A Hét, 1890. január-június (1. évfolyam, 1-26. szám)

1890-01-12 / 2. szám

* 30 a­ki már kikészítette azt a bizonyos ijesztően ismert porczellán tálat. Az egész világot reá nézve a Gyp munkája képviseli, a­mely őt az elhagyott Parisba varázsolja vissza, a­melyen kívül pedig «nincs számára hely». Még arczán is minden Párisra emlékeztet: a finom rizsporréteg, az aláfestett szemek, a nagy gyémánt cseppek füleiben, a világos veresre festett hajfürtök, az arzenikumtól csillogó szemek. Látszik arc­án, hogy az egész látható világ nem létezik most reá nézve, mert hiszen a mindenség Párist jelenti neki. Már egészen máskép viselkednek szomszédai: a német tanár és neje. Kezökben könyv, térkép, delejtű, orrukon pápaszem, ajkaikon fontoskodó szavak. A férfi Schwein­­furth botanikáját olvassa, Egyptom flórájáról. Az asszony Eberset — mert hiszen ez a hajó Alexandriába igyekszik. A «Frau Professor» egész nyáron már Eberset olvasta, de még nem telt el vele, bár egy részét már rég könyv nélkül is tudja. E perczben egy «Hochinteressant» iramlik át a jégen, mindketten még mélyebben merülnek el könyveikbe, el­felejtvén azt, hogy a tengeren vannak. De azért ez a tenger fenségéből nem vesz el semmit. * E perczben erős parfüm illatot hoz idáig a sós erős levegő: íme a parisienne megmozdult, meglepte a tengeri betegség. Most az egyetlen nemzetközi érdek: mikor csön­­desedik le a tenger háborgása. A sápadt arczok egyforma kifejezést öltenek, a szenvedés elmossa a fajta jellemző vonásait, közelebb hoz mindenkit . . . innen jobb lesz ellábalni, itt mindenki beteg, menjünk át a második fedél­­zetre. Íme egy szegény mellbeteg asszony, sápadtan, mere­ven néz maga elé: ugyan mit jelent ennek az utazás ? Ez is szenved, pedig a tenger nem hatott reá. Arcza a távolságot fejezi ki, a­mely szeretteitől vá­lasztja el tán örökre. Mellette egy syriai zsidócsalád sátort rögtönzött. Ott ülnek sorban, a hosszú fürtös öreg s gyermekei. Közel a kazánhoz pedig olasz asszonyok gug­golnak, összebújva betegen, fáznak, dideregnek, pedig ide süt reánk egész erejével az afrikai nap. Megyek tovább — a hajó orrára ülök, onnan nézem a matrózok sürgését, forgását. Itt van élet, érezzük lükte­tését ... ezek küzdenek napról napra az elemek legszilajabbi­­kával, a tengerrel. Este, elragadó bíborágyba merült a nap... Megálltam az első fedélzeten. Körülnéztem. A parisienne kimerülve olvasta Gypet, betegsége elhagyta, de azért csak párisi alcotó-járól álmodozott. Az angolok b­eáztak s vajas kenye­ret ettek hozzá, a németek még mindig olvastak, s a svájcziak gyereküket etették. S a nap utolsó sugarainak fényözöne nem hatott reájuk. Egy lelket kerestem e sok ember között. Egyszerre egy idecsapódó szellő karének hangját kapta fel. A syriai zsidók imádkoztak, a sabbathot ülték. A nap helyettesítette a gyertyák fényét, a mennyboltozat templommá változott, s a nap elmerült a végtelenbe. . . Feltűnt az első csillag. * Harmadnap már a görög szigetek mellett hajóztunk el, a nap lemente az itt szinte Böchlinre­­emlékeztető tengert rózsaszínnel futotta be. Felmentem a fedélzetre. A magányos utazás szörnyű elhagyatottságát éreztem. Szerettem volna megértetni tár­saimmal, hogy mit jelentenek ezek a zöld halmos szigetek. Hiába kerestem egy rokonszenves pillantást, érez­tem, hogy csak nekem idézte fel Cephalonia, Zante és Patras a Hellas szellemét. Utolsó nap már az egész társaság összebarátkozott. Mindegyik azon a nyelven beszélt, a­melyen nem tud, hogy a másikkal megértesse magát. Itt egy angol egy osztrákkal francziául beszél, azonban mind a ketten csak törik a nyelvet. A parisienne a németekkel angolul beszél az Eiffel-toronyról. A társalgás többnyire a nyelvek tudásáról és nem tudásáról folyik, egymást dicsérik, egymásnak bókolnak «Oh, you speak perfectly well English, indeed». És így most négy és fél nyelven (mert valóban az angol fran­­cziasága csak rudimentáris nyelv­számba mehet!) kell közhelyeket hallgatnom, míg hajónk Candia szigete mellett úszik el. Nagy gyorsasággal haladunk, mert a tenger olyan mint egy tó. íme Créta szigete: sziklás, a norvég partokra emlékeztető hó­koszorúzta hegyek, csak délibb, lágyabb színekben! A sziget ezen oldala üres, sem ház, sem város ezen a részen. A lemenő nap csak sziklákat, csak havat hint be rózsaszínnel, az életnek semmi nyoma. Búcsúzunk a hótól, búcsúzunk a vén Európától. Lassan­­lassan elmosódik az utolsó szikla rajza . . . Ködbe borul a tenger, elszakad tőlünk a tágabb haza. Európa földje, holnap afrikai nap virrad reánk. Menjünk aludni. * Forróság a cajute-ben. Nem aludtam semmit. Tán az izgatottságtól nem. Holnap új földre, új zóna alá érünk. A naiv kelet földjére. A világ legrégibb birodalmának romjai merülnek ki a tengerből. Hogy is tudnék aludni. Hajónk éjfél után kettőkor Alexandria elé ér, s ott horgonyoz háromig, csak tíz tengeri mértföldnyire Cleopatra városá­tól, mert éjjel nem lehet az alexandriai kikötőbe jutni. Körülbelől öt óra tájban érhetünk be. Ezt tudva, háromkor fölkelek, lassan felöltözöm . . . Egyszerre hajónk meging, füttyenés helyett (hisz indulnia kéne) sivít a gőz, búg, . . . Óriási lárma, jajveszéklés, kiáltás a fedélzeten. Baj van! Kirohanok casute-ömből. Velem szemben az angol. Oda hidegvére, mind a két keze meging, karjai s arcra szinte megnyúlnak. «An awfully accident on the mashine», mondja s öt lépcsőt kerítve hosszú lábai közé, felrohan a lépcsőn, én utána. A csillagos, meleg éjszaka szerencsétlenséget hozott. Ott hozzák az egyik áldozatot . . . két embert tüs­tént megölt a felrobbanó kazán, a harmadik haldoklik, a negyedik súlyosan megsebesült. Egy nyugodt, közönyös hang mögöttem: «Ha nyílt tengeren, teljes gőzzel ér, felrobban az egész kazán s elviszi a hajó felét­. A kapitány mondta, neki tudnia kellett. * A hajón félhomály, a­melyet a lámpák pislogó világa, s a csillagok hideg fénye tör meg. Ide-oda szaladó, ingó, fejvesztett alakok a fedélzeten, tompa moraj, alulról a megijedt nők sírása. Ez itt a hajó orvosa, ráhajlik a sebesültre, kit a fedélzet közepére, a lépcsőház és dohányzó közötti szabad térre fektetnek. «Nem maradhat életben», mondja közönyösen. A szegény áldozatot levetkőztetik előttünk, bekötö­zik sebeit mindnyájunk előtt, véres, roncsolt testét még egyszer, utoljára megkínozzák, mert ezt így kívánják az orvosi tudomány előrehaladt praeceptumai. Most ott fekszik, fehér lepellel beborítva, csak nehezen, hörögve lélekzik. A matrózok körültérdelik, imádkoznak. Tán mindegyikének saját sorsa jut eszébe. Ennek kis gyermeke, fiatal felesége, tehetetlen, öreg atyja marad hátra, ha meghal . . . ezeknek ő volt egyetlen támasza, reá néztek fel jó és rossz napokban.

Next