Hetedhéthatár, 2009 (13. évfolyam, 1-6. szám)

2009-01-01 / 1. szám

2009. január hetedHÉTHATÁR 3 Amennyiben kedveli lapunkat, támogassa a Hetedhéthatárt előfizetéssel! Kérésre postai utalványt küldünk (7614 Pécs, Pf. 59.). Bankszámlaszám: 50100112-12005985 Kocsis József Rigók A rigók itt élnek körülöttünk, földi lehaj­tó fenyőágak alatt szaladgálnak, eleségért néha eljönnek az ajtónkig. Tudnak rólunk, be-beköszönnek a nyitott ablakon, és ha kint találkozunk, ahelyett, hogy mene­külnének hanyatt-homlok, mint a verebek vagy a cinkék, nekirugaszkodó futással, meg-megtorpanva felénk szaladnak, és fél­rehajtott fejjel szembenéznek velünk. Vá­rakozás van feketén fénylő szemükben. Ez a mostani meg végképp itt akar meg­telepedni, mint aki nem elégszik meg az alkalmi találkozásokkal, fészket épít az ezüstfenyő szúrós ágai közé, ha állok, ép­pen szemmagasságban. A hozzávalót a közelből hordja össze, s amit a leginkább alkalmasnak vél, képes a talpam alól kihu­zigálni. Egy tépett műanyagzsák-darabkát is szerzett valahonnan, tetőnek gondolta talán, vagy bélésnek, meglátjuk majd. Felváltva etet a szülőpár, el-elhúznak az arcom mellett, szárnytollaikkal a fülemet cirókálják. Megszámlálhatatlanul sokszor fordulnak. Aztán csönd lesz hirtelen. Meg­szűnik a sürgölődés. Megnézem: a fészek üres. Elköltöztek volna? Csak úgy? Ki­repült a fészekalja, és odébbállt a család? Gyanakodva nézem a puha léptű fekete kandúrt, valamelyik szomszédból környé­kezi a madarainkat, de tollakat nem talá­lok a közelben, és az elhagyott fészek is érintetlen. Később végleg megnyugszom: egy kora­reggelen elém szökken a mi rigónk, olyan testtartással iramodik felém, mintha gug­goló rajttal futóversenyre indulna. Nem Támogatók: BIOKOM Kft. Bázis-Art Generál Finish 987 Kft. Szigetvári Takarékszövetkezet Iparos Kisvendéglő Netmester Produkció www.netmester.hu fél, közelít bizalommal, megáll, rámnéz félrehajtott fejjel, komolyan. Itt vagyok. Megvagyok. Megvannak a többiek is: a pálya egyik közeli fenyő alatt növendék rigóval küsz­ködik, ránéz szigorúan, a szárnyait nyo­matékkal meg-megrebbenti, fejtartása pa­rancsoló. A rigógyerek - termetre akár az apja, csak kamaszosan esetlen - konokul és megátalkodottan áll. Az apa közelebb röp­pen, hozzáhajolva néz a szemébe. Tétova, kitérő tekintet a válasz. A felnőtt rigó látha­tóan tanácstalan, de nem adja fel, a csőrébe vesz valamit, talán aprócska tűlevél-köteg, jelképes ajándék, a makacs kölyöknek kí­nálja, nyújtja felé lekenyerező gesztussal, a tiéd, neked adom, és még mit meg nem tennék érted. Segítség érkezik, a tojó, a kamasz fölé röppen, az alsó, földet seprő ágacskára, és onnan bűvöli csemetéjét. Az csak áll duzzogva, a kínálás elől félrehú­zódva, ferde tartással. És ebből a startolásra teljesen alkalmatlan testhelyzetből várat­lan gyorsasággal eliramodik, és eltűnik a fenyőlombok között. Megesküdnék, hogy megvonta előbb a vállát pimaszul. A rigók egymásra néznek. A te kölyköd, ez van a tekintetükben. •k k k - Kimegyek rigónézőbe. Nem jössz? Hamarosan itt a rigó. A fürdővizét már előkészítettem. Irénhez szólok, aki valamelyik munká­jából éppen ki sem látszik - ez az állapot jellemzi többnyire, a ki sem látszás, csak a munkák váltakoznak körülötte egymás nyomába hágva aligha számíthatok lel­­kesültségére, ha akad is éppen valamicske ideje, nem valószínű, hogy azt egy fürdő­­ző rigó nézegetésével töltené el a legszí­vesebben. - Honnan veszed, hogy mindjárt jön? - kérdezi. -Tegnap is ilyenkor jött. Meg tegnapelőtt is. Órát lehetne hozzáigazítani. Ma is pontosan érkezik, és látható elége­dettséggel veszi tudomásul, hogy a fürdő­vize készen várja. Kétszáz literes fémhor­dóban gyűjtöm az öntözővizet, ezt töltöm fel naponta ilyenkorra színültig. A rigó ön­feledten veti magát a feszített víztükörre, a fejét mélyre meríti, és megcsavart nyakkal fröcsköli hátra a vízcseppeket, a szárnyai­val tapicskol, aprócska zuhatag fogja körül csobogva, néhány vízcsepp engem is elér. Nem zavarja, hogy nézem, mintha örülne, hogy nincs egyedül, lubickol és rám-rám­­néz közben, nemcsak tisztálkodik és hűti magát, hanem strandol, mutatványokat vé­gez, az indokoltnál nagyobbakat csap szár­nyával a vízre, produkálja magát, könnyű a képhez hozzáhallani a szokványos strand­zsivajt és gyermeklármát: „apu, nézd!”... Nálam a mobil, beszólok Irénnek.­­ Itt a rigó, ilyent még nem láttál. Kijön Irén is, és a futórózsa takarásából nézi a fürdőző madarat: szárnytollak le­gyezői nyílnak és összezárva lapátként a vízbe merülnek megint, rigófej nyomában mozgékony kígyócska tekereg, és a hátra­vetett csőr hegyéről vízcseppek állnak ösz­­sze füzérré, és elszabadulva szertegurulnak a fénylő tolltakarón, aztán a farktollak me­rülnek a vízbe, és gyöngyöket merítenek ezek is, és széjjelhányják minden irányba, fröccsen a víz, és porladva visszahull, és körbekeríti fénykoszorúval a hordó pere­mén hancúrozó madarat. K­a k­ncsemék vannak itt látogatóban, az asz­­szonyok odabent beszélgetnek, míg készül az ebéd, mi ketten kint vagyunk, és szé­­kestül-asztalostul éppen a meggyfa árnyé­kába húzódunk az irgalmatlan meleg elől menekülve. Rigó röppen a földre elénk, meggy­aszal­­ékot csipeget, a fa tetejéről úszott gyümölcs­múmiák pottyannak a fa közé, egy ilyenre veti magát a rigó, ránk ügyet sem vet, elmé­­lyülten, kedvvel lakmározik. Jár-kel a szék­lábak közt, megközelít bennünket bizalom­mal, elvan velünk, épp csak nem kapirgál, hallgatja szavaink dörmögő duruzsolását, felpillant néha, mintegy jelezvén, hogy fi­gyeli és érti beszédünket, félrehajtott fejjel néz ránk, és mintha bólintana is olykor. - Jöhettek ebédelni! Irén szólít minket, tudom, ilyenkor pat­tanni illenék, mert kihűlve már nem olyan. (Folytatás a 6. oldalon) Következő számunk 2009. március 13-án jelenik meg a Hetedhéthatárt az alapítástól támogató Szántó Dezső emlékére

Next