A Hét, 1899. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1899-01-22 / 4. szám
és többen juthassanak mandátumhoz, de mihelyt ez a tisztaság kedvezőtlen követeléseket támaszt irányukban, akkor nem kérnek belőle. Hiszen csak oda kell nézni, a néppárt, mely szintén üldözi a korrupciót, hogy kapálódzik a papi izgatás tilalma ellen, a nemzeti párt, mely nemzetet mond és földesurat ért, hogy tiltakozik a czenzus leszállítása ellen s végül a függetlenségi párt hogy kívánja az egységes czenzust, mert ezzel sok vidéken fölülkerekedik az alsóbb elem, mely leginkább fogékony a függetlenség lelkesítő teóriáinak varázsa iránt. Pártok hatalmi érdekéről folyik a nagy harcz s ha az alkotmány összedül, pártok merülnek el s ha az alkotmány helyreáll, pártok lesznek belőle. De még ez is általános beszéd. Minden pártban van néhány ember, akinek külön esze van s domináló érdeke. A többi velük megy. Csáky Albinnal mentek a kilépettek s ha maholnap eszébe jut Széll Kálmánnak, hogy disszidáljon, vele is megy vagy negyven ember. Nem is négyszázötven ember, hanem csak öt-hat urnak a megegyezéséről vagy a harczáról van szó, akiknek mindegyiknek van egy érdekbeli ellenfele: Apponyinak Bánffy, az Andrássyaknak a Tiszák, az úgynevezett inkompatibliseknek az úgynevezett agráriusok s noha az alkotmány igen szent és nagyon becses palladium, egyszersmind fölötte alkalmas arra, hogy az ő szentségével az urak és családok vetélkedéseit az ország nyakába lehessen varrni. Hát ez is egy kis gömböcz, mely el tudna nyelni egy regement katonát.* A törvény legyen törvény. Ezt az igen szerény jelmondatot hajszolja az ellenzék az obstrukció lélekvesztőjén. A törvény védelme! Különös czél, még különösebb eredmény. A törvény védelmének csodálatosan az a következése, hogy törvény most már nincs, az alkotmány keresztül van lyukasztva, a képviselőház hajítófát sem ér. Az obstrukció védelmezni akarja a törvényt és hamm — bekapja a Bánffy fejét, a Tisza-fejeket, bekapja a parlamentarizmust, az alkotmányt és végül — béketárgyalások czímént bekapja Magyarország egész közjogát. Csodálatos dolog, hogy a törvény, ha törvény, olyan természetű, hogy odafönn, ahol igazán számolnak az ország érdekeivel és diszponálnak is vele, nem tudnak semmi olyat csinálni, ami számításukkal ne ellenkeznék. A gazdasági közösség igazán életérdek, de ha a törvény törvény, el kell választani a két ország gazdaságát egymástól. A védelem közössége posztulátuma a monarchia nagyhatalmi állásának, de ha a törvény törvény, igazuk van a függetlenségieknek, akik külön magyar hadsereget követelnek. Ha törvény a törvény, akkor akármilyen semmire való a mostani parlament, nem lehet feloszlatni s ha törvény a törvény, a mai kormánynak a mai viszonyok között föl kell rúgnia az összes törvényeket, különben az ország légbe röpül. A másik jelszó a nép akarata. Csodálatos, hogy mihelyst a nemzet igazi akarata érvényesül, romba dől minden, amit a nemzet igazi érdeke követel. A kúriai bíráskodás tisztán a mandátumok árát szállítaná le, de már a választás törvényének reformja a vagyoni czenzus megtartása mellett ledöntené a magyar állam magyar voltát, a vagyoni czenzus nélkül pedig ledöntené a mostani polgári és oligarchikus uralmat. Holt bizonysság, hogy ha az összes magyar földlakók nyilvánítanák akaratukat, a kevés számú magyarságot elnyomnák s ha a vagyontalanok is megszólalnak, megszűnik a vagyonosok dicsősége. Mivel pedig ez tudva vagyon s a magyar állameszmét nem akarják kiszolgáltatni a nemzet akaratának, tehát ezt a fölséges akaratot korlátok közé kell szorítani, oly formába kényszeríteni, melyben csak azt akarhatja, amit megengednek neki. Igazság ez? Bizonyára nem. De hazaáruló volna az a miniszter, aki a nemzet akaratát ebben az irányban föl akarná szabadítani. Vannak eszmék és históriai jogok, vannak nemzeti és internacionális szükségek, melyek minden függéstől és ellenkező akarattól szabadon tartandók. De amikor ez így van , a függetlenségi párt például nem engedné, hogy a nemzet akarata Oláhországot csináljon Magyarországból, mi jogon hivatkozik a nemzeti akaratra, mikor a király nem engedi, hogy a nemzeti akarat perszonáluniót csináljon ? Kétségtelenül csakis az önzés jogán s ugyancsak az önzés jogával követnek el velük szemben mindent, ami a nemzet akaratát ebben a tekintetben féken tarthatja. Ezek tehát hamis jelszavak. S akik most a törvény és a nemzeti akarat védelmében fölforgatják a világot, tudják, hogy nem a törvény és nem a nemzeti akarat kívánja ezt tőlük. A törvény sohasem volt törvény s a nemzetnek sohasem is volt szabad akarata. Ezt a fikcziót kivívta magának a demokráczia áramlata, de nem is való arra, hogy tartalmat kapjon. Nemcsak nálunk, minden konstituczionális államban a nagy politikát nem a törvények és a népek irányítják, hanem egyes emberek, akiknek vagy születésüknél, vagy tehetségüknél fogva erre hivatásuk van. Ez a nagy politika szívesen veszi, ha a közvélemény vele megy, ellenkező esetben intézkedik, hogy vele menjen. Bizonyos ideig ez a rideg valóság rejtőzött a formák mögött, a nép azt hitte, hogy akar, mikor szavazott úgy, ahogy a gazdája kívánta, most azonban a formából kibukkant ittis, ott is az igazi tartalom, ami nem más, mint hol alkotmányos, hol dinasztikus, hol nemzeti abszolutizmus, de mindenképen csak abszolutizmus. * A kis gömböcz tehát már elnyelt mindent, végül talált egy kis kanász gyerekre, aki disznói között szalonnázott a bécsi bicskájával. A kis gömböcz ezt is bekapta, de a bécsi bicska felhasogatta a száját s kiömlött belőle az apa, az anya, a három leány, a sok kaszás ember, meg a regiment katona. Okos emberek nagy apparátussal nem tudnak kivergődni a mai helyzetből. Azt hiszem, nem is lesz békesség s az obstrukcziótól vissza nem csikarja az elnyelt javakat senki ember fia. Egy kis kanászgyerek kellene ide, nyugodtan szalonnázva a disznók között, aki nyitva tartja a bécsi bicskáját. Majd csak akad! Semper.