urat Petőfi sorainak megőrzésére, mint inkább a hagyományőrzés szándéka és a tanári lelkiismeretesség. A Búcsúzás jobbára iskolai kötelezettség szülötte, mintsem a költői tehetség korai megnyilvánulásáé. Mégis talán éppen ebben rejlik a vers sajátos bája: a köteleség és az ihletettség figyelemre méltó kettősségében. Ez még nem a művész ihletettsége, mint inkább a gyermeké. Az ünnepi köszöntő hagyományos udvariassági formulái mögött mindvégig ott repes a nyári szünidő elérkezése feletti örömét palástolni alig képes diák. Másrészről a vers egészét áthatja egy másfajta öröm érzése is: az alkotás öröméé. S ha a költemény soraiban mindenképpen a későbbi Petőfit kell keresnünk, akkor joggal tételezhetjük fel, hogy nem annyira a művészi színvonalban ismerhető fel itt a későbbi tehetség, mint az önkifejezés örömében. A vers szerkezeti alap vázát a protokoll előírásai adják: az alkalom megnevezése, amelyre a köszöntő készült, a köszönetnyilvánítások és jókívánságok, majd a búcsúzás. Az iskolai köszöntők szerkezeti rendjének eddigre már bizonyára kialakult hagyományai voltak az iskolai irodalomban. De Koren professzor úrnak is szerepe lehetett a vers megszerkesztésében. Feltételezhető, hogy Koren tanár úr a vers fogalmazványába is belejavítgatott, noha ennek hitelt érdemlő bizonyítását éppen az a körülmény akadályozza, hogy a Búcsúzás nem a költő kézírásában maradt fenn. Az azonban nem valószínű, hogy Koren István a művészi megformálás tekintetében komolyabban befolyásolhatta volna a vers végső szövegét. Ő maga is rokonszenves szerénységgel hárította el ezt a gyanút egy levelében: "... költészetnek ugyan, mely által később dicsőíttette nevét, alig van nyoma, azt tőlem, nagyon is prosarcus embertől nem is tanulhatta." A klasszikus költészet hatása a legszembetűnőbb a Búcsúzásban. Ennek bizonyára tetten érhető a korabeli iskolai műveltséganyag, az aszódi olvasmányok, a tanórai fordítási és versmondási gyakorlatok hatása is. Már a felütés sejteti ezt a klasszikus hagyományokra épülő folytatást: "Immár kész koszorúnk...". (Figyelemre méltó, hogy a Koren által lejegyzett korábbi, 1836-os valedikció hasonló felütéssel kezdődik: "Illy koszorút fűztünk...") A sor jelképessége, a koszorú metaforikus jelentése utal a későbbi tartalomra, az erőfeszítések árán elnyert iskolai érdemekre. A kép közhelyszerűsége ellenére is plasztikusan utal a tanévzárás lényegére: a bevégzettség, a teljesség gondolatára. Az első sort olvasva az az érzésünk támad, hogy egy már korábban kimunkált, kész mondatformulával van dolgunk, s hogy a feladatot kijelölő tanár valamely latin mintát kiemelve előre megadta a megírandó feladat első mondatát. A dinamikus kezdés után a költemény első 17 sora egyetlen elsöprő lendülettel harsogja el, milyen kemény, tíz hónapos munka előzte meg a kiérdemelt vakáció várható örömeit. A mindössze négy hatalmas mondat robusztus ereje lenyűgözi az olvasót. Szinte a verskezdésben említett koszorú fonadékait imitálják a széles ívű, enjambement-okkal sodródó verssorok. Másrészről a bennük megfogalmazott érzelmi ellentétek sajátos feszültséggel töltik meg ezt a szerkezeti egységet. Az ellentét egyik pólusán az "édes múzsás kör" vonzása, másik végpontján ugyanennek fárasztó volta feszül. A vonzás és taszítás dinamizmusát jól illusztrálják a dúsan alkalmazott jelzők, amelyek értéktartalmukat tekintve is az ellentétesség hatását keltik. A bukolikus lírára emlékeztető képek után a tizedik sort követően megváltozik a vers szóhasználata. A korábban nagyszámú minőségjelzők a tanulás izzadságos örömeiről szóltak, itt a birtokos jelzők már inkább a megtanultak emelkedettségéről, példaadó szerepéről vallanak. A tizenhét soros első egység bonyolult mondatszerkezetei után higgadt fölénnyel szólal meg a búcsú motívuma: "Mai ünnep válni parancsol tőletek s a tanulástól." A meglepően letisztult, leegyszerűsödött szerkezetű mondat komolykodó ünnepélyességgel szól. A hexameter metruma csak egyetlen pillanatra botlik meg, szinte árulkodva a komolykodás felszíne alól majdhogynem kibukó féktelen örömről. Pándi Pál ezt a kettősséget tekintette a Búcsúzás legfőbb hangulati jellemzőjének, kiemelve, hogyan viaskodik a versben "a helyzet kívánta szenteskedés" és az "ünneprontó öröm." A vers fentebb taglalt első részében is felbukkant már a kisdiák kötelező szerénykedése: "Ennyit... volt gyűjteni képes Elménk és iparunk!" A második szerkezeti egységben a hála "tiszteletkörét" leírva” ismét megjelenik az önnön teljesítményét szerénykedve lebecsülő kisdiák alázata: "Hogy minket hallgatni nem untatok el rebegőket..." S a vers kezdő sorában igencsak büszkén hangzó "immár kész koszorúnk" is eddigre már a sokkal szerényebb "csekély szálú koszorúnk"-ként látható viszont. (Valószínű, hogy Koren tanár úr intelmeinek is szerepe lehetett abban, hogy a diáktársak nevében szóló fiút ne ragadja túl magasra a tanulói büszkeség.) A köszönetnyilvánítások illem diktálta sorrendjében utolsóként olvashatunk a "kedvelt helyekről", majd a "deáktársakról". Ez a meglepően friss hangú, mozgalmas életkép leleplező erővel hat: a kis tanuló, aki "Helikonra törni utat" érkezett az aszódi schola latinába, valójában egy mozgékony kamasz, aki a magához hasonlók társaságában érzi igazán jól magát, — talán jobban is, mint az "édes múzsás körben". Csupa kirobbanó dinamizmus ez a néhány sor, szóhasználatának köznapisága már azt a Petőfit vetíti elénk, akinek legfőbb eszköze majd éppen ez az eszköztelenség lesz. Az igenevek gyors egymásutánja, a párhuzamos szerkezetű mondatok elevensége után lágyan olvad át a vers a hiány megfogalmazásába (’’... ezentúl csend üli kedvelt tájitokat”), majd a pillanat múlandóságának ösztönös megsejtése után már visszafoghatatlan erővel tör fel a