Lőrinci - Lőrinci Hírei, 1992 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1992-07-01 / 6. szám

Lokálpatrióta újság 8 oldal___________________________________I. évfolyam 6. szám EGY ÉVES A LŐRINCI RENDŐRŐRS Egy éve, 1991. július 1-én alakult meg a Lőrin­ci Rendőrőrs. Az eddig körzeti megbízotti rendszerben működő szolgálati formát a kor­szerűbb, nagyobb létszámú, más szolgálati rendszer szerint működő rendőrőrs váltotta fel, ami igen nagymértékben hozzájárult - az akkor még nagyközségi rangban lévő­­ Lőrinci és a környékbeli községek közbiztonságának javulásához. H­a visszatekintünk az egy év eredményeire, elmondhatjuk, hogy az éjjel-nappali állandó rendőri jelenlét a területen, az ismeretlen tette­­ses ügyekben azonnali, gyors intézkedések, az állandó éjjel-nappali ügyelet-szolgálat beve­zetése mind hozzájárultak az őrs munkájának, nyomozati eredményességének javulásához. Lőrinci városi rangra emelkedés az őrsöt is még jobb, eredményesebb, színvonalasabb munkára kötelezi. Az eddigi heti egy igazgatásrendészeti és gép­jármű ügyintézés most már heti három napban történik, ami szintén az állampolgárok gyor­sabb, helyben történő ügyintézését segíti. Feltétlen meg kell említeni, hogy az őrs mega­lakulásához, későbbi eredményes, színvona­lasabb munkájához nagymértékben hozzájárult a Lőrinci város és a környékbeli községek önkormányzatainak anyagi és egyéb jellegű segítsége, amiért ezúton is köszönetet mon­dunk. Az egyéves jubileum alkalmából az őrs vala­mennyi dolgozójának további eredményes munkát kíván az őrs parancsnoka: Hegyaljai József r.hölgy. Tisztelt Választópolgárok! Tájékoztatásul közlöm Önökkel, hogy új munkahelyi elfoglaltságom és munkaidő­­beosztásom sajnos nem teszi lehetővé, hogy az Önkormányzat testületi ülésein aktívan részt vegyek. Úgy érzem, arra sem marad elegendő időm, hogy a választókörzetem ügyes-bajos dolgait intézzem. Mindezeket figyelembe véve úgy döntöttem, hogy kép­viselőtestületi tagságomról 1992. június 15- vel lemondok. Bízva a választópolgárok megértésében, köszönöm az eddigi munkám támogatását, hozzám való bizalmukat. M. Erőmű, 1992. június 15. Tisztelettel: Hegy­i László (A választási kislistán a sorban Oláh István (KDNP) következik, így -amennyiben a je­lölést vállalja- ő lesz UJrinci város Kép­viselőtestületének legújabb tagja.) SZABADSÁGUNK NAPJAI Elmentek az oroszok, mint a madár ősszel... Szegény Tamási Áron jussát eszem ágában sincs vitatni, a plagizálás ne legyen kenyerem, ám, ahogy a szavaival élek, van abban valami végzetszerű, valami ősvigasztalás-ízű példá­zat... Amikor a múltat idézem, eleve nem mehetek addig hátra az időben, mint mondjuk Silkó képviselő úr (ne haragudj, Robi bácsi, amiért meghivatkoztak!), már csak azért sem, mivel a koromból adódóan ez anakronizmus lenne - ám vele együtt vallom: aki a múltat nem isme­ri, az csak tévelyeg a jelenben, a jövőt pedig megéli majd anélkül, hogy értené összefüggé­seit. A közelmúltat idézem néhány pillanatig, és ta­pasztalom, hogy olykor elszakad a fonál, pedig három esztendőről van szó mindössze. 1989 a forradalmak éve volt földrészünk keleti fertályán. Minden nemzet megélte valaho­gyan az átalakulást, ki-ki a saját habitusának megfelelően. Lehet, hogy az elfogultság mon­datja velem, nem baj, vállalom a nacionalista bélyeget, mégis kijelentem: a miénk volt a legegyértelműbb, a leglátványosabb, a leg­nagyszerűbb. Addigra már rutinos tüntetőkké váltunk. Le­zajlott az előző évi, Hősök terei tiltakozás az erdélyi falurombolás ellen, ősszel a vízlépcső ellen, a brassói munkásmegmozdulás melletti demonstráció, hogy csak a legnagyobbakat említsem, hiszen jószerivel minden hétre ju­tott valami. Meglegyintettek bennünket a fé­nyes szelek, ám ezek a szelek nem azok a sze­lek voltak... A márciust nagy felhajtás kísérte. Már nem zárták be előző este a hangadókat, a tömeg nem félt az utcára menni, konszolidált, de egyre merészebb jelszavakat skandált, mint például: demokráciát, sajtószabadságot, igaz­ságot 56-nak. Aztán júniusban, a meggyilkolt miniszterelnök újratemetésén -váratlanul, de talán törvényszerűen- a legfiatalabb szónok szájából olyan kulcsmondatok hangzottak el, amelyeket többé nem lehetett figyelmen kívül hagyni, vagy rosszul értelmezni. Világossá vált az addig méltósággal megemlékező tömeg reakcióiból is: szabadságot akarunk, függetle­nül, megszállók nélkül. És eljött az október 23-a, melyet a még a refor­mok és a múlt között tipródó hatalom megpró­bált a Köztársaság kikiáltásának napjává puhí­tani, ám az igazi ünneplésen, este a Parlament­nél még az oly sokat szenvedő Krassó szavait is elsöpörte a feltámasztott igény, imigyen: Ruszkik haza! Az oroszok kivonulása már az Antall-kor­­mány idejére esett. Hogy ebben mennyi volt a szerepe az agyon­­hozsannázott külpolitikának és mennyi a nem­zetközi helyzetnek, nem tisztem megítélni. A tény ettől még tény marad: immáron egy éve annak, hogy idegen katona nincs a jelenlegi határaink között. Azon a forró júniusi napon elment az utolsó muszka is Kalasnyikovostól, csizmástól, Ciccolina-rúzsostól együtt, cakom­­pakk, így éltem meg, huszonéves srác, az eseménye­ket, s most harmincon túl megpróbálom megélni a szabadságot is, ha sikerül. Mert ez sem könnyű dolog. Nyomasztó körülmények közepette tört ránk ez a rég várt érzés, soha nem látott hordalékot hozva magával, pluralizmust, Eszkimó-jégkré­­met, körkörös védelmet, miegymást. Vártunk rá évtizedeket, s lám az évfordulóját milyen csendesen ünnepeljük! Minek is örülnénk? Mindenkinek megvan a maga keresztje. Mondanivalónk alátámasztá­sára már nem cibálunk elő Petőfi-idézeteket, a Himnusz a helyére került, és nem tagadó­ ének többé, ismét a miénk a saját címerünk is. Re­alitássá vált az amúgy is lappangó infláció, megszűnt az életbentartó­ gépeken felnevelt teljes foglalkoztatottság, a szomszéd BMW-je nem nekünk duruzsol. Külföldi útra nem telik, de még belföldire sem nagyon, s ha a Fradi nem lett volna bajnok, már ünnepelnivalónk sem igen akadna. Mégis... valahol mégis mindenki találkozik a Szabadsággal. Túl azon, hogy első lett a csa­pat, túl azon, hogy szidhatjuk a kormányt és az ellenzéket, túl a Don-kanyaron, Isonzón, Mo­hácson... A demokráciákban és az áldemok­ráciákban alapkövetelménynek számító sza­badságon felül létezik egy másféle Szabadság is... Belső, intim érzés ez, de köteles vagyok elszámolni vele. Egymagam élem meg ugyan, ám osztódással szaporodik, mint a legprimi­tívebb állatok, és létezik belőle legalább tizen­ötmillióféle. Ránézésre megállapíthatatlan, kik­ben lakozik, de ha megszólal, nem tud becsap­ni. Kóstolgatom, ismerkedem az ízével, és van­nak pillanatok, amikor úgy érzem, rátaláltam. Ilyen momentum, amikor a fagyiárus kislány kedvesen elbeszélget velem, amikor a zebrán a gyalogos megköszöni az elsőbbséget, ami amúgy is járna neki; amikor a hargitai országú­ton a csobángyerek két lejt kunyerál, márciusi helében, mezítláb, amikor frissen végzett tanár­­ismerősöm nem a Magas-Tátrában keresi Ko­lozsvárt, vagy éppen a zord munkahelyi vezető szotyolát csócsálva filozofikus magasságok­ból moralizál. Elmentek az oroszok, és sok minden a nya­kunkba szakadt. Tapogatózunk. Magyarko­­dunk, liberáliskodunk és szocialistáskodunk. Függetlenkedünk. Játszuk a "te vagy a hu­­nyót"-1, és nem vesszük észre, hogy a népi ipi­­apacsban többnyire az huny, aki eddig, a ma­radék. Mindnyájan másképpen éljük, tengetjük a sza­badságot, mert odáig fajultunk, hogy az érzés már megvan. Hevenyészett seregünk kivívta rá a jogot. A többi már nem ránk, plebejusokra tartozik. A lényeg az, hogy az oroszok elmentek. Már ez is valami. Tari Ottó

Next