A Hét, 1902. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)

1902-03-16 / 11. szám

173 nyilván még egy vagy tizenöt felvonással megtoldotta volna. De megtörténhetik az is, hogy a második és harmadik előadás közönségének viszont a negyedik felvonás nem fog tetszeni s akkor a szerző, ha következetes akar lenni, szó nélkül el fogja hagyni ezt az inkriminált passzust s most már csak há­rom felvonással lesz dolgunk. De van-e magyar darab, ame­lyiknek a harmadik felvonása jó ? Soha nem volt, az író szá­mol a közönség abbeli érzékenységével, hogy ilyen időtájt már vacsorázni akar s azért csak hevenyészve veti oda a záró­jeleneteket. Ez a felvonás azért mindig is bukást jelentett, tehát: tűzbe vele ! Marad még kettő. Két felvonásos darab Budapesten soha még sikert nem aratott, ezt a közönség is jól tudja s ha ilyen jelzést lát a színlapon, gondosan elkerüli a szóban forgó műintézet táját, így tehát egy felvonásra apad­tunk volna. Egy felvonás ... Ki ír ma egyfelvonásos darabot ? Klaustrumpfok és titkos drámaírók, akik bíznak benne, hogy a dramaturg még csak egy felvonást elolvas, de ötfelvonásos tragédiára nem kapac­itálható. És a Nemzeti Színházban ? Emberemlékezet óta nem volt egyfelvonásosnak sikere: ha be­vezetésnek adták, megölte a székcsapdosás, ha befejezésnek, az emberek megszöktek előle. Tehát engedni kell a közönség aka­ratának s ezt is jobb elhajítani. Most befejezett a nagy mű, a publikum minden rétege megkapta a magáét s mikor a nézők elfoglalták helyeiket, a rendező, zajos helyeslés közben, tiszte­lettel jelentheti, hogy valamennyi felvonás elmarad. * * * *** Az uj uniformis. Sárosmegyében — nem is oly régen még — a törvényhatósági írnokok standlauferen jártak, az úr­­mesterek négy Furiózót hajtottak s a szolgabirák nem adták ötösfogaton alól. A szerény vándor lekapta kalapját s ájtato­­san köszönt, akárha az utszéli kereszt ülne a bakon. De meg­ismerték a szolgabirót egyebütt is: a borbélynál ezüst forintot adott borravalónak, a czigánynak homlokára ragasztotta a százast s a bálban övé volt a legkarcsúbb frakk meg a leg­szebb tánczosnő. Szomorú változása az időknek, hogy a tula­­dunai szolgabirák most összeállottak s peticziót rovátkoltak, amely kéri, hogy a szolgabiráknak adassék uniformis vagy legalább is szolgálati jelvény, akár a rendőröknek vagy a finánczoknak. A szolgabirót már nem ismerik meg, ha kimozdul a rezidencziájából s nem egy helyen megesett, hogy igazolnia kellett magát. Ez nem azt jelenti, hogy a nép gyanakvása megnövekedett, hanem, hogy az ismertető jelek megcsappantak. Nincs már standlaufer, fürge Fuk­ozó, sem csengős ötös. Egy régi, szép intézmény készül kimúlni s utolsó óráiban szomorú panaszszal fordul a világ felé. Czégért kér a homlokára, czer­­tifikátumot a zsebébe, mert a régi vignetták elfogytak s az úri hivatalt ezután nem kristályos palaczkokban, hanem agyagos edényben fogják szervírozni. A szolgabíróság még nem gondolt arra, mi lesz az uniformis színe, a kalap tolla, a csizma rojtja, de ha szolgálati jelvényben állapodnak meg, annak nem lehet más felirata, mint ez: Tempora mutantur. Ám akármilyen lesz az új uniformis, kétségtelen, hogy ismertető jelnek nem lesz elegendő. Mert a régi megyei élet adorálói össze fogják csapni a kezöket s éppen az uj egyenruhában nem fognak ráösmerni a régi hires szolgabirákra, akik ezressel gyújtottak pipára és jókedvükben bezúztak minden tükröt s megnyúztak minden billiárdasztalt. # * * 6 Petrezselyem Jóska. Mulasztásainak hosszú sorát Petrezselyem Jóska az édesapján kezdte. Nem mindenki válo­gatja meg jól az édesapját: a német trónörökös például hatá­rozottan ügyesebben viselkedett ezen a téren, mint az ó­budai kékfestő legény, de valamelyes papája ennek is csak volt. Petrezselyem Jóska azonban éppenséggel nem tudott szert tenni semmiféle papára, még anyjának is olyan szórakozott hölgyet választott, aki őt ott felejtette egy kapu alatt. Ekkor kezdő­dött az, hogy Petrezselyem Jóskát bevitték. Bevitték először is az árvaházba, de mert ott úgy viselkedett, hogy azért a mamája, ha lett volna, a sarokba állította volna, folytatták a dolgot és bevitték a javító intézetbe. Itt nekiláttak a gonosz hajlandóságai kipuhatolásának, hogy kiirthassák belőle ezeket, ezután eleresztették, így aztán kikerült az életbe Petrezselyem Jóska és próbálkozott a világban. De ki bizna munkát egy fegyháznövendékre ? Petrezselyem Jóska, hogy így nem boldo­gult, megpróbált amúgy boldogulni. A svindlire adta a fejét és csalt. Petrezselyem Jóskát elfogták és bevitték a biró elé. De kivételes teremtés lévén, ott is kivételesen bántak vele. Nem a börtönbe vitték, hanem bevitték a bolondok házába. Ott böl­csen elelmélkedhetett rajta, milyen kivételes teremtés ő. Más­nak van apja, neki nincs. Más gyereket az iskolában nevelnek, őt a javító intézetben nevelték. Más csalót a börtönbe visznek, őt a bolondok házába viszik. Eh, meg kell tudnom, miért van ez így, gondolta magában Petrezselyem Jóska és mert a bolon­dok között nem talált olyan okos embert, aki megmondhatta volna: megugrott. Ott kezdte, ahol abbahagyta, úgy csalt, mint egy okos és ott folytatták vele, ahol abbahagyták, be­vitték. A bíróság pedig, amely, mikor az utczáról hozták eléje, kimondta rá, hogy bolond, most, hogy a bolondok házán keresztül került megint eléje, kimondta rá, hogy nem bolond és így Petrezselyem Jóskát megint bevitték, ezúttal oda, ahol még nem volt: a börtönbe. Petrezselyem Jóska pedig a czellájában most már nyugodtan heverészhet és boldogan mondja magában: — No, hála Istennek, végre vittem annyira, hogy úgy bánnak el velem, mint más rendes emberrel. Hát mégis csak van — egyenlőség! SZÍNHÁZ. Pogány Gábor. (Dráma 5 felvonásban. Irta : Ferenczy Ferencz. A Nemzeti Színház szerda esti bemutatója.) Ah, a nyolczvanas évek vége! . . . Ködös téli délu­tán, homályos szoba, five o’clock. Elég tea, száraz cakes, csikorgó padló; a Wohl Janka szelleme lebeg a vizek felett. Taine, Baudelaire, Nietzsche és Bourget — ah, Bourget! Finom, pötyögtetett megbeszélések, légies eszme­cserék, melyek után mind a két fél nyereség és veszteség nélkül megy tovább. Közben egypár akkord a zongorán — Gretchen am Spinnrade. S levelek, levelek a szélrózsa minden tájékáról, pétervári barátoktól, párizsi barátoktól, londoni barátoktól, akik mind caker-rel mártják a teát, s nem, mint a durva Magyar Miska, kalánnal. Igen, ez kozmopolita világ, láthatatlan szálakkal odafűzve a nagy Cosmopolishoz, Párishoz, melyről a házi­gazda — mert hiszen őróla van szó, a mi drága, derék, korán elhalt Justh Zsigánkról — oly finoman irta meg egyszer, hogy titkos fővárosa és hazája mindazon lelkeknek, melyek otthon hazátlanok, mert messzebbre fejlődtek, mint a fajtá­juk. De kozmopolitaságában magyar, fajmagyar, sőt paraszt, mely a la Tolstoj, fölfedezi a magyar duhoborczo­­kat, a nazarénusokat, s kéjjel szítja be a paraszt föld­szagát. »Mi turálnak« így kezdette szegény Justh Zsig­­mond a mondatait, miközben szőke normann profiljának tuberkulotikus viaszán sárgán derengett át a téli napsu­gár . . . S demokrata világ is volt ez; lázas hajszája a literary gentlemenek­nek a literatura s amaz emberek után, kikkel komolyan el akartak vegyülni, érteni és meg­értetni , megértetni a született demokratákkal, mily intim tragédiákkal jár a szocziális evolúczió, hogy az ariszto­

Next