Váci Polgár, 2008 (14. évfolyam, 1-12. szám)
2008-07-01 / 7. szám
14 • VÁCI POLGÁR 2008. JÚLIUS Szabadi Kálmán a kiváló váci hajókonstruktőr hívta fel a figyelmet arra, hogy meg kellene emlékezni az évfordulóról, hiszen az első és utolsó magyar építésű Szent István csatahajó a magyar hajózás történetében ugyanolyan jelentőségű, mint a Titanic. A történet 1905-ben kezdődött. A Danubius Hajó - és Gépgyár Rt. megvásárolta a fiumei Howaldt és Társa modern gépekkel felszerelt hajógyárát, és hajóépítő telepet létesítettek Portoréban. A haditengerészet 10 torpedónaszádot, 6 torpedórombolót rendelt meg a Danubiustól. 1905-ben Fiuméban létesült Danubius Hajógyár KAIMAN típusú torpedórombolók építésével kezdte meg működését. 1910 után már a Monarchia leggyorsabb hajóit itt építették. (Balaton típusú rombolókat, HELGOLAND osztály gyorscirkálóit) 1911-ben a hajógyár egyesült a Ganz és Társa Gépgyárral, és ekkor a haditengerészet újabb rombolót rendelt meg. A Szent István csatahajó megépítéséhez a gyár fejlesztésére 14 500 000 koronát fordítottak. A munkálatok 1912 januárjában kezdődtek el. A hajók névadására a vízrebocsátás előtt került sor, és I. Ferenc József döntött arról, hogy a hajóosztály 4 hajójából a magyarnak fenntartott egység a SZENT ISTVÁN nevet kapja. Ennek a hajóosztálynak a főtervezője Siegfried Popper hajóépítő főmérnök tábornok volt. Munkatársai: Theodor Novotny I. osztályú hajómérnök, Scharbert Gyula II. osztályú hajómérnök, Schlesinger János III. osztályú hajómérnök voltak. Az utóbbi két magyar mérnök a háború után a budapesti gyárban magas beosztást töltöttek be. Ők tervezték meg a világon elsőként a hajó-nehéztüzérség elhelyezését háromlöveges forgótoronyban. De mire a tervek valóra váltak volna, addigra az olaszok főkonstruktőre a csatahajójukat már hármas lövegtoronnyal szerelte fel. Az oroszok is ezt a megoldást követték. A Szent István csatahajót 1914. január 18- én, vasárnap, 11 órakor, Fiume-Bergudiban bocsátották vízre. (Más írások január 17-i időpontot jelölnek.) A hajó keresztanyja Mária Terézia főhercegnő, Károly István főherceg tengernagy felesége volt. Hajtóműve 2 db AEG - turbina volt, ezt 12 Babcock-Wilcox kazán táplálta gőzzel. A többi hajótól eltérően, ahol négy hajócsavar volt, ez mindössze kettővel rendelkezett. De különbözött abban is, hogy fényszórók megemelt hídja, a kémény bombavédő rácsozata és a daruk mozgása is más volt. A hajó hossza 152 m, vízkiszorítása 20 000, fő fegyverzete 12 db 30,5 cm-es löveg, amelyek összesen 5 400 kg lövedéket lőttek ki egyetlen sortűz alkalmával. A hajó személyzete 962 főből állt: Grassberger Ödön sorhajókapitány, 1 fő korvettkapitány, 24 sorhajó- és fregatthadnagy, 12 gépésztechnikus, 2 adminisztrátor, 922 tengerész. A partraszálló különítmény létszáma: 150- 180 fő tengerészgyalogos. Fegyverzetük: 95 M puska, a tiszteknél 07 M Roth pisztoly, és két kísérőlöveg. A vízrebocsátás alkalmával a (császár és) király Asbóth Emil és Baumgarten Emil igazgatóknak a Ferenc József-rend középkeresztjét; Zimnicz József és Kaplanek József főmérnököknek a Ferenc József-rend tiszti keresztjét; Mazurka József, Ferdinánd Lajos és Hegedűs Béla mérnököknek a Ferenc József-rend lovagkeresztjét, Poptpichil Jakab, Zuppanchich Antal, Ivanich János művezetőknek arany éremkeresztet; míg Pósa Károly műmesternek koronás ezüst éremkeresztet adományozott. A gyár az építésre bronz emlékérmet veretett. A Szent István csatahajó 1915-ben készült el teljesen. November 17-én fektették fel a csatahajó naplóját. Az első bejegyzések a megnyitóünnepségről és az üzembe helyezésről szóltak. A civil szervezetek hímzett magyar zászlót, üveg oltárképet és - szobrot ajánlottak fel, és ennek átadására ünnepélyes keretek között 1916. január 6-án került sor. A Szent István csatahajó elsüllyesztésének története: 1918. első felében az antant hajóhadak elzárták az Otrantói-szorost. A monarchia hajóhadának parancsnoka, Horthy Miklós ellentengernagy elhatározta, hogy az összes rendelkezésére álló tengeri erővel, és 25 vízi repülővel megtámadja, és feltöri a tengerzárat. A hajórajt több csoportra osztották. Az első csoport vezetője, a Viribus Unitis zászlóshajón, Horthy Miklós ellentengernagy volt, míg a második csoportot, a Szent István csatahajón, Seitz Henrik sorhajókapitány (hadi hajókötelék parancsnoka) vezette. 1918. június 10-én indultak el Pulából. Hét mérföldnyire Premuda szigetétől délnyugatra, hajnal fél négykor a Szent István csatahajót két torpedótalálat érte. Az ellenfelet a reggeli szürkületben nem vették észre. A sérült hajót a Tegetthoff csatahajó megpróbálta elvontatni, amikor hamis tengeralattjáró - támadást jeleztek. Figyelmét erre fordította. (Egy másik leírás szerint Tegetthoff hajókötele elszakadt a vonatásnál.) A Szent István csatahajón a gépek leálltak, gőzhiány miatt a szivattyúk is felmondták a szolgálatot. A torpedók a jobboldali első és második kazánházat találták el, és átszakították a válaszfalat is. A lék a vízvonal alatt 5 méterre volt, így a hajó 10 fokban megdőlt. Egyre több víz került a hajótestbe, 6 óra 5 perckor felborult, majd 7 perccel később elsüllyedt. Az 1087 legénységből 85 matróz és 4 tiszt, összesen 89 fő vesztette életét. (Köztük, jórészt magyar, a fűtőszemélyzet, és a velük dolgozó Maxon Róbert sorhajóhadnagy I. tiszt.) Utoljára Seitz kapitány hagyta el úszva a hajót.