A Hét, 1906. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)

1906-12-16 / 50. szám

De azalatt elmúlt a tavasz, elkövetkezett a nyár és az »ügy« két oldalról is fejlődött. Jókai tényleg viszonyt szőtt Laborfalvi Benke Rózával, kinek valódi neve Judit volt. Hogy miként, hol és mikor keletkezett ez a viszony, nincsenek rá adatok. A világ előtt a ko­kárda feltűzése képezi a kezdet kezdetét s maga Jókai is ezt az epizódot említi. De ez nem valószínü. Jókai már Szigligetiéknél kell, hogy találkozott legyen vele. Tudjuk, hogy oda sokszor járt Fánikához és azt is tudjuk, hogy Jókai napjainak egy részét a Szigligetiék társaságában töltötte játszadozva a Szigligeti gyere­kekkel. Lehetetlen tehát, hogy Szigligetiéknél ne jöttek volna össze. Sőt Róza talán éppen azért járt oda olyan sűrűn. (Csupán Jókai betegsége alatt háromszor-négy­­szer fordult ott meg.) Jókai fényes jövője már akkor nyilvánvaló volt. Egy csöppet se lehet csodálni, hogy Laborfalvi Róza szemet vetett rá. Okos leány volt, ragyogó szépsége teljes pompájában, de már azon a mesgyén, mikor a hervadás közeleg, a harminczhatodik esztendőben járt, mikor már tanácsos valami révbe jutni. Lehet, hogy a szive is lábot vetett, mert olyan deli volt Jókai és amellett előkelő modorú, nemes sze­rénységgel párosult vonzó szépségű, hogy egy sokat próbált leány előtt is kívánatosnak tűnhetett fel. De ha pusztán a rideg okosságtól kér tanácsot, az még inkább javulja. Mert ő volt a legalkalmasabb médium arra, hogy az első szép nő, aki komolyan akarja, tel­jesen rabjává tegye. Ehhez járult az az isteni szemüveg, nem látni azokban, akiket megszeret, semmit, csak jót és szépet. Ennek az égbe és földbe látó embernek, kinek annyi minden jutott, ez a csodálatos vaksága volt talán a legnagyobb ajándék, melylyel az istenek felruházták. Ebből az ajándékból Róza is ki akarta venni a maga hasznát s ezt helyében mindenki igy cselekedte volna. Laborfalvi Rózának, mint ebben az időben (és még talán azelőttiben is) majd minden szí­nésznőnek, megvolt a színes kalandokkal teli pikáns múltja , a színpadok végre is nem kolostorok. Ha nem lett volna is, ki hinné el egy harminc­hatesztendős hódító szépségről, hogy szűzies tisztaságban vándorolta be az országot? Ki hinné el? Elhiszi Jókai. Igen, ez a Jókai semmit sem tud, semmit sem gyanít. A mély hódolat, az illedelmes tisztelet szinte kac­agásra han­golná a szépséges Rózát, ha nem esne neki jól. Hát csakugyan nem tud, nem hallott róla ez az ember semmi rosszat, semmi gyanúsat ? Érzi kezének reme­gését, ha megfogja, látja vérének fejébe való tódulá­­sát, ha a ruháját megérinti. Ez a fiatal ember úgy sze­reti őt, ahogy egy bakást szerethet egy diák. Tetszett Rózának, új volt ez a hangulat, mert nagyon régi volt s ő, a színpadok hősnője, a kis ártatlan Gretchent kezdi adni Jókai előtt. Eleinte csak tréfa, incselkedés az egész, mert hátha a kis Jókai csak egy alattomos macska, aki teszi magát, lassan azonban komolylyá lett a játék. Jókai szerelme izzó szenvedélylyé fajult. Elhatároz­ták, hogy férj és feleség lesznek. De sietni kellett. Rózának oka volt siettetni az eseményeket. Egyrészt, mert a szerep unalmas lesz, ha hosszadalmas, más­részt, mert mindig előjöhetnek kellemetlen non puta­­remek. Ilyen lehet például, ha Móricz megtudja, hogy gyermekei voltak és hogy egy leánya most is vele van, még pedig már az is bakfis , azt hirtelen nevelőinté­zetbe kellett dugni, amint márczius 15-ike után meg­engedte, hogy a lakásán látogassa. A leány felől hiszen az egész város tud, de Jókai csodálatosképpen nem tud róla és jó is lesz, ha csak a »fait accompli« után sül ki egy megrázó, szépen megcsinált jelenetben. A nyár derekán Róza szemrehányást tett neki, hogy a dolguk nem megy előre, se Komáromba nem megy, hogy az anyjánál kieszközölje az engedélyt, sem a barátjainak nem szól. Végre már egyszer cselekedni kell, ő nem vár tovább. Jókainak nem volt bátorsága anyját érte­síteni, sok huza­vona utján elejtették hát ezt a tervet, de a legbensőbb barátaival mégis tudatni fogja s aztán hirtelen megesküsznek. Erre nézve Róza, ki a nyarat egy svábhegyi villában töltötte, azt a tervet forralta ki, hogy ebédet ad a Svábhegyen, melyre Jókai bará­taiból megir néhányat s ekkor publikálják az eljegyzést. Ez az ebéd augusztus második vasárnapján volt, melyre hivatalos volt Petőfi, Degré, mint az esküvő kiszemelt tanúi, Schodelné barátjával, Nyáry Pállal, továbbá Bulyovszky Gyula, Egressy Gábor, Pákh Albert és a tápéi képviselő Somogyi Antal, egy bohókás kedélyű úri­ember. E bizalmas társaságban, mely árnyékos fák alatt ebédelt, felállt Jókai az ebéd végén és egy ára­dozó mondókában jelenté be tisztességes szándékát, mely immár közöttük bevégeztetett. * Erre a kijelentésre elhalványult, lecsapta a kést, villát Petőfi és egyetlen szót se szólva, rohant le a hegyről a szőlő barázdáján ; a többiek ellenben, ahogy illett, gratuláltak a boldog párnak és vidáman kaczint­­gatának napszállaiig. De másnap jött a fekete leves. Petőfi ádáz düh­vel támadta meg Jókait e lépése miatt, szemtelenségnek nevezve azt. »Ilyen nőt nem szabad elvenned, vagy különben soha se fogok veled kezet.« Jókai kikérte az efajta beavatkozást, ő azt teszi, a­mit akar. Éles összezördülés történt a szerkesztőség belső szobájában. Petőfi indulatosan rohant el, de még bekiáltott a küszöb­ről : »Nem engedem, hogy vesztedbe rohanj«. Petőfi otthon mérgében levelet írt Válynénak, megírva a tervbe vett házasságot, de még napokig nem küldte el, megpróbálván minden eszközt Jókai észretérítésére. Ez időtájra esik a »német vezényszó« kérdése a nemzetgyűlésben. A ház többsége az augusztus 21-iki szavazásnál meghagyta a katonaságot eddigi osztrák szervezetében 222 szavazattal 115 szavazat ellen. Petőfi roppant megbotránkozott, különösen Vörösmarty Mihály ellen fordult haragja, aki a többséggel szavazott. Mint egy tűzokádó, úgy önté epéjét a »Vörösmartyhoz« cziműi költeményben, melyet azonnal az Életképekhez vitt. Jókainál Emődyt találta. Felolvasta nekik a köl­teményt.­­Jókai kijelentette, hogy ezt nem adhatja ki. Vörösmarty mindig atyai szeretettel viseltetett mind­kettőjük iránt, bevezette őket az irodalomba. Gondolja ezt meg Petőfi és semmisítse meg a verset ; a higgadt Emődy is ezen a véleményen volt. Petőfi látszólag le hagyta magát beszélni és ezekkel a szavakkal ment el : »Jól van Móricz, én engedek neked, de csak úgy, ha te is engedsz nekem abban az ügyben, hiszen tudod melyikben«. »Nem — soha« — felelte Jókai. Erre aztán Petőfi elküldte a levelet Válynénak, amit megsejtett Jókai és nehogy idegenek által előz­­tessék meg, augusztus 20-iki kelettel a következő levelet küldte anyjának : »Hiszem, hogy kedves anyámnak is öröme, ami nekem örömöm s az én boldogságomat kedves anyám is úgy érzi, mint én magam. Hiszem, hogy isten áldása leend lépésemen s hogy kedves anyámé sem fog elmaradni. Folyó hó 30-án esküszöm Laborfalvi Rózá­val, az én násznagyom Nyáry Pál, az övé Ráday. Kedves anyámat szeretve tisztelő fia Mór.« * Pákh Albert mint szemtanú beszélte el Szinnyei Józsefnek.

Next