Lőrinci - Lőrinci Hírei, 1992 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1992-07-01 / 6. szám
Lokálpatrióta újság 8 oldal___________________________________I. évfolyam 6. szám EGY ÉVES A LŐRINCI RENDŐRŐRS Egy éve, 1991. július 1-én alakult meg a Lőrinci Rendőrőrs. Az eddig körzeti megbízotti rendszerben működő szolgálati formát a korszerűbb, nagyobb létszámú, más szolgálati rendszer szerint működő rendőrőrs váltotta fel, ami igen nagymértékben hozzájárult - az akkor még nagyközségi rangban lévő Lőrinci és a környékbeli községek közbiztonságának javulásához. Ha visszatekintünk az egy év eredményeire, elmondhatjuk, hogy az éjjel-nappali állandó rendőri jelenlét a területen, az ismeretlen tetteses ügyekben azonnali, gyors intézkedések, az állandó éjjel-nappali ügyelet-szolgálat bevezetése mind hozzájárultak az őrs munkájának, nyomozati eredményességének javulásához. Lőrinci városi rangra emelkedés az őrsöt is még jobb, eredményesebb, színvonalasabb munkára kötelezi. Az eddigi heti egy igazgatásrendészeti és gépjármű ügyintézés most már heti három napban történik, ami szintén az állampolgárok gyorsabb, helyben történő ügyintézését segíti. Feltétlen meg kell említeni, hogy az őrs megalakulásához, későbbi eredményes, színvonalasabb munkájához nagymértékben hozzájárult a Lőrinci város és a környékbeli községek önkormányzatainak anyagi és egyéb jellegű segítsége, amiért ezúton is köszönetet mondunk. Az egyéves jubileum alkalmából az őrs valamennyi dolgozójának további eredményes munkát kíván az őrs parancsnoka: Hegyaljai József r.hölgy. Tisztelt Választópolgárok! Tájékoztatásul közlöm Önökkel, hogy új munkahelyi elfoglaltságom és munkaidőbeosztásom sajnos nem teszi lehetővé, hogy az Önkormányzat testületi ülésein aktívan részt vegyek. Úgy érzem, arra sem marad elegendő időm, hogy a választókörzetem ügyes-bajos dolgait intézzem. Mindezeket figyelembe véve úgy döntöttem, hogy képviselőtestületi tagságomról 1992. június 15- vel lemondok. Bízva a választópolgárok megértésében, köszönöm az eddigi munkám támogatását, hozzám való bizalmukat. M. Erőmű, 1992. június 15. Tisztelettel: Hegyi László (A választási kislistán a sorban Oláh István (KDNP) következik, így -amennyiben a jelölést vállalja- ő lesz UJrinci város Képviselőtestületének legújabb tagja.) SZABADSÁGUNK NAPJAI Elmentek az oroszok, mint a madár ősszel... Szegény Tamási Áron jussát eszem ágában sincs vitatni, a plagizálás ne legyen kenyerem, ám, ahogy a szavaival élek, van abban valami végzetszerű, valami ősvigasztalás-ízű példázat... Amikor a múltat idézem, eleve nem mehetek addig hátra az időben, mint mondjuk Silkó képviselő úr (ne haragudj, Robi bácsi, amiért meghivatkoztak!), már csak azért sem, mivel a koromból adódóan ez anakronizmus lenne - ám vele együtt vallom: aki a múltat nem ismeri, az csak tévelyeg a jelenben, a jövőt pedig megéli majd anélkül, hogy értené összefüggéseit. A közelmúltat idézem néhány pillanatig, és tapasztalom, hogy olykor elszakad a fonál, pedig három esztendőről van szó mindössze. 1989 a forradalmak éve volt földrészünk keleti fertályán. Minden nemzet megélte valahogyan az átalakulást, ki-ki a saját habitusának megfelelően. Lehet, hogy az elfogultság mondatja velem, nem baj, vállalom a nacionalista bélyeget, mégis kijelentem: a miénk volt a legegyértelműbb, a leglátványosabb, a legnagyszerűbb. Addigra már rutinos tüntetőkké váltunk. Lezajlott az előző évi, Hősök terei tiltakozás az erdélyi falurombolás ellen, ősszel a vízlépcső ellen, a brassói munkásmegmozdulás melletti demonstráció, hogy csak a legnagyobbakat említsem, hiszen jószerivel minden hétre jutott valami. Meglegyintettek bennünket a fényes szelek, ám ezek a szelek nem azok a szelek voltak... A márciust nagy felhajtás kísérte. Már nem zárták be előző este a hangadókat, a tömeg nem félt az utcára menni, konszolidált, de egyre merészebb jelszavakat skandált, mint például: demokráciát, sajtószabadságot, igazságot 56-nak. Aztán júniusban, a meggyilkolt miniszterelnök újratemetésén -váratlanul, de talán törvényszerűen- a legfiatalabb szónok szájából olyan kulcsmondatok hangzottak el, amelyeket többé nem lehetett figyelmen kívül hagyni, vagy rosszul értelmezni. Világossá vált az addig méltósággal megemlékező tömeg reakcióiból is: szabadságot akarunk, függetlenül, megszállók nélkül. És eljött az október 23-a, melyet a még a reformok és a múlt között tipródó hatalom megpróbált a Köztársaság kikiáltásának napjává puhítani, ám az igazi ünneplésen, este a Parlamentnél még az oly sokat szenvedő Krassó szavait is elsöpörte a feltámasztott igény, imigyen: Ruszkik haza! Az oroszok kivonulása már az Antall-kormány idejére esett. Hogy ebben mennyi volt a szerepe az agyonhozsannázott külpolitikának és mennyi a nemzetközi helyzetnek, nem tisztem megítélni. A tény ettől még tény marad: immáron egy éve annak, hogy idegen katona nincs a jelenlegi határaink között. Azon a forró júniusi napon elment az utolsó muszka is Kalasnyikovostól, csizmástól, Ciccolina-rúzsostól együtt, cakompakk, így éltem meg, huszonéves srác, az eseményeket, s most harmincon túl megpróbálom megélni a szabadságot is, ha sikerül. Mert ez sem könnyű dolog. Nyomasztó körülmények közepette tört ránk ez a rég várt érzés, soha nem látott hordalékot hozva magával, pluralizmust, Eszkimó-jégkrémet, körkörös védelmet, miegymást. Vártunk rá évtizedeket, s lám az évfordulóját milyen csendesen ünnepeljük! Minek is örülnénk? Mindenkinek megvan a maga keresztje. Mondanivalónk alátámasztására már nem cibálunk elő Petőfi-idézeteket, a Himnusz a helyére került, és nem tagadó ének többé, ismét a miénk a saját címerünk is. Realitássá vált az amúgy is lappangó infláció, megszűnt az életbentartó gépeken felnevelt teljes foglalkoztatottság, a szomszéd BMW-je nem nekünk duruzsol. Külföldi útra nem telik, de még belföldire sem nagyon, s ha a Fradi nem lett volna bajnok, már ünnepelnivalónk sem igen akadna. Mégis... valahol mégis mindenki találkozik a Szabadsággal. Túl azon, hogy első lett a csapat, túl azon, hogy szidhatjuk a kormányt és az ellenzéket, túl a Don-kanyaron, Isonzón, Mohácson... A demokráciákban és az áldemokráciákban alapkövetelménynek számító szabadságon felül létezik egy másféle Szabadság is... Belső, intim érzés ez, de köteles vagyok elszámolni vele. Egymagam élem meg ugyan, ám osztódással szaporodik, mint a legprimitívebb állatok, és létezik belőle legalább tizenötmillióféle. Ránézésre megállapíthatatlan, kikben lakozik, de ha megszólal, nem tud becsapni. Kóstolgatom, ismerkedem az ízével, és vannak pillanatok, amikor úgy érzem, rátaláltam. Ilyen momentum, amikor a fagyiárus kislány kedvesen elbeszélget velem, amikor a zebrán a gyalogos megköszöni az elsőbbséget, ami amúgy is járna neki; amikor a hargitai országúton a csobángyerek két lejt kunyerál, márciusi helében, mezítláb, amikor frissen végzett tanárismerősöm nem a Magas-Tátrában keresi Kolozsvárt, vagy éppen a zord munkahelyi vezető szotyolát csócsálva filozofikus magasságokból moralizál. Elmentek az oroszok, és sok minden a nyakunkba szakadt. Tapogatózunk. Magyarkodunk, liberáliskodunk és szocialistáskodunk. Függetlenkedünk. Játszuk a "te vagy a hunyót"-1, és nem vesszük észre, hogy a népi ipiapacsban többnyire az huny, aki eddig, a maradék. Mindnyájan másképpen éljük, tengetjük a szabadságot, mert odáig fajultunk, hogy az érzés már megvan. Hevenyészett seregünk kivívta rá a jogot. A többi már nem ránk, plebejusokra tartozik. A lényeg az, hogy az oroszok elmentek. Már ez is valami. Tari Ottó