Tiszaújváros - Leninvárosi Krónika, 1986 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1986-02-20 / 8. szám

Hallótáv Történelmi Leginkább a történelmi műso­rok tűntek ki igényességükkel, ér­dekességükkel az elmúlt hét rá­dióprogramjából. Közülük is el­sősorban az stúdióbeszélgetés, me­lyet Kazal János szerkesztett, s melyben az MDP megalakulásá­ról fejtette ki véleményét Jem­­nitz János, Strassenreiter Erzsé­bet és Vida István. Mint köztu­dott, a Magyar Dolgozók Pártja 1948 júniusában tartotta alakuló ülését, amely azonos volt a Ma­gyar Kommunista Párt és a Ma­gyar Szociáldemokrata Párt egye­sülési kongresszusával. A magyar munkásosztály szervezeti és po­litikai egységének létrejöttét mél­tatták és elemezték a stúdió ven­dégei, számos korabeli hangdo­kumentummal illusztrálva a ki­emelkedő történelmi pillanatot. Hallhattuk Rákosi Mátyást, Sza­­kasits Árpádot, a viszonylag ho­s­­­szúnak nevezhető hangidézetek jól érzékeltették a két politikus szónoki képességeit, s bizonyos fokig mintha érzékelni lehetett volna azt is, milyenek a valósá­gos erőviszonyok, mire lehet szá­mítani az elkövetkező években. Persze, ez talán csak így utólag tűnhetett ki, hiszen a személyi kultusznak, a politikai vezetés aránytalanságainak akkor még aligha lehettek kitapintható elő­jelei. S főként nem olyanok, ame­lyek a túlkapásoknak valóságos méreteit tették volna — már elő­re — felismerhetővé. Az imént említett ,,érzékelés”, a „mintha”­­állapot, tehát csak egy rádióhall­gató beidegződései a nyolcvanas évek közepén, amelyek nem biz­tos, hogy mindig a szükséges és a helyes reflex szerint működnek. Épp ezért nem haszontalanok az efféle műsorok, segítenek abban, hogy egyszer majd jól üljünk az ún. ötvenes évek nyergében, s ne essünk egyik túloldalára se. (de) Adás után Szigetek Sose bíztam túlságosan az an­gol krimisorozatokban, mindig is kedvem ellen való volt az a sok jól fésült, whyskis poharat szo­rongató pasas, és az agyonkoz­metikázott, se eleje, se hátulja nő, akiket ráadásul mindenáron vala­mi vérforraló sexbombának akar­tak álcázni. Most a nők közül egyik-másik még megjárja, de a körülöttük bonyolódó cselekmény, a whyskis poharas szépfiúk zagy­va története régi bűnügyi tévé­­filmsorozatok rossz emlékét so­dorja felém kedd esténként. Amennyiben sikerült jól koncent­rálnom, akkor most már — így a hatodik rész tájékán — illik sem­mit sem érteni, semmit se tudni. — Ha-ha, barátocskám! A szálak összekuszálódtak! — miként apók mondja a légynek, ha az betér hozzá vacsorának. Szóval vala­hogy így kell ennek lenni, s majd a nyolcadik rész utolsó perceiben valaki elmeséli, mi is történt nyolcszor ötven percen át. Talán Aphrodité kiemelkedik a habok­ból,­­ közbe szól George Kotsonis zenéje — ehhez ragaszkodom,­­ mert ez a legjobb az egészben —. Dímas felügyelő végre hinni fog. Talán még azt sem tartja hi­hetetlennek, hogy egy végtelenül pocsék filmben szerepelt, hétről­­hétre. Egy másik szigeti történet, Kaneto Sindo rendezte Kopár szi­n get nem vette igénybe a türel­münket olyan sokáig. Mindössze másfél óra a szótlanságban. Csak Rikaru Hajasi, ma már klasszi­kusnak számító filmzenéje, Szakura (Cseresznye) kezdetű ja­a­pán népdal, asszonysírás, egy po­fon csattanása, az ember által használt tárgyak zaja kísérte a történetet. A víz­­ beszédét hal­lottuk az emberi szó helyett is, hol egy edény falához verődött, hol a látóhatárt keretezte, tenger­hez méltó távolságban. Az ember örök küzdelmét, a természettel vívott harc emberi keserűségét és méltóságát (tehát akár banálisnak, közhelynek ne­vezhető témát!) dolgozta fel Ka­neto Sindo minden közhely és ba­nalitás nélkül. Pedig hát nem csak az alapvető mondanivaló, de a segítségül hívott résztörténetek is ezerszer megírt (lefestett, meg­filmesített, stb.) helyzeteket ábrá­zoltak: küzdelem a vízért, napi robot, kizsákmányolás, gyermek­halál ... És a könnyfakasztó giccs, a szikár dokumentarizmus, valamint a filozófiai tantétel túl­dramatizált illusztrációja helyett — főként ezek a csapdák lesel­kedtek A kopár sziget alkotóira — filmi költészetet, érvényes em­beri sorsábrázolást, elévülhetet­len érzelmeket láthattunk. S ki hinné, hogy ez a mozi már jó ne­gyedszázados? Hogy a vágástech­nikája, plánjai, színészvezetése,­­ valamennyi beállítása e viszony­lag rövid történelmű, s eszközei­ben épp ezért gyorsan avuló mű­vészetben mint a filmművészet, s huszonöt év ellenére is friss, mai, korszerű. Hogy ma sem lehetne és nem is kellene másként lefor­gatni? A celluloidtengerben Ka­neto Sindo alkotása olyan sziget melynek partjainál biztonsággal kiköthetjük ízlésünk csónakját, nem igen esik kár benne. Még pénteken, késő este a tévékészü­lék előtt sem. D. Szabó Ede Beszélgetés Koncz Zsuzsával Újhold kelt fel A februári hóval borított Mis­kolcon talán már mindenki tud­ta, hogy a városba érkezik Koncz Zsuzsa, akinek — már nem is először — 1985-ben ismét sike­rült elnyernie az „Év énekesnője” címet. A plakátokon ezúttal Bró­­dy János neve is szerepelt, aki vi­szont szintén sokadszorra, az „Év szövegírója” lett. Most együtt in­dultak országos turnéra Koncz Zsuzsával, aki évek óta csak ak­kor indul útnak, ha újabb mon­dandója támad régi, hűséges kö­zönsége számára. Személyes va­rázsa, igényes, kiérlelt előadás­módja mindig sokakat vonz, elő­adásaira, így volt ez most is, ami­kor az Újhold című nagylemez kapcsán, újra Miskolcra látogatott. Nehéz útviszonyok között érke­zett a Vasas Művelődési Központ­ba, ahol már várta őt megszo­kott öltözője. Épp a tükör előtt állt, mikor köszöntöttem, s gra­tuláltam az Év énekesnője cím­hez. De ezúttal nem kérdeztem meg, örül-e a közönség szavaza­tainak, hiszen tudom, hogy­­ még ma sem vált elbizakodottá nép­szerűsége miatt, s örül, ha rá sza­vaznak a hallgatók. Inkább az új nagylemezzel kezdtük beszélgeté­sünket. — Azt hiszem, egyértelmű az a vélemény, hogy zeneileg némi­képp megújulást hozott a legutób­bi lemez, mennyire tekinthető ez folyamatosnak a korábban meg­jelentekhez képest? — Ez egy leendő sorozat első darabja, amiben igen jól érzem magam, mert bármennyire meglepően hangzik, de most ér­is­zem igazán összhangban a telje­sítményt azzal, amit követelmény­ként eddig is magam elé állítot­tam. A megvalósulás és az elvá­rásaim közötti összhang mindig nagyon fontos volt számomra. A gondolati tartalom folyamatosnak számít eddigi munkáimban is, de zeneileg ezzel a nagylemezzel már valami mást szerettem volna nyúj­tani, mert ez a fajta zene sokkal természetesebben idomul ének­képességeimhez. Persze a tarta­lom felől közelítve eddig is igye­keztem legyőzni az éneklésbeli gondokat, de éppen ezért fontos számomra, hogy olyan dalokat énekeljek, melyek méginkább meg­felelnek nekem. Közben egy kis elnézést kérve, színpadra igyekszik, hogy kipró­bálja a mikrofont, kicsit módo­sítva a hangtechnikai beállításo­kon. Mindig nagyon alapos a kon­certek előkészítése során is. Már igazán jól szól a ... .csillagok csak hadd járják a táncuk...”, vagy az igencsak mélyértelmű szövegű Előrejelzés című dal. Ne­kem, amióta az új nagylemez megjelent, sok utángondolást ho­zott az „__írd meg, ha nem fúj a szél, mit csinál...” című rész a dalból. Bizonyára így lehetett ez­zel az est közönsége is, hiszen több hasonló szövegű számnál szinte éreztem a „csendet”, az együttgondolkodást a teremben. A közönség óriási tetszéssel fogadta a műsort, le sem akarta engedni Koncz Zsuzsát és a KFT meg a Fonográf legénységéből verbuvált csapatát, no meg természetesen Bródy Jánost a színpadról. Zsuzsa öltözőjében még elme­sélte azt is, hogy tervezi a jövő­ben egy verses lemez megjelente­tését, elsősorban a határon tel­i magyar költészetből válogatva, így Szilágyi Domokos és Márai Sándor költeményei is helyet kap­nának. Sokat dolgozik mostaná­ban, két koncertre is készül az Erkel Színházba, s március 15-én lesz a Kertészeti Egyetem klub­jában az a műsor, melyet a tele­vízió is rögzít majd. Áprilisban a tervek szerint Amerikába utazik Bródy Jánossal, ahol az ott élő magyarság minden bizonnyal hí­resen hallgatja műsorukat, ahogy tettük azt mi is ezen a februári estén a Vasasba**. Vadas Zsuzsa, HÓHANYÓ Már régóta eltökéltem magam­ban, hogy biz’ én beállok hóhá­nyónak. Miért is ne! Hiszen ahogy elnéztem a tv-hiradóban fess mellényben feszítve hóhányni őket a pesti utcákon, elfogott a sárga irigység. Gondoltam, így én is bízvást megkeresném kenyerem javát, s még se is akadna hozzá bőviben a sószóró kocsiszám. Les­tem hát az eget és a hirdetőtáb­lákat, hátha egyszer városunkban is lesz keletje a magamfajta bé­kés hóhányónak. Ám hiába rót­tam széltében-hosszában a lenin­­városi utcákat, sajna a szerencse elpártolt tőlem. Mert először hó nem volt. Mire nagysokára le­esett egy kevés, akkorra állító­lag hiánycikk lett a boltokban a lapát. Aztán lett végre lapát, de hiányzott a plakát. Mire végre kinyomták a plakátot, ellopták a lapátot... Eközben jött a me­legfront, és elvitte. Ami kevés hó volt. Aztán hál’ istennek megint esett. Ám mire megkerült a la­pát, elázott a plakát.. . Honnan is tudhatta szegény hó, hogy pla­kát nélkül nem megy... A hó­hányás sem . .. Totyogok, csoszo­gok hát továbbra is té(t)lel a ha­vas, latyakos utcákon, és olykor szebb telekről álmodom ... Ami­kor megtörténik a csoda, és vég­­re-valahára együtt lesz minden, ami kell... A hóhányáshoz... A hó, a lapát, a plakát... Bár félő, hogy akkorra meg a munkaked­vem lesz oda... Ami nem cso­da Egy s más. ínyesmesterek versenye ínycsiklandó látvány várta az elmúlt héten, pénteken, a TVK ebédlőjébe igyekvőket. Legszívesebben nem is ebédjegyre, hanem a hosszú asztalon látható hidegtálakra váltották volna többen is étvágyukat. Én is közéjük tartoztam, hát még, amikor odaképzel­tem a megterített csodálatos asztalokra a finomabbnál finomabb ételekből ös­­­szeállított ételsorokat is, amit a jó konyhájáról, meg a kitűnő kiszolgálá­sáról már híressé vált Hotel Olefin dolgozói készítettek. Ezúttal versengve a „Ki minek mestere?” cím elnyerésé­ért, melyet a TVK gazdasági vezetése a KISZ-bizottsággal és az ifjúsági bi­zottsággal közösen hirdetett meg sza­kács, felszolgáló és cukrász szakmában. A franciaasztal mellett stíl­szerűen sanzonokat hallgathatott a szemlélődő, míg a vadászasztal mellett látcsövekkel, vadászkalap­pal díszített környezet élénkítette az asztalt. Ízlésesen, nagy gond­dal állították össze a diplomata­terítékeket is, s igen sok néző­nek nyerte meg tetszését a rava­szul megterített másik vadászasz­tal. Arra is próbáltunk ügyelni, hogy a virágdíszítés is színvona­las legyen, amit mestervirágkötő­vel állítottunk össze — mondta még az eredményhirdetés előtt Tógyer Gyula, aki a televízió Leg-Leg-Leg műsorában is szere­pelt. — Én már gyakorlaton is a Ho­ki Olefinben voltam — mesélte Tóth Anikó szakács — jó a kol­lektíva, szívesen mentem oda dol­gozni. Most egy hátszín-tálat ké­szítettem gyümölcskörettel, de már a verseny előtt napokig for­gattam a könyveket, míg a kü­lönböző ötleteket alkalmazva, egyéni tálat készíthettem. A helyi cukrászüzem termékei­vel naponta találkozhatnak a TVK dolgozói, s ezek közül sokat ké­szít Lengyel Gyuláné, a cukrász­­üzem helyettes vezetője. Ő is részt vett a versenyben, s igazán tetszetős, marcipános, díszdobozra emlékeztető tortákat formált. Már 1969-ben részt vett cukrász­­versenyen Bukarestben, ahol ha­zánk színeit hárman képviselve első helyezést értek el. A zsűri sem volt rossz véle­ménnyel a látottakról, s különö­sen a felszolgálók volt elégedett, dicsérte munkájával a cukrá­szokat, s bár a szakácsok mun­kája is jó benyomást tett rájuk, mégis elsősorban a külcsín javí­tásán kell majd fáradozniuk a jö­vőben. Kiváló ifjú szakember cí­met az első és második helyezést elért versenyzők kapta, így a fel­szolgálók között első lett Pusztai Csaba, második Tógyer Gyula, harmadik Baranyai József. A sza­kácsok közül Tóth Anikó végzett az első helyen, második Kiss Im­­réné, harmadik Godó Imre lett. A cukrászok közül munkáját tartotta Lengyel László legjobbnak zsűri, második Tóth László, har­a­madik Lengyel Lászlóné lett­ ­ vadas­z Egy szép teríték. Fotó: Vass György­né Lékkör Kultúrmisszió - vidéken Február tizenharmadikán ismét ne­ves vendégeket látott vendégül a Lék­kör. A mintegy húsz érdeklődőből álló hallgatóság a kortárs költészet első kézből való megismerésének, értelme­zésének reményében gyűlt össze ezen az estén. Akiktől pedig mindezt remél­ték, azonkívül, hogy maguk is költők, a megye kulturális folyóiratának, a Napjainknak is vezető munkatársa: Papp Lajos főszerkesztő és Serfőző Simon szerkesztő. — Huszonötödik évfolyama in­dult a lapnak ebben az évben, im­már negyedszázada próbáljuk meg e „provinciában” meggyökereztet­ni a költészetet. Az indítás óta arra törekszünk, hogy bebizonyít­suk: a fővárostól távol is szület­hetnek gondolatok. A vidékiség­­tudatot igyekeztünk elkerülni; „a népben-nemzetben gondolkodni” kötelező egy ilyen kis országban. A lap humán háttér hiánya mi­att felvállalta a megye művelő­désének minden gondját, baját.­­ Ezek a törekvések a lap for­májában is megnyilvánulnak, szí­nesebb, „bulvárosabb” magazinjel­­legű a tipográfia, sok grafika jel­lemzi a lapot külsőleg. Mindig igyekeztünk a kibontakozó, a nap alatt helyet követelő törekvések­nek, a fiataloknak teret adni. Köz­írások, fontos társadalmi kérdé­sek vitája is szerepelt sok szá­munk hasábjain. Jó példák e köz­életi szerkesztésre a lakótelepi életmódról, a panelártalmakról, az értelmiségről és az ifjúság beil­leszkedéséről folytatott, olykor sar­kított minden vita polarizál), ám mindig nyílt, szenvedélyes hang­vételű levelek, vitairatok közre­adása. Ha egy társadalom teljes anyagi súlyával, lehetőségeivel, a­ZBaems problémákat képtelen meg­oldani, akkor nem szabad a fia­talok egyetlen fegyverét: a lelke­sedést, a rossz gyakorlat megvál­toztathatóságába vetett hitet ki­csavarni a kezükből. Kimerítettük minden anyagi tartalékunkat, ezentúl az emberek tudására kell építeni. Felnőttként kell kezelni őket, más hang, más módszerek szükségeltetnek az új­­ nemzedé­kek irányításában. Meg kell ad­ni az öntudat, a felelősségérzet jogát az embereknek — mondot­ta vitaindítóként Papp Lajos fő­­szerkesztő. Mit üzen az olvasónak Ge­nezis című versében? — szegezte a költőnek a kérdést egy pedagó­gus. Mondjátok meg Máriának, szeretem — ironizált a költő. — Mindig ez a butácska sláger jut eszembe, ha felteszik ezt a kér­dést. Egy vershez nem szabad készre kalapált formákkal közelíte­ni, a prekoncepciók megölik, míg a verselemzés címén ízekre sze­dett költemény csak ócska roncsa az eredetinek. Az említett vers az etikátlan üres kapcsolatokat jel­képezi, a szópótlékok kizárólagos használatával az illúziók elveszz­tése, a keserűség csendül ki a sote „ízé” sodrából. Ezt követően két klubtag felol­vasott néhányat másik vendégünk, Serfőző Simon költeményeiből, melyek ismét élénk vitát váltot­­­tak ki. Sokan nem értettek egyet költő pesszimizmusával, mely nyelvünk szegénységedéséről, a kommunikáció visszaszorulásáról sugárzott. ■ buatti A Légkör legközelebbi összejö­vetelén, február 27-én, este Ho­­csák Róberttel, a városi tanács el­nökhelyettesével, illetve Varga Ko­ritár Lászlóval, lapunk felelős szerkesztőjével találkozhatnak az érdeklődők. Várospolitikai kérdé­sekről és a Leninvárosi Króniká­ról lesz szó a Derkovits Gyula Művelődési Központban, 17 óra­kor kezdődő találkozón, amelyen bárki részt vehet. Ekkor vetíte­nek le egy, a város múltjáról szó­ló videofilmet is. ........— LENINVÁROSI KRÓNIKA 4. ................................— 1936. FEBRUÁR 20.

Next