Heti Kelet, 2004 (3. évfolyam, 1-50. szám)
2004-10-28 / 42. szám
A kegyelet „buktatói” „ Nem ünnep a mai, hanem főhajtás a két mártír emléke előtt" - fogalmazott Varga Sándor, a Fidesz - MPSZ választókerületi elnöke az október 23-ai, békéscsabai kegyeletes megemlékezésen. Miközben mi, a feszesre szervezett, az utókor tisztességét kifejező rendezvény részesei - több mint százan - egy kicsit megalázottnak érezhettük magunkat. Arra is kellett vigyáznunk, hová lépünk, hová nézünk. A Kazinczy utcai volt laktanya előtti rész kátyúkkal teli, az egykori vesztőhely falán magyartalan szövegű, méretes táblák hirdetik az „új honfoglalókat”. Nem szeretnék rosszmájú lenni, de jó egy órával később Pap János csabai polgármester is bele-beleroccsant ezekbe a kátyúkba. Hogyan lehet az, hogy szövegben igen, tettben meg nem tisztelik a mártírok emlékét Békéscsabán? Miért van az, hogy a tizen milliárd forintos városi büdzséből nem telik arra a pár tízezerre, amelyből mostanra „mocsármentesíteni” lehetett volna a kegyhelyet? Vagy csak a szándék hiányzott? A megalázó miliő ellenére őszinte és illő koszorúzások voltak ezen a napon némi meglepetésekkel. Ugyanaz a Józsa Mihály színművész volt a Fidesz által szervezett megemlékezés szónoka, mint később a városi megemlékezés szóvivője. Ugyanazokat a hangfelvételeket sugározták, a Himnuszt és a Szózatot is beleértve. Lehessek őszinte: a rítus mindkét alkalommal ugyanaz volt. Hogy most melyik „ünnepi beszéd” tetszett jobban? Varga Sándor keresetlen, érzelmi indíttatású, alkalmasint sutás szavai, vagy Vámos József SZDSZ-es városi honatya taxatív, bár érzelmektől mentes beszéde? A résztvevőkre bízom a megítélést. Tegyem hozzá: Varga 15, Vámos 14 évről beszélt, amikor a III. (nem kevesek szerint IV.) Magyar Köztársaságról szólt... „A butaság a legnagyobb bűn!" - fogalmazott a jobboldali párt vezetője, akinek mondatára rímel Tollas Tibor költő idézett, „A holtak jogán kérdezz!" című versének summája is. Szégyellem magamat, hogy tudósítóként ilyen dolgokról kell szólnom. Szánalmas ez, s picinykét a városi közgyűlésben helyet foglaló ellenzéki képviselők tunyaságát is jelzi. Nehéz, s egyelőre ebben a megosztottságban már-már lehetetlen a 20 éves Mány Erzsébetre és a 29 éves Farkas Mihályra, hősiességükre gondolnunk. Akiket 1957. február 2-án, kora reggel ezen udvaron végeztek ki. A „népbíróság” gyakorlatilag egyetlen érdemi vádpontot sem tudott felhozni a két fiatal ellen. Akikre a kivégző osztag úgy lőtt, hogy őket dróttal, zsineggel egy-egy cölöphöz kötözték, mivel a korábbi megkínoztatásuk okán lábukon már nem tudtak megállni... „A halál 1957. február 2-án 6.10 órakor állt be" - olvasható a korabeli dokumentumokban. * * * Alkony után kezdődött a kegyeleti nap utolsó Stációja. Az egykori mozi melletti téren, Nagy Imre mellszobránál városi szervezésű ünnepséget tartottak - e sorok írója szerint a huszon évvel ezelőtti „szertartások” szerint. Megnyilatkozásait tekintve bár értékesen, de tartalmilag a régi hazugságokat szajkózva „irodalmi színpadozott” egy iskolai csoport... Nem kérésünkben megfogalmazódott a kérdés: hol van a szoborról felállítása óta le-lelopott szemüveg? Igen, erre sem telik a városi büdzséből. kic Csak az az egy szál gyertya... Rám bólintgat a házunk előtti nyírfa; ezekben az őszközepi napokban így köszönt és figyelmeztet reggelente is, meg estefelé is, mindennap. Figyelmeztet is, ahogyan szívem-lelkem szintén, hogy közelít a halottak napja. Amelyet persze felekezet szerint másképpen is neveznek. Úgy hiszem, egyremegy. Ami most is, ahogyan évtizedeken,századokon át fontos volt és lesz is bizonyára, az az emlékezés. Ma már ünnepnap, pirosbetűs; akinek halottai vannak (és kinek ne lennének?), azoknak mindig is az volt. Anyám halála előtt rendszeresen emlegette nekünk, két későn született gyerekének (tudják: háború, ’56...): „Pénzt soha ne vigyetek temetőbe! Ha szerettetek, néha-néha gondoljatok rám!” Tizenöt éve halt meg. Apám „csak” tíz esztendeje. Igen, naponta gondolunk rájuk. „Pénzt soha ne vigyetek..." - hát igen. De azért a sírt rendben, gaztalanul és biztonságban kell tartani. Az utókor felelőssége; ma már tudjuk, hogy nemcsak a leszármazottaké. Szívem facsarni, amikor látom a megannyi elhanyagolt, megdőlt fejfájú, sok-sok éve nem látogatott hantot. Valamit magunknak is meg lehet bocsátani ezen - korábban is lelkünk, hitünk, vagy éppen vallási felekezetünk okán mindig is létező - napon, hétvégén. Telelőre ki lehet gázolni, s ha a drága virágra már nem is telik, legalább egy szál gyertyára még talán. Ha arra se, akkor legalább jelképesen egyre. Ha telik az igazára, azt gyújtsuk meg szimbolikusait is; valamennyi elment felmenőnkre, rokonra, barátra, tanítóra, ismerősre emlékezve. Meg azokra is, akikre már csak mi gondolunk... Kálmán László 3