A Hét, 1917. július (28. évfolyam, 26-27. szám)

1917-07-01 / 26. szám

405 hull le. Ami viszont a művészetet illeti és a tehetséget, a mű­vésznők nagyobb részénél a tehetség és a művészet — a ruha­darabok számának növekedésével szemben — fokozatosan csökkenő irányzatot mutat. Nem kell azonban félni. Ahogy mi a németeket, és a művésznőket ismerjük, ők betartják a rendeleteket és csak attól félünk, — félünk ? nem is félünk — hogy a szövettel túlságosan takarékoskodni fognak és a rendőrtisztviselőknek kell őket majd megkérni, hivatalból, hogy ne vegyék olyan komolyan a spórolást. I Krzeszinszka és lenin. Emlékeznek még I Krzeszinszkára ? Az emberek lélegzete elállt, s amikor ez a tündér megjelent a pesti szint I­padon. Senki sem hitte, hogy ez az előkelő­­­­ség, könnyedség, csak virágokéhoz hasonlítható gyöngédség, kellem, csin, báj, légies finomság, átszellemült szépség , emberé. Ilyet Pesten még nem láttak és hitetlen­­kedve nézték. Mint egy tüneményt. Hogyan élt ez az embervilág? Milyen környezet elég finom, elég előkelő ehhez a csodálatos lényhez? Most megtudtuk. A min­denki előtt csukott szentpétervári palota zárai lehulltak, Krzeszinszka, nagyherczegek amulettje, kilebbent, el­röpült. S a szalonokban forradalmárok tanácskoznak, az ottománokon diáklányok hevernek, a zongorán mocskos kezek vernek ki hamis és utczai melódiákat, a sevresi porczellánból katonák majszolnak rossz és ocsmány há­borús kosztot, a hálószobában pedig írógépek kopognak. Lenin diktál. Őt nem ismerjük, csak a messziségen át. Szenvedélyes és rajongó ez az orosz, a nagy revoluczió híres népszónokaihoz hasonlít, nem ismer konc­essziót, nem paktál, meg akarja váltani a világot. Krzeszinszka palotájában Lenin tartja a szállását. A távoli szemlélő e látvány előtt elfogódottan áll. Nem tudja , sajnálja-e az elröppent aranymadarat, s a végsőkig kifinomodott kultúrát, amelyet ő jelentett és amely őt jelentette, saj­nálja-e, hogy mindez visszahozhatatlanul­­ nincs többé, vagy pedig örüljön, hogy a másik, Lenin, aki hitében és rajongásában milliók megváltását hozza , megérkezett? Egyelőre mindenesetre várjuk meg az orosz forradalom végét. A Néva mellől ugyanis már sok kérdésre érkezett válasz, de eddig még nem sokban tellett örömünk. Még itt is kiderülhet, hogy egy szép orosz kokott többet ér, mint némelyik háborús forradalmár. Dal a hónaposszobáról. A czeruzavég és radír társaságából napvilágra bányászod a kulcsot a mellényzsebedből és beleczélozod a lyukba. Az előszobában, noha kedvencz illatod a tubarózsa, ételgőz fogad. Sebaj, már nem is érzed . . . otthon vagy . . . »Nahát« — mondod. — »Ez az én szobám« — mondod. A falakat képek teszik lakályossá, melyeket főbérlő neje német hetilapokból orzott ki unalmas kávéházi délutánokon. Többnyire körben játszó aprószenteket, vagy erdő tisztásán bőgő szarvasokat ábrázolnak, s így főbérlőné lehiggadt jó­­izléséről tesznek tanúságot. Részben diszítő czélzattal lógnak, részben hogy a lemaradozó papírkárpit hiányait álc­ázzák. A fotelokból meztelen rugók meredeznek az égnek, és nincsen annyi tenger­csillag az égen, ahányszor e rugók a ruhádat megharapták. Az ágy, eltérően a Schöberl-rendszerű nyoszo­­lyától, mely nappal szék, éjjel ágy,­­ éjjel sem ágy. Ingatag, mint az asszony és úgy recseg, mint egy Jagdhorn. Joggal nevezhetnéd zenélő automatának is, mert ha belefekszel, menten megszólal és legalább oly kellemetlent zenél, mint a czerkovicz. Napközben valami lepel borítja, melyet a bordó szin hűtlenül és régen elhagyott s most oly fakó és színtelen, akár az életed. Az abroszon, alpakka tálczán, stikkelt tálcza* kendőn — a szomorúságok szomorúsága — kövér vizeskancsó lomhálkodik, tövében szájjal lefelé borított pohár. E kancsó- és pohár­ csendéletben benne van a hónapos szobád minden kietlensége. A kancsóba csak minden elsején csurgatnak friss vbet, mikor uj czihát húznak az ágyra. Az állott lében sok­sok gyöngy száll fölfelé : mért fáj ez neked, barátom ? . . . hisz a költő szerint is jól teszi ! Legfeljebb az fájhat, hogy e gyöngyökből nem illeszthetsz füzért a kedvesed nyakára, mint ahogy forró bolondos estéken, a kancsóra meredve, agyad masinája kizakatolta. A kehely falán rendszerint repedés czikázik ; talán a szive repedt meg, mikor valamelyik bus szobaúr a gázzal világított szobából, vagy hangos kávéházból hazamenekedve, unottan megcsókolta a peremét és mert meleg volt a viz, azt mondta : brrr ... és e komorzenéjü betűkben kiteregette minden nyomorúságát. S a tükör, — ah a tükör ! — melyre (emlékszem) rálehelt otthon a cselédünk és csillogóra dörzsölte egy rongygyal. Itt nem lehetnek és nem dörzsölnek. Itt takarékoskodnak a tüdővel. De ködös is a metszett lapja, akár Albion ege. Mi mindent látott ez a tükör? Mennyi kopaszra nyirt és borzas és frizurás fej jelent meg benne? És mennyi szelíd és komor és derűs és villámló és ájtatos és véraláfutásos szem tekin­tett belé ... És mennyi kravátlit kötöztek meg benne, a költő hanyag máslijától a házitanító konzervatív tömött écharpe-jáig . . . Mennyivel tökéletesebb lenne Lavater mester tudománya, ha e tükrök nyelvét felvághatta volna, mint ügyes borbély a mátyásmadárét. Mert itt e négy fal kalodájá­ban a szegény ember-egyed — hiszen a kulcsot is megforgatta a zárban ! — biztonságban érzi magát a fürkésző, kérdőjeles tekintetektől s részletre kirimánkodott ruhájával, a kényszerű maszkot is lehullatja magáról. Halk jajistenem­je fennakadás nélkül repül a mennyezetig. Aszpirint nyel és keserűvizet önt a garatjába. Czérnát czéloz a tufokába, czérnát, melyet szú­rósra pödör, mint az alföldi legény a bajszát, hogy ügyetlen ujjakkal maradásra kényszerítse a kabáttól búcsúzni készülő gombot. Szegény, szegény felebarátunk ! Csak akkor fénylik a szeme, ha vizitje van : kis masamód, vagy szilaj színész­­lány, akivel parizert esznek. A hajával dobálóznak és édes czukrásztésztát majszolnak utána. Nevetni csak elfojtottan szabad, nehogy a háziasszony, aki esküdt ellensége a poli­­gámiának, patáliát csapjon. Itt csak lopni lehet a csókot, bármennyire tiltja is a lopást a dekalogos. Arany itt nincs, mint a bibliai Ofirban, de szerelem annál több. Az asztalon gyufa tartó, mellette csorba hamutálcza, egyedüli dísztárgyai az appartement-nak, ezekért rondizták ki a kapura csirizett czédulára, hogy : díszesen berendezett gyönyörű utczai szoba. A roletta nem akar felszaladni, és ha fenn van, nem akar lejönni. A faliszőnyeg turulmadarat ábrá­zol, mely rónák és béretek fölött szálldos. Mása a levélbélyege­ken látható. Álmatlan ejeken, a hold világa mellett, de sokat néztük ezt a kiterjesztett szárnyú madarat ; szemeit, amelyek feketék és gömbölyűek, mint egy czipőgomb, horgos sárga karmait, melyeket mért is nem mélyeszt be egy éjszaka a nyakunkba, hogy reggel sikongva és kezeit morzsolva szalad­gálna a szobában fel-alá a Lindnerné. Télen sült krumplit vacsorázol, pajtás. Jól vigyázz, az abroszt fel kell hajtanod, nehogy bepiszkold ... A krumpli­hajat a kályhába hajíthatod és nézheted, hogyan tüzesedik át és omlik pernyére. Azután kedves egészségedre kívánod ma­gadnak az estebédet és kihajolsz (nyáron ingujjban) az ablakba és megmártod a fejedet a levegő hús áramában. Gukker se kell, anélkül is átlátsz az utcza túlsó partjára, a sokszobás lakásba, a­hol százágú ebédlőcsillár pocsékolja a fényt, k­ovés szolga bontogatja a butéliákat és nyolc­féle körzettel szerví­rozzák a pecsenyét. Jaj, ne sírj, szívem, nem kell ez nekünk, csak a Prellernek tudjuk megadni a becsületszóra kért öt pengőt és be tudjuk váltani a bont, amit a pénztáros saját szakállára folyósított.

Next