A Hét, 1890. július-december (1. évfolyam, 27-52. szám)
1890-11-16 / 46. szám
....... 3 io Egy faj szellemét fejezi ki nagy Görögország temploma s a Principe, egyet Pompei fóruma és a Divina Comedia. Egy anyag különböző formákban, egy faj különböző időkben. Az érzéki észrevéve itt is, ott is. Az érzéki mindennapi élet istenítve, az eposok és szobrokban, a túlvilág rejtelmes rém és fényvilága a látottal adva vissza az isteni színjátékban, II. Amalfi kikötőjében. Előttem a kis rév tele halászszal, kik nyüzsögve, lármázva húzzák-vonják bárkáikat, mögöttem a városka néptől ellepett piacra. Néhányan körülvesznek, tolakodva ajánlják szolgálataikat, egyik Sorrentoba akar vinni bárkáján, a másik szamarát ajánlja, a harmadik vezetőnek ajánlkozik. Ez régiségeket árul, amaz narancsokat. Egyben egyeznek, hogy mind lármázik és piszkos. Szívesen látnám őket tíz lépésnyi távolban... de ők csak közelednek, mind közelebb, mind jobban lármázva. Végre kiszabadítom magam karjaik közül s a Capuccini előtti kis kövezett téren vonulok meg. Mily ellentét! Látva az elmúlt nagy időket s látva nem látva közelben az embert, a mely létrehozta. Mily különbség a körvonalak és részletek között! Az ember mindennapi élete: e küzdelem a pár foldiért, ami rámegy a napi szükségletekre, ez a keserű harcz a létért, itt a napfényes nagy Görögország szent földjén! Egy hang mögöttem: — Signore prego ... Türelmetlenül pár lépést haladtam előre, hát már ismét egy kéregető, íme, a modern Olaszország koldusok, tolvajok, vezetők és bérkocsisokból áll. De a hang csak követett. Haragosan fordultam vissza, de izgatottságom csillapult, midőn a hang birtokosával szemben álltam. Egy öreg halász volt. Sötét, deresedő fürtök fején, nagy szakáll köríti bronzszínű arczát. Derült, élénk kifejezésű szürke szemek. Lecsüggő halászsapka a fején, kötött ing derekán, makra pipa a szájában. — Un lupo di Mare! — mondtam neki önkénytelenül. Az öreg mosolyog ... én gyenge vagyok s hallgatom, amit mond. Pedig hát ezt is csak üzlete hozta közelembe. Azt mondja, elvisz bárkáján Capri szigetére vagy Sorrentoba. Midőn belátja, hogy nem igen vagyok hajlandó elfogadni ajánlatát, az időjárásról beszél. Mily veszedelmes, ha a Sirokkó és a Tramontán összetalálkoznak. Majd a sardina-halászatra tér át.........mily gyönyörűség évente kimenni a sötét, nagy tenger habjaira és ott halászni egész éjszaka. Aztán megkérdi, láttam-e már mindent Amalfiban? Kiérzi, hogy a temetőben nem voltam még. Felkiséri én, ki vezetőt soha sem fogadok, megyek vele. Neve az öregnek Alonso. ■— Szépen fekszik a város, — mondom neki. — Amalfi a legszebb hely a világon. Jártam én már messze, uram, végig hajóztam a dalmát partokat. Voltam korait halászni Afrika szélén, de olyan várost, mint a miénk, nem találtam sehol. S az öreg büszkén mutatta meg a város főbb helyeit. Ez a kathedrál a XI-ik században épült, az a nagy fehér ház a hegy oldalán a capucinusok volt kolostora, most fogadó . . . szép itt minden, uram, a narancsa jó, asszonya gyönyörű, csak a kenyere rossz. Nincs a salernoi öbölnél rosszabb a világon. De hát ennek is van előnye, alig várjuk, hogy hazaérjünk. Messzi vigasztalnak már ezek az öreg hegyek . . . A temetőbe sikátorokon, piszkos utczákon, szűk folyásokon át megyünk, mindenütt az kisért, amit a festményeken, hála az Urnak, visszaadni nem lehet: Olaszország szaga. Végre felérünk az árkádok alá. — A gazdagok fenn, az oszlopok között, a fal mellé temetkeznek, mi, a szegények, le a föld alá — mondja szomorúan Alonso. — lássa, uram, nem hiába, hogy egyetlen czélunk minékünk meggazdagodni. A gazdagnak még sírja is más, mint a szegénynek. Mit adnék én azért, ha így lehetnék eltemetve, arczcal a tenger felé .... — Mit ér ? ... Az öreg nem akarta elérteni. Komolyan rázta fejét. — Szép így nyugodni-------szép így még a halál is — — itt olyan gyönyörű. Az angolok is mind ide járnak sétálni, ha esik . . . úgy e a signore nem angol ? — Magyar? — folytatá, midőn meghallotta nemzetiségemet, — hisz olasz és magyar testvérek. Láttam én már képben is Garibaldi mellett egy magyar tábornokot. Átölelték egymást. Szép kép volt. Ezt büszkén mondta, kifeszítette mellét, egész alakja azt fejezte ki, hogy Olaszország egységes, egyesítve van s ő olasz honpolgár. — Szeretem, hogy magyar. Az angolokat nem szeretjük. Ez más nép. Nem jók velünk, csak fizetnek. Lemenve a temetőből az öreg Alonso kezet adott, nem bókolt már olyan mélyen, mint előbb, midőn bárkáját kínálta nekem, de kézszorítása meleg volt. Meghitt, menjek el vele este inni egy pohár bort. Elfogadtam. * A korcsma a székesegyház épületében egy ivett bolthelyiségben volt. Nagy társaság volt együtt, halászok, matrózok s köztük Alonso. Amint beléptem, felkeltek mind, udvariasan meghajtották magukat. Az egyik oda lépett hozzám, megkínált, hogy egyetlen poharukból igyam az Alonso egészségére. Azután üléssel kínáltak meg, de mindezt oly udvariasan, lehet mondani, oly úriasan, hogy önkéntelenül körülnéztem. Csak lebaj volt leiz ez, nem lehetett ezt máskép nevezni. A falon azonban pár kép, egy még hozzá igen jó, az amalfii kikötő egész modern technikával megfestve. A festmény két oldalán az egyesített Olaszország allegóriája két rossz fametszetben. Leültem. Az egyik sarokban két énekes gitár és mandolin kísérete mellett halászdalokat énekelt. Alonso velők, majd nagy ugrások, hajlongások közt tarantellára gyújtott. Az öreg ember arcza szinte megfiatalodott, csakis tagjai maradtak öregek a tánczban ... Egyszerre csak a fali órára tekintve, félbeszakította tánczát, megmagyarázta, hogy este tízkor érkezik a Fiori- Butattino gőzhajója Nápolyból s ott neki «üzlete» lehet, azután kisuhant a korcsmából. Ezek csak daloltak tovább, most már mind chórusban. E pillanatban egy kapucinus páter jött be az ajtón, bátran, igen természetesnek találva, hogy ebben az órában itt jár, leült közéjük inni és dalolni, íme, a mai Olaszország. Fenn, a hegyek oldalán egy kapuczinus kolostor, a melyet hajdanában Longfellow énekelt meg — ma fogadó. Itt, a régi dóm oldalán, hol szent András csontjai pihennek, korcsma ... De a lebuj falán egy jó kép s pár metszvény, a mely a mai Olaszországot dicsőíti. A lebujban tánczoló becsületes halászok között egy tán becsületes, de e perczben már mindenesetre erősen becsipett kurjongató kapucinus páter. Künn, az ajtó előtt pár rongyos koldus s pár még rongyosabb utczai tánczosné. Narancsligetek, a melyek szennyes utczákra borulnak, romba dőlt paloták, a melyeknek udvarán makaroni gyárosok ütik fel tanyájukat. Egy nép, a melyet mi, igen mi, a modern kényelmet kereső utazók mételyezünk meg. Kolduló egyház, a melynek élő feje a pápa, az ő földükön székel, mind e felett az egyesített _______.____________ .. .. .....___..___