A Hét, 1892. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1892-02-07 / 6. szám

go És ez nem bók. Még kevésbbé phrazis. Ez innen jön a szívemből. Innen, Masque! Aki »dilletáns, romlott és raffinált mint Lucretius, Marquis de Sade vagy Paul St­­­urget.« Masque ! Aki »az 5 csendes özvegyi otthonában egy szőke, kékszemű leánykával az ölében, az asztal mellett ül és primitív, apró cze­­ruza vonásokkal mindenféle kalandos figurát firkant a papírra, rajok fogván, hogy : ez kutya, ez jó, ez macska ....B­íróvá akarok lenni! Miért tagadjam ? Ez vágyam. Ez czé­­lom. Vele alszom, vele ébredek. De nem ezt akartam mondani. Hallottam valakitől, hogy a katonák a szülők, a kedves nevével az ajkaikon mennek a csatába. Meg mint kis fiú (Voltam . ...) hallottam a szegény üdvözült öreganyámtól, hogy a mamám a papám nevét susogva zárta le a szemeit. Mint kis gyermek kereszt­vetéssel kezdtem a napot. A napokban jelent meg nyomtatásban a vonal alatt az én szemem fénye: legelső irodalmi kis dolgozatom. Én azt az Ön nevének, az ön nimbusának segítségül hívása mel­let vittem a szerkesztőhöz. És a dolgozat napvilágot látott. Hála és dicsőség Ambrus Zoltánnak, az én kedves íróm­nak, aki előttem tekintély, s akire én, — mint a skolasticismus hívei Aquinói szent Tamásra — esküszöm. * * * Jé ! Most látom csak! Hisz én nem vagyok előfizetőnő, illetve olvasónő ! »Mily vakmerőség!« — mondják odaf­önn önök. A manóba! Vakmerőség!? Semmi más, mint élő hangos tanú­bizonysága annak, hogy myopsz vagyok. Még ma rendeltetek szemüveget. Pardon­­ XIV. Kicsoda? — A díjnyertes pályamű. — Jelszó: A szabad természet vadvirága vagyok én. Falun lakunk és én olyan igazi kis falusi leány vagyok, ki a főváros remekeit még nem látta és csakis Ilonától (neki küldöm be ezt is) hallott egyet-mást Budapest csodái felől. Ilona a nagyobbik testvérem, ki a nénémmel lakik és Pesten bálozik, remélem, hogy az idén férjhez megy, és akkor majd én — ah de ez Önöket nem érdekli, tárgyaljunk hát röviden. Pusztai leány vagyok, ki még nem volt Pesten — hanem Debreczenben már fenomenális sikereket arattam! — tehát pusztai leány, kit csak egy franczia mademoi­selle akadályoz abban, hogy tovább gördüljön az elpa­­rasztosodás veszedelmes lejtőjén. A modern irodalom fogalma nálam szorosan összefügg a Jancsi ütött-kopott postatáskájával és a pardon szürke tapsifüles csacsi­jával. Én őszintén szólva, soha sem gondolok arra, melyik czikket ki írta, részrehajlatlan vagyok, nincs kedvenczem és nem tudom, ki a világ kedvencze, ha a czikk jó, él­vezem, ha rossz, félreteszem, és szerényen jegyzem meg: no ez is okosabban tette volna, ha azalatt az idő alatt elmegy krumplit kapálni. A pályázati hirdetést olvasva, eszembe jutott, hogy mint a »Hét« hűséges olvasónője, nekem is van jogom pályázni. Magamra zárom az ajtót, lefekszem a divánra és a plafontot bámulva idézek szellemeket, azokat a kedves szellemeket, kiket én via Jancsi ismerek. — Süstere-bumm! . . . Hókus-pókus! . . . Jelenj meg mindenekelőtt te, főhetes: Kiss József. Az ajtó nyílik és belép egy alacsony, szőke, czvikkeres úr. Iszonyú szelle­mes profilja van, miért is előszeretettel ül úgy, hogy ez a szellemesség rögtön szembeszökjék. Roppant pesszimista és ha elkeseredetten panaszolja, milyen drága most az élet Budapesten, el se hinné az ember, hogy ő irta Gedővár asszonyának szenvedélyes kifakadásait. Ha kollegáiról van szó, szörnyen igazságtalan: elis­meri tehetségeiket, de valamennyi hanyag, szavát nem tartja be és mindennel inkább törődnek, mint a »Héttel«, mely pedig — világos arra van hivatva, hogy meg­vesse az ő halhatatlanságuk alapkövét. De mikor egy fiatal irót kezdtem előtte dicsérni, ki nem a »Hét« munkatársa, rám förmedt: »Maga ehhez nem érti« Megharagudott! Ott hagyott a faképnél, úgy becsapta az ajtót, hogy csak úgy dongott. Egyedül voltam ismét és felsóhajtottam. — Szegény munkatársai! valjon mivel tartja őket szűkebben, jó szóval-e vagy aprópénzzel? Idézzünk tovább! A kisértet-idézők orrhangján szólok: Justh Zsigmond! Nyilik az ajtó és előkelő nyu­galommal belép Justh. Pedáns elegantiára vall öltözéke, fehér nyakkendőjébe egy kis aranykorona van tűzve, dús fürtéi közt szintén kilenctágu korona csillog, és mindegyik kezében tart egy-egy ötágút. Büszke öntudattal áll meg előttem s azt mondja: »Nagysád, én nem vagyok iró par profession, én iró par passion vagyok és úgy vélekedem, hogy önnek nincs joga engem kritizálgatni.« Ezzel sarkon fordul és előkelő nyugalommal távozik. — Süstere bumm !*Kóbor Tamás! »Már régen itt vagyok«, szól egy sötét alak a túlsó sarokban. »Én mindenhol vagyok, a­hol »A Hét«-ről van szó«. »Lépjen közelebb Kóbor úr.« »Nem ! Minek lépjek ki sötét szférámból, ez a misztikus homály az én gen­em, én mindig ebbe szoktam burkolózva lenni.« »Hát kérem, foglaljon helyet ott.« Kóbor Tamás leül és hallgat. Érdeklődéssel szem­lélem vonásait. Kóbor Tamás nem szép, sőt csúnyának is mondható és halvány arcza nem pirul ki még akkor sem, mikor szellemes kérdésemre, minő az idő odakint, ezt feleli: Esik az eső, zúg a szél! De az idő jó, elég jó ennek az emberiségnek, ki képes annyira megfeledkezni magáról, hogy egy Strauss-walczer ütemeire tánczra kere­kedjék. Az arasznyi létnek hideg fagypont. . Hüjje! gon­dolom magamban és hangosan szólok: Elég!... Herczegh Ferencz! Azonnal finom chypre-illat terjed el a szobában. »Hapt acht !« kiáltják az ajtónál álló katonák és sarkantyúsok halk pengéssel verődik össze : a­hol Herczegh Ferencz van, ott katonáknak is kell lenniök. Elegáns úr, ki roppant biztonságban mozog a »társadalmi korlátok« között, látszik rajta, hogy roppant sokat ad a külsejére, a prestigejére. Úgy 50 éves lehet! Hideg nyugalommal, melyet udvarias gorombaságnak is nevezhetnék, jegyzi meg: »Nagysád éppen munka közben hábor....... azaz tisztelt meg­idézésével. Éppen egy elbeszélésen dolgoz­tam, melynek folytán meg lettem volna választva a Vörösmarty-társaság tagjává, a frakker-kocsisok klubbjá­­nak elnökévé és az ablakpuczoló társaság dísztagjává és melyet igaz élvezettel olvastak volna barátaim: a grófok és bárók.« Mosolyogva jegyzem meg: »Mely tehát oly fontos, hogy csakis női szoprán bírhatta arra, hogy tollát egy perezre letegye.« »Ah ön téved, gyermekem, én csakis az én regé­nyeim, novelláim és elbeszéléseim hősnőit szeretem, külön­ben nőgyűlölő­ vagyok. Mikor még fiatal voltam, akkor... igen akkor ... »És ábrándosan lecsukott pillái alatt mintha felvonulnának szőke-barna nőalakok, kiket felkisért a színpadra, kiket lekisért a rétre, kikkel tánczolt, játszott, korcsolyázott, kiknek udvarolt, kiket bolondított. Egy perczre elmosolyodik, aztán ismét merev, komoly lesz, mint volt. »Igen, nőgyűlölő vagyok! Ne higyje gyerme­kem, hogy mindaz igaz, amit írva lát, ha a tollam vígan perczeg, a szívem azért búsan doboghat.«

Next