A Hét, 1890. január-június (1. évfolyam, 1-26. szám)
1890-01-12 / 2. szám
* 30 aki már kikészítette azt a bizonyos ijesztően ismert porczellán tálat. Az egész világot reá nézve a Gyp munkája képviseli, amely őt az elhagyott Parisba varázsolja vissza, amelyen kívül pedig «nincs számára hely». Még arczán is minden Párisra emlékeztet: a finom rizsporréteg, az aláfestett szemek, a nagy gyémánt cseppek füleiben, a világos veresre festett hajfürtök, az arzenikumtól csillogó szemek. Látszik arcán, hogy az egész látható világ nem létezik most reá nézve, mert hiszen a mindenség Párist jelenti neki. Már egészen máskép viselkednek szomszédai: a német tanár és neje. Kezökben könyv, térkép, delejtű, orrukon pápaszem, ajkaikon fontoskodó szavak. A férfi Schweinfurth botanikáját olvassa, Egyptom flórájáról. Az asszony Eberset — mert hiszen ez a hajó Alexandriába igyekszik. A «Frau Professor» egész nyáron már Eberset olvasta, de még nem telt el vele, bár egy részét már rég könyv nélkül is tudja. E perczben egy «Hochinteressant» iramlik át a jégen, mindketten még mélyebben merülnek el könyveikbe, elfelejtvén azt, hogy a tengeren vannak. De azért ez a tenger fenségéből nem vesz el semmit. * E perczben erős parfüm illatot hoz idáig a sós erős levegő: íme a parisienne megmozdult, meglepte a tengeri betegség. Most az egyetlen nemzetközi érdek: mikor csöndesedik le a tenger háborgása. A sápadt arczok egyforma kifejezést öltenek, a szenvedés elmossa a fajta jellemző vonásait, közelebb hoz mindenkit . . . innen jobb lesz ellábalni, itt mindenki beteg, menjünk át a második fedélzetre. Íme egy szegény mellbeteg asszony, sápadtan, mereven néz maga elé: ugyan mit jelent ennek az utazás ? Ez is szenved, pedig a tenger nem hatott reá. Arcza a távolságot fejezi ki, amely szeretteitől választja el tán örökre. Mellette egy syriai zsidócsalád sátort rögtönzött. Ott ülnek sorban, a hosszú fürtös öreg s gyermekei. Közel a kazánhoz pedig olasz asszonyok guggolnak, összebújva betegen, fáznak, dideregnek, pedig ide süt reánk egész erejével az afrikai nap. Megyek tovább — a hajó orrára ülök, onnan nézem a matrózok sürgését, forgását. Itt van élet, érezzük lüktetését ... ezek küzdenek napról napra az elemek legszilajabbikával, a tengerrel. Este, elragadó bíborágyba merült a nap... Megálltam az első fedélzeten. Körülnéztem. A parisienne kimerülve olvasta Gypet, betegsége elhagyta, de azért csak párisi alcotó-járól álmodozott. Az angolok beáztak s vajas kenyeret ettek hozzá, a németek még mindig olvastak, s a svájcziak gyereküket etették. S a nap utolsó sugarainak fényözöne nem hatott reájuk. Egy lelket kerestem e sok ember között. Egyszerre egy idecsapódó szellő karének hangját kapta fel. A syriai zsidók imádkoztak, a sabbathot ülték. A nap helyettesítette a gyertyák fényét, a mennyboltozat templommá változott, s a nap elmerült a végtelenbe. . . Feltűnt az első csillag. * Harmadnap már a görög szigetek mellett hajóztunk el, a nap lemente az itt szinte Böchlinreemlékeztető tengert rózsaszínnel futotta be. Felmentem a fedélzetre. A magányos utazás szörnyű elhagyatottságát éreztem. Szerettem volna megértetni társaimmal, hogy mit jelentenek ezek a zöld halmos szigetek. Hiába kerestem egy rokonszenves pillantást, éreztem, hogy csak nekem idézte fel Cephalonia, Zante és Patras a Hellas szellemét. Utolsó nap már az egész társaság összebarátkozott. Mindegyik azon a nyelven beszélt, amelyen nem tud, hogy a másikkal megértesse magát. Itt egy angol egy osztrákkal francziául beszél, azonban mind a ketten csak törik a nyelvet. A parisienne a németekkel angolul beszél az Eiffel-toronyról. A társalgás többnyire a nyelvek tudásáról és nem tudásáról folyik, egymást dicsérik, egymásnak bókolnak «Oh, you speak perfectly well English, indeed». És így most négy és fél nyelven (mert valóban az angol francziasága csak rudimentáris nyelvszámba mehet!) kell közhelyeket hallgatnom, míg hajónk Candia szigete mellett úszik el. Nagy gyorsasággal haladunk, mert a tenger olyan mint egy tó. íme Créta szigete: sziklás, a norvég partokra emlékeztető hókoszorúzta hegyek, csak délibb, lágyabb színekben! A sziget ezen oldala üres, sem ház, sem város ezen a részen. A lemenő nap csak sziklákat, csak havat hint be rózsaszínnel, az életnek semmi nyoma. Búcsúzunk a hótól, búcsúzunk a vén Európától. Lassanlassan elmosódik az utolsó szikla rajza . . . Ködbe borul a tenger, elszakad tőlünk a tágabb haza. Európa földje, holnap afrikai nap virrad reánk. Menjünk aludni. * Forróság a cajute-ben. Nem aludtam semmit. Tán az izgatottságtól nem. Holnap új földre, új zóna alá érünk. A naiv kelet földjére. A világ legrégibb birodalmának romjai merülnek ki a tengerből. Hogy is tudnék aludni. Hajónk éjfél után kettőkor Alexandria elé ér, s ott horgonyoz háromig, csak tíz tengeri mértföldnyire Cleopatra városától, mert éjjel nem lehet az alexandriai kikötőbe jutni. Körülbelől öt óra tájban érhetünk be. Ezt tudva, háromkor fölkelek, lassan felöltözöm . . . Egyszerre hajónk meging, füttyenés helyett (hisz indulnia kéne) sivít a gőz, búg, . . . Óriási lárma, jajveszéklés, kiáltás a fedélzeten. Baj van! Kirohanok casute-ömből. Velem szemben az angol. Oda hidegvére, mind a két keze meging, karjai s arcra szinte megnyúlnak. «An awfully accident on the mashine», mondja s öt lépcsőt kerítve hosszú lábai közé, felrohan a lépcsőn, én utána. A csillagos, meleg éjszaka szerencsétlenséget hozott. Ott hozzák az egyik áldozatot . . . két embert tüstént megölt a felrobbanó kazán, a harmadik haldoklik, a negyedik súlyosan megsebesült. Egy nyugodt, közönyös hang mögöttem: «Ha nyílt tengeren, teljes gőzzel ér, felrobban az egész kazán s elviszi a hajó felét. A kapitány mondta, neki tudnia kellett. * A hajón félhomály, amelyet a lámpák pislogó világa, s a csillagok hideg fénye tör meg. Ide-oda szaladó, ingó, fejvesztett alakok a fedélzeten, tompa moraj, alulról a megijedt nők sírása. Ez itt a hajó orvosa, ráhajlik a sebesültre, kit a fedélzet közepére, a lépcsőház és dohányzó közötti szabad térre fektetnek. «Nem maradhat életben», mondja közönyösen. A szegény áldozatot levetkőztetik előttünk, bekötözik sebeit mindnyájunk előtt, véres, roncsolt testét még egyszer, utoljára megkínozzák, mert ezt így kívánják az orvosi tudomány előrehaladt praeceptumai. Most ott fekszik, fehér lepellel beborítva, csak nehezen, hörögve lélekzik. A matrózok körültérdelik, imádkoznak. Tán mindegyikének saját sorsa jut eszébe. Ennek kis gyermeke, fiatal felesége, tehetetlen, öreg atyja marad hátra, ha meghal . . . ezeknek ő volt egyetlen támasza, reá néztek fel jó és rossz napokban.