Dolinay Gyula (szerk.): Petőfi és a szabadságharc (Budapest, 1901)
Petőfi és Bem
816 Fönn a haza tornyán. Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa. Fönn a kormány alszik, mi pedig itt alant Vigadunk dőzsölünk, Mintha mind a három isten nem gondolna Mással, csak mi velünk Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa. Eszembe jut Mohács, az a szomorú kor! Akkor is igy tettük, Terített asztalnál poharak körül Bút és bajt feledtük. Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa. Mohács, Mohács !... Tarka lepke, gondtalanság, Röpködött előttünk, Azt űztük, pedig már a török oroszlán Elbődült mögöttünk. Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa. Hol lesz az uj Mohács, hol megint húszezer Magyar vitéz vész el, Mértföldekre nyúló rónát boritvá el Kiomló vérével ! Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa. Hol lesz az uj Mohács, a hol megint lemegy Majd a haza napja, S háromszáz évig vagy talán soha többé Arcát nem mutatja? Fessük zászlainkat fekete-pirosra Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa. (Pest, 1848.) Petőfi katonaviselt ember volt. Kész „anyag “ vezetheti a többit. Megírta tehát harci riadó verseit és cikkeit, elbúcsúzott a feleségétől, s aztán ment a harctérre. Szive-lelke a hős Bemhez vonzotta. Oda került tehát. Megszerették, megkedvelték egymást, a hős lengyel bajnok maga mellé vette, táborkarába osztotta be. És ott is maradt mindvégig, a csodás lelkű hadvezér oldala mellett aratott babért, s ott is fejezte be rövid pályafutását. Nyakravaló. Nyakravaló nélkül akarod megvédni hazádat? Oh te szamár, te, minő ostoba képzelet ez? Honszeretet, bátorság s más mind kófic; az a fő A katonában, hogy nyakravalója legyen. Mászáros Lázár, a kitől én ezt tanulám; s ő Tudja, hogy a legfő hősben a nyakravaló: Mer bis’ az ő hada, mely oly hősleg megfutamultvolt, Egytül-egyig mind, mind nyakravalóba’ vala. Nyakravalótalanok, takarodjatok a csatatérrül ! Éljen Mészáros! s éljen a nyakravaló. (Debrecn, 1840.) Két ország ölelkezése. És az idő eljött, bár nem hamar, De ne is későn még, midőn A szent imádság meghallgatva jön, Midőn egygyé lett mind a két magyar!. . . Ki eddig a porban hevertél, Légy üdvözölve kebelünkön, Erdély! Oh nemzetemnek drága szép testvére. Simulj, simulj testvéred kebelére, A melyben a szív most oly édesen ver, Légy üdvözölve százszor, százezerszer Mi jól esik ölelkezésünk, S mégis milyen sokáig késtünk ! De mindegy, mindegy, feljött végre A győzedelmes nap az égre, Mely összesimult, arcainkra süt S örömkönyvket szárit mindenütt. Oh nap, ne bántsd e könyeket, Melyek most pilláinkon rengenek, A melyeket Öröm csepegtetett; Hagyd a világnak végeiglen Bem megértette a költőt. Lelke együtt szárnyalt vele, szellem nagysága társat talált ő benne. Szívesen elnézte neki, hogy nyakkendő nélkül szolgálja a hazát, mert az volt az elve, hogy megverni az ellenséget minden áron, akárhogyan. Petőfi bizalmasa volt Bemnek. Fontos megbízásokkal küldte Debrecenbe, az ott székelő kormányhoz A hadsereg belső kormányzásának ügyét ismerte, és segédkezett azok ellátásában. De aztán ott volt a csaták tüzében is, a híres