A Hét, 1891. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1891-04-12 / 15. szám

2­2 keresettséggel öltözködött, úgy mint ha csak egyenesen egy west-end-i »tea party«-ból jött volna. A másik kötéltánczos jelmezben. Testét vérpiros tricot fedte, a­mely még jobban kiemelte fehér, sápadt arczát, nyugtalan, mélyen fekvő szürke szemeit. Csuklóin csörgők, hegyes csörgő­sipka a fején, a­mely alól sötét­­veresedő fürtéi kikunkorodtak. Pirosas, hosszas bajusza elfedte ajkait. Kaczagott, de oly erővel, hogy egész teste zihált belé, nyakán az erek feldagadtak, csak úgy, mint homlokán. Egész arcza oly kifejezést öltött, mintha fojtogatták volna. Az előbbi vadász félre hívott: »Tudja, ez Fenwick-­Poole, a mi egyik legnagyobb büszkeségünk, a nagy amerikai tájkép­festő. — A »splendid fellow« tette hozzá »a legiigabb gyerek a világon . Igen, így találkoztam Fenwick-Poole-al, kiről nem tudtam, hogy Marokkóban van, kinek tájképei előtt néha órákig elültem a párisi salonban, s a­ki fel­fedezte nékem műveivel, hogy a tájkép tulajdonkép nem egyéb, mint önmagunk quintessentiája a természet formájába öntve. íme, tehát ez Fenwick-Poole. E perczben már a piktor a szoba közepén állott, két karját kifeszítette s elkezdett a szenvedélyes zene kísérete mellett szédítő gyorsan forogni. A fal mellett körülte a társaság többi tagjai. Minden szemben bámulat, tisztelet, csodálat . . . — Fenwick-Poole nagyszerű tánczos, tette hozzá az amerikai. A Malaguenna csak hangzott. A festő most ma­gasra emelte egyik lábát, végig tánczolta a termet, majd gyors csattogó (úgy látszik a czipője talpához castagnetták voltak erősítve) léptekkel keringeni kez­dett. Minden mozdulata lágy, rhytmikus volt, karjaival hullámzó vonalakat írt le, dereka hajlott, egész teste rezgett, csak arczának kifejezése volt változatlan. Sápadt arczán éles, metsző mosoly, szürke szemeivel üresen, szinte gondolat nélkül tekint maga elé. Mintha csak lelkének semmi köze sem lenne ahhoz, a­mit e perczben teste művel. Tekintete távoli pontot keres, mosolya változatlan. De a zene viszi magával, mind gyorsabb gyorsabb lesz, úgy tetszik egy pillanat még, s lerúgja lábával a padmaly vas korlátját, csattog a cas­­tagnette, csörögnek a csörgők. Mind gyorsabban, gyor­sabban. Arcza meg egyre halaványabb, már szinte olyan mint a fal . . . Egy szédítő gyors fordulat még s vége a táncznak. Tapsvihar ... a fiatal asszony felugrik, majd csak hogy a nyakába nem borul. A férfiak körül fogják, elfedik, csak nevetését hallom, a mely ziháló, rekedt s a mellett oly erős, hogy a többiek tetszés­ zaját el­nyomja. Szemben vele a süketnéma. A két piktor egy gyors clownszerű mozdulattal tótágast áll, majd kezet adnak egymásnak, s komolyan, mintha »semmi sem történt volna« a terem két szemben levő ajtaja felé tartanak. Én csak néztem. Az egész olyan mint az álom. Lehetséges-e az, hogy ez az ember, ki ott a bohócznak a csörgőt igazgatja az Fenwick-Poole? — S előttem egy képe, a­mely nékem annyi éven keresztül ugyan­csak ezt a nevet és egyéniséget jelentette. Egy nehéz, lassú folyam szabad partja, a part szélén nád, vízi­liliomok a vizen. A patak szürkés páráin, a náderdőn keresztül gyér holdvilág szűrődik, a­mely titokszerűvé teszi a tájat. Minden kékes párában, minden szürke elmosódó ködben ,­­ a­melynek áttetsző fátyolát csak egy öreg asszony árnya töri meg, a­ki lassú lép­tekkel a víz tükrének tart. Miért ? mi okból ? Ki tudja. Az éj csendes, a csillagok fényét elmossa a halvány holdvilág. Emberi szív mélységeibe belátott-e valaha az, ki az éjszaka csendjében megértette a természet szavát ? Csendes a nád, csendes az éj. Egy levél sem mozdul, a víz lapja is sima, édesen hívogat. Álmokat ígér annak, a­ki fáradt. Öreg asszony árnya pihenésre vágyik. Menekül az álmoktól, az éjszaka ébredést igér. Előttem a kép, s előttem megteremtője. Igen, ez a piros ruhás ember, kinek minden mozdulatát castag­­netta-csörgő­k csilingelése kiséri, elálmodta ezt a képet is, csak úgy mint azt, a­mit akkor érzett, midőn az imént a tánczot járta. Ugy­e nagyszerű ember a mi piktorunk? —kérdi tőlem a kis skót asszony és karomba csimpaszkodott és a buffet-be vezetett, a­hol folyton Fenwick-Poole-ról beszélt, a­kiről azt mondja, hogy ő tartja össze társa­ságukat, ő és Mac-Ferron, e kis világ lelke. — Hogyan, a siket is ? kérdtem meglepetve. — Az ám még csak a víg gyerek! Várjon csak majd mindjárt meglátja. Nem kellett soká várnom. A süketnéma piktor már ott ült a terem közepén, nagy ügyességgel egy öreg leány éjjeli toilette-jét mimélve. A fiú izgett-mozgott, torzképeket vágott, meg­nevettetett, vitte magával a társaságot, aróra fel­­hevült szemei villogtak, s végre úgy elkezdett nevetni, hogy a könnyek majd kicsordultak a két szemén. Ez a produkc­ió is nagy tetszésre talált. A nézők kaczajából kihallatszott Fenwick Poole hideg, szinte (hogy úgy mondjam) elvont nevetése. Mikor aztán Mac Farren elvégezte mókáit, az amerikai festő oda ment hozzá, leült mellé, és a némák jeleivel, nagy bensőséggel magyarázni kezdett neki valamit, mire a süket nagy nevetéssel felelt, így élczelődtek még egy pár perczig együtt, Fen­wick Poole úgy figyelte szürke éles szemeivel, úgy leste minden mozdulatát, arcakifejezését, a másik meg oly szeretettel nézett szemei közé, hogy a jó Isten tudja miért, de nem bírtam őket tovább nézni . . . Kimentem a másik terembe, hová kihallatszott a felvillanyozott társaság zajos nevetése. Másnap a két piktornál villásreggeliztem. Rajtam kívül még egy spanyol festő volt hivatalos. Mi szemben ültünk Fenwick Poole-al. Az egész reggeli alatt ideges, nyugtalan volt. Majd egy rövid históriát mondott el, a­melyet tompa nevetése kisért, majd elhallgatott s tétova szemmel keresett a szobában nyugpontot szemeinek. Aztán, midőn a spanyol szédítő gyorsan egy hosz­­szú históriát mondott el, szembenézett velem, de oly élesen, hogy most már én vesztettem el egyensúlyo­mat. Egész villásreggeli alatt nem szóltam egy szót. Később többen jöttek hozzájuk, többnyire mind festők, majd mind víg, bolondos fiúk. A siker felülmúlta önmagát, egyhangú tagolatlan beszédmodorával a legcsudálatosabb ötleteket eregette világgá. Fenwick Poole meg folyton szerető szemmel figyelte, midőn Mac­Farren abba­hagyta, még soká pihentette szemét az arc­án. Mi kötötte őket egymáshoz ? A bolondozás szinte beteges vágya, a csörgők hangja, vagy más ? Ki tudja ? Mac Farren és a piktorok nemsokára elmentek, én Fenwick Poole-al egyedül maradtam. Amerikáról beszéltünk. A vaspiktor (sokan így is nevezték) most már nem nevetett. Arcza valamivel élénkebb színű lett, mint mi­dőn tánczolni és kaczagni szokott, szürke szemei kitá-

Next