A Hét, 1892. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1892-02-07 / 6. szám
go És ez nem bók. Még kevésbbé phrazis. Ez innen jön a szívemből. Innen, Masque! Aki »dilletáns, romlott és raffinált mint Lucretius, Marquis de Sade vagy Paul Sturget.« Masque ! Aki »az 5 csendes özvegyi otthonában egy szőke, kékszemű leánykával az ölében, az asztal mellett ül és primitív, apró czeruza vonásokkal mindenféle kalandos figurát firkant a papírra, rajok fogván, hogy : ez kutya, ez jó, ez macska ....Bíróvá akarok lenni! Miért tagadjam ? Ez vágyam. Ez czélom. Vele alszom, vele ébredek. De nem ezt akartam mondani. Hallottam valakitől, hogy a katonák a szülők, a kedves nevével az ajkaikon mennek a csatába. Meg mint kis fiú (Voltam . ...) hallottam a szegény üdvözült öreganyámtól, hogy a mamám a papám nevét susogva zárta le a szemeit. Mint kis gyermek keresztvetéssel kezdtem a napot. A napokban jelent meg nyomtatásban a vonal alatt az én szemem fénye: legelső irodalmi kis dolgozatom. Én azt az Ön nevének, az ön nimbusának segítségül hívása mellet vittem a szerkesztőhöz. És a dolgozat napvilágot látott. Hála és dicsőség Ambrus Zoltánnak, az én kedves írómnak, aki előttem tekintély, s akire én, — mint a skolasticismus hívei Aquinói szent Tamásra — esküszöm. * * * Jé ! Most látom csak! Hisz én nem vagyok előfizetőnő, illetve olvasónő ! »Mily vakmerőség!« — mondják odafönn önök. A manóba! Vakmerőség!? Semmi más, mint élő hangos tanúbizonysága annak, hogy myopsz vagyok. Még ma rendeltetek szemüveget. Pardon XIV. Kicsoda? — A díjnyertes pályamű. — Jelszó: A szabad természet vadvirága vagyok én. Falun lakunk és én olyan igazi kis falusi leány vagyok, ki a főváros remekeit még nem látta és csakis Ilonától (neki küldöm be ezt is) hallott egyet-mást Budapest csodái felől. Ilona a nagyobbik testvérem, ki a nénémmel lakik és Pesten bálozik, remélem, hogy az idén férjhez megy, és akkor majd én — ah de ez Önöket nem érdekli, tárgyaljunk hát röviden. Pusztai leány vagyok, ki még nem volt Pesten — hanem Debreczenben már fenomenális sikereket arattam! — tehát pusztai leány, kit csak egy franczia mademoiselle akadályoz abban, hogy tovább gördüljön az elparasztosodás veszedelmes lejtőjén. A modern irodalom fogalma nálam szorosan összefügg a Jancsi ütött-kopott postatáskájával és a pardon szürke tapsifüles csacsijával. Én őszintén szólva, soha sem gondolok arra, melyik czikket ki írta, részrehajlatlan vagyok, nincs kedvenczem és nem tudom, ki a világ kedvencze, ha a czikk jó, élvezem, ha rossz, félreteszem, és szerényen jegyzem meg: no ez is okosabban tette volna, ha azalatt az idő alatt elmegy krumplit kapálni. A pályázati hirdetést olvasva, eszembe jutott, hogy mint a »Hét« hűséges olvasónője, nekem is van jogom pályázni. Magamra zárom az ajtót, lefekszem a divánra és a plafontot bámulva idézek szellemeket, azokat a kedves szellemeket, kiket én via Jancsi ismerek. — Süstere-bumm! . . . Hókus-pókus! . . . Jelenj meg mindenekelőtt te, főhetes: Kiss József. Az ajtó nyílik és belép egy alacsony, szőke, czvikkeres úr. Iszonyú szellemes profilja van, miért is előszeretettel ül úgy, hogy ez a szellemesség rögtön szembeszökjék. Roppant pesszimista és ha elkeseredetten panaszolja, milyen drága most az élet Budapesten, el se hinné az ember, hogy ő irta Gedővár asszonyának szenvedélyes kifakadásait. Ha kollegáiról van szó, szörnyen igazságtalan: elismeri tehetségeiket, de valamennyi hanyag, szavát nem tartja be és mindennel inkább törődnek, mint a »Héttel«, mely pedig — világos arra van hivatva, hogy megvesse az ő halhatatlanságuk alapkövét. De mikor egy fiatal irót kezdtem előtte dicsérni, ki nem a »Hét« munkatársa, rám förmedt: »Maga ehhez nem érti« Megharagudott! Ott hagyott a faképnél, úgy becsapta az ajtót, hogy csak úgy dongott. Egyedül voltam ismét és felsóhajtottam. — Szegény munkatársai! valjon mivel tartja őket szűkebben, jó szóval-e vagy aprópénzzel? Idézzünk tovább! A kisértet-idézők orrhangján szólok: Justh Zsigmond! Nyilik az ajtó és előkelő nyugalommal belép Justh. Pedáns elegantiára vall öltözéke, fehér nyakkendőjébe egy kis aranykorona van tűzve, dús fürtéi közt szintén kilenctágu korona csillog, és mindegyik kezében tart egy-egy ötágút. Büszke öntudattal áll meg előttem s azt mondja: »Nagysád, én nem vagyok iró par profession, én iró par passion vagyok és úgy vélekedem, hogy önnek nincs joga engem kritizálgatni.« Ezzel sarkon fordul és előkelő nyugalommal távozik. — Süstere bumm !*Kóbor Tamás! »Már régen itt vagyok«, szól egy sötét alak a túlsó sarokban. »Én mindenhol vagyok, ahol »A Hét«-ről van szó«. »Lépjen közelebb Kóbor úr.« »Nem ! Minek lépjek ki sötét szférámból, ez a misztikus homály az én genem, én mindig ebbe szoktam burkolózva lenni.« »Hát kérem, foglaljon helyet ott.« Kóbor Tamás leül és hallgat. Érdeklődéssel szemlélem vonásait. Kóbor Tamás nem szép, sőt csúnyának is mondható és halvány arcza nem pirul ki még akkor sem, mikor szellemes kérdésemre, minő az idő odakint, ezt feleli: Esik az eső, zúg a szél! De az idő jó, elég jó ennek az emberiségnek, ki képes annyira megfeledkezni magáról, hogy egy Strauss-walczer ütemeire tánczra kerekedjék. Az arasznyi létnek hideg fagypont. . Hüjje! gondolom magamban és hangosan szólok: Elég!... Herczegh Ferencz! Azonnal finom chypre-illat terjed el a szobában. »Hapt acht !« kiáltják az ajtónál álló katonák és sarkantyúsok halk pengéssel verődik össze : ahol Herczegh Ferencz van, ott katonáknak is kell lenniök. Elegáns úr, ki roppant biztonságban mozog a »társadalmi korlátok« között, látszik rajta, hogy roppant sokat ad a külsejére, a prestigejére. Úgy 50 éves lehet! Hideg nyugalommal, melyet udvarias gorombaságnak is nevezhetnék, jegyzi meg: »Nagysád éppen munka közben hábor....... azaz tisztelt megidézésével. Éppen egy elbeszélésen dolgoztam, melynek folytán meg lettem volna választva a Vörösmarty-társaság tagjává, a frakker-kocsisok klubbjának elnökévé és az ablakpuczoló társaság dísztagjává és melyet igaz élvezettel olvastak volna barátaim: a grófok és bárók.« Mosolyogva jegyzem meg: »Mely tehát oly fontos, hogy csakis női szoprán bírhatta arra, hogy tollát egy perezre letegye.« »Ah ön téved, gyermekem, én csakis az én regényeim, novelláim és elbeszéléseim hősnőit szeretem, különben nőgyűlölő vagyok. Mikor még fiatal voltam, akkor... igen akkor ... »És ábrándosan lecsukott pillái alatt mintha felvonulnának szőke-barna nőalakok, kiket felkisért a színpadra, kiket lekisért a rétre, kikkel tánczolt, játszott, korcsolyázott, kiknek udvarolt, kiket bolondított. Egy perczre elmosolyodik, aztán ismét merev, komoly lesz, mint volt. »Igen, nőgyűlölő vagyok! Ne higyje gyermekem, hogy mindaz igaz, amit írva lát, ha a tollam vígan perczeg, a szívem azért búsan doboghat.«