A Hét, 1912. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1912-06-16 / 24. szám
hogy miképpen boldogulhat a modern Olaszország, és ha a futurista ifjak a fejük tetejére állanak, ez reánk nézve csak annyit jelent, hogy a világtörénelem czirkuszába bevonult egy új clown. Tessék nevetni vagy fütyülni! Egyedül éppen a képekhez volna némi közünk, mert ezek világkiállításokra kerülnek, amelyeken bután ácsorog a burzsoá és szegény, iszonyú zavarban van, nem tudja, hogy mit mondjon. Kivált ha az elméleteket hallja. Az elméletek ugyanis azt mondják, hogy a futurista piktor nem a valóságot festi, hanem a valóság emlékét. A képzetek összeszűrődését, a zavaros álomképet, amely egy pillanatig az agyunkban vibrál, ha az utcán járunk, vagy az ablakon kinézünk és azután hirtelen behunyjuk a szemünket. Ezek az elméletek tulajdonképpen tetszetősek és mintha volna némi alapjuk, de, tisztelt polgártársak, ezek az elméletek alapjában véve szamárságok. Alapjában véve, mert azzal dicsekednek, hogy nem a valóságot festették, holott az, amit te a szemed behunyása után az első pillanatban látsz, a legteljesebb valóság. Az álmok is valóságok, mert hiszen tényleg álmodod őket. Csak az nem valóság, amit az élet, a létezés benyomásaiból önmagad alkotsz és ez éppen a művészet. Ezért a művészet mindig rend. Színek, vonalak, avagy hangok rendje, amelyek a valóságban el vannak szórva, de a művész a saját fantáziájában elrendezi őket, tartalmat ad nekik és hangulatot önt beléjük. Ez éppen a művészetnek nevezett valami, és amit ehhez a valóság ad, az csak a nyers anyag. A futuristák az impressziók, az ábrándok, a meglátások nyers anyagát adják és ez nem művészet. Ha ezt a nyers anyagot akarom látni, akkor nem nézek képet, hanem egyszerűen behunyom a szememet. Jean Preux: IRODALOM. Inczédi László emléktáblájára. Gondoltak már a magyar Pantheonra ?" Szomorúbb és lehangolóbb emléke aligha lenne a világnak, mint az az oszlopcsarnok, amelynek fülkéit torzókkal kellene telerakni. Alig egy-két hatalmas, egész, befejezett szobor : Vörösmarty, Arany, Jókai, — azután csupa csonkaság, bevégzetlenség. Csokonai, Katona, Petőfi, Teleki, Reviczky, Vajda, Péterffy, Justh Zsigmond, Grünwald Béla, Pap Dániel és még sokáig tartana a névsor, mind csak a magyar genie végzetes tragikumát hirdetnék, az erőt, ami önmagát égeti föl, a szörnyű küzdelmet, amiben hogy el kell bukni, előre elvégeztetett. Keserűséggel, sírva, rezignáltan lehetne csak ebben a Pantheonban járni. Vádolni kellene valakit örökkön hangos váddal, az ős valakit, aki ismeretlen és akire még Heine is csak zokogva tudna nyelvet ölteni. Talán jobb, hogy ezt a Pantheont csak Strobl építgeti a pesti piacokon és a kerepesi temetőben, vagy rosszabb, vagy ahogy akarjátok. Évfordulók esnek itt úgyis az esztendő mindennapjára és a múlt ködéből hányan néznek vissza panaszos, vádoló tekintettel. Szép, nagyerejű, megrokkant és korán elbukott magyarok. Inczédi László is ezek közül való,. Fáradtan, összetörve és meghasonlottan ment el tíz esztendővel ezelőtt, miután egész életében, mint szegény Cholnoky Viktor, Sokrates keserű szavait ismételgette : Daimonion, gyerünk fát aprítani. . . Poéta volt, tehát vezérczikkeket irt, vérbeli ízó volt, tehát megölte a politika, mert szerencsétlenségére mindezen felül még magyar is volt. És ezért nem tudunk megnyugvással gondolni arra a márványtáblára, amire az ő nevét vésték s amit ezen a héten lepleztek le Szarvason. Koszorúk és temetői virágok illata teszi csüggesztővé a magyar irodalom ünnepségeit. Egy emléktábla, egy szónoklat, egy babérkoszorú, aztán újabb tíz esztendő porrétege borul minden fölé. De ki szolgáltat igazságot a kínos napokért, mikor elgyötörten hajolt a papír fölé az elfáradt fej, az apró, komisz nyomorúságokért, amik mindennap újra megülték a roskadt vállakat, a tehetetlenül, csak befelé elsiratott ifjúságért, egész életért és annak minden nagyszerű álmáért, amit úgy kellett itthagyni a tegnapelőtt megevett kenyér kifizetetlenségének kínzó gondjával. Ki az, aki elégtételt ad, aki meghozza a kibékülés hűvös simogatását a lázas agyvelőnek, a harmóniát, a csendes nyugalmat a betű mérgétől elakadó rendetlen szívnek, most, tíz vagy ötven év után, mikor már nem segít sem a czinikus bölcselkedés, sem az alkohol. Szelíd, ábrándos kisasszonyok, akik egy régi könyvben rábukkannak Inczédi László szerelmes, teli zengésű soraira és karcsú betűkkel és aggasztóan egyéni ortográfiával másolják le egy-egy versét az emlékkönyvükbe, minek kérdeztem, hogy gondoltak-e erre ? Erősebb szívek és többet próbált fejek sem tudnak erre feleletet adni, mert erre nyilván nincs is felelet. Nincs, egészen biztosan nincs és ezt a jövendő Inczédi Lászlók tudják a legbiztosabban, azok az Inczédi Lászlók, akik tragikus hősöknek születtek és fenséges gesztussal vették kézbe újra meg újra az előttük elejtett zászlót. Akik tudják, hogy el kell esni, egyetlen harczon, czéltalanul és kicsinyesen, de azért daczosan feszítik ki a mellüket. És a magyar Pantheon álmodott oszlopai között egygyel több a torzó . . . Ez az örökké bolygó, mindennap újra fölbukó és soha el nem ülő keserűség nincs belevésve a szarvasi emléktáblába, de azért sokan vannak, akik leolvassák róla, aminthogy Inczédi Lászlók megújuló tragikumában, czéltalannak tetsző küzdelmében is meg van írva a nagyszerű tanulság : noblesse oblige. Az arisztokraták, ha úgy is halnak meg, mint a sansculotte-ok, élni másképp élnek. A tragédiák erejét érezzük meg ezekben az életekben. Pusztulásra, halálra szánt erő, de erő. Carpaccio. Színpadi problémák. Ezzel a czímmel gyűjtötte össze Balassa Imre, a Nemzeti Színház fiatal tagja a lapokban szétszórtan megjelent czikkeit és aki átolvassa a könyvét, azzal a tudattal teszi le, hogy a szerző nem végzett haszontalan munkát. Nálunk, ahol mindenki próféta a színpadi dolgokban, sikerült olyan konfúziót teremteni a dráma és színjátszás körül, hogy igazi örömmel kell fogadnunk Balassa okos, világos és eredetiségükkel sokszor meglepő fejtegetéseit, amelyeket nem közönséges íróművészettel öntött formába a fiatal szerző. A könyv első részében néhány hosszabb tanulmány van a modern Shakespeareről az intrikusról, de különösen egyet találunk, ami felkeltötte figyelmünket: a Bánk-bánról írott essay. Ezzel a kérdéssel valóban itt az ideje, hogy érdemlegesen foglalkozzunk, nem hazafias, de végre tisztán drámai szempontból is. A könyv többi részét rövidebb-hosszabb impressziók teszik s ezek közül különösen a színpadi világításról és a dekoratív színpadról szóló részeket forgathatja haszonnal és élvezettel a laikus és a szakember egyformán. Általában Balassa Imre könyve egy szimpatikus, intelligens és gondolkodó esztéta munkája és mi szívesen ajánljuk olvasóink figyelmébe. |alkalmi ékszer- СГЦ11Ы /ZFZE1 Ideiglenes helyiségében — áruk kaphatók: SLINJIi ULiifa Budapest, Egyetem u. II. sz. \