Heti Pesti Riport, 1993. január-június (2. évfolyam, 1-25. szám)

1993-03-12 / 10. szám

_ BELFÖLD________________________________s Portik Iván minden idők egyik legnagyobb magyar bigband-dobosa. Bejárta a világot Európá­tól Japánig, itthon pedig a híres Chappy zenekar­tól kezdve Fóthy Jánosig, Körmendi Vili barátjától a Zsoldos Imre vezette rá­­dió-tánczenekarig min­denkivel és mindenhol játszott. — Remélem, nem sér­tődsz meg, ha a „nagy öregek" közé sorollak. A szakma ismer és szeret. Most áprilisban leszel hat­vankét éves és már nyug­díjas vagy. Nem korai a visszavonulás ? — Ez nem sértés. Di­cséret. Szép volt, de most már jöjjenek a fiatalok. — Hogyan lettél dzsesszdobos? — Lehettem tizenöt­tizenhat éves, amikor a La Conga című amerikai revüfilmet láttam, a cso­dálatos Mickey Rooney­­val, akiről kevesen tud­ják, hogy a filmben dub­lőr nélkül, tehát saját ma­ga dobolt. Akkor dőlt el a sorsom. — Kinél kezdtél el ta­nulni? — A klasszikus zenét Jámbor Lajosnál, a könnyűzenét pedig az időközben kiváló festő­művésszé lett Ruttka Feri barátomnál. Ettől füg­getlenül van egy „becsü­letes”, vagy ha úgy tetszik, polgári szakmám is, hi­szen a közgazdasági egyetemen tanári diplomát sze­reztem. — Zenei tanulmányaid befejezése után rögtön beke­rültél az akkor még pezsgő könnyűzenei életbe? — Nem. Először tanítottam. Történetesen éppen abban az iskolában lettem dobtanár, ahol magam is ta­nultam. Ez az iskola lett később az Országos Szórakoz­tatózenei Központ. Itt dolgoztam 1960-tól tanárként harmincegy éven keresztül, az utolsó kilenc évben pe­dig tanár-igazgatóként. — Ennyi idő alatt nem kevés tanítványod lehetett. Nyilván jó pár mai sztár tanult a kezed alatt? — Hát utána kellene számolnom, de minimum öt­száz növendékem volt, köztük valóban több tehetsé­ges, jó kezű kölyök, akik sztárok lettek, s ma már ter­mészetesen felnőtt, családos emberek. Csak a teljesség igénye nélkül, hiszen lehetetlen mind felsorolni őket, megemlítem Kőszegi Imit, Pásztori Zoltánt az Illésből, vagy ki ne is­merné Solti Janikát az LGT-ből... Büszkén gondolok ezekre a tanít­ványaimra, akik nekem csak kölykök s a gyerme­keim maradnak, amíg élek. — A tanítás mellett jártad be a világot? — Huszonöt éves ko­romban kerültem be az ország talán legismer­tebb zenekarába, Orlay Jenő, azaz Chappy big bandjébe, majd követ­keztek a külföldi turnék. — Melyik út volt szá­modra a legemlékezete­sebb ? — Az akkori idők zené­szeinek, de talán a maiak­nak is álomnak tűnik egy távol-keleti utazás. Tör­tént, hogy egy komplett­ magyar cirkusz utazott ki Japánba három hónapos vendégszereplésre. Mivel a műsorkísérés külön mű­faj, és a cirkuszi produkció sikere nem kis mértékben a zenei kíséreten, azon be­lül is a karmesteren és a do­boson múlik, így Hámos Pál karmesterrel én is ki­utaztam. Óriási sikerünk volt. Érdekesség, hogy a mai japán császár, Akihi­­to, az akkoriban még tizen­éves fiúcska is végigtapsol­ta az egyik előadásunkat. — Húsz éven keresztül két nagy dobos uralta elvitathatatlanul a szakmát, Por­tik Iván és a nemrég elhunyt Kovács Gyula. Nem volt köztetek rivalizálás? — Á, dehogy! Két teljesen más műfajban dolgoz­tunk. Én a nagyzenekari dzsesszt műveltem, Gyuszi barátom pedig az úgynevezett combo-variációban lé­pett fel, ami kisegyüttest jelentett, maximum hét-nyolc fővel. Nagyon sokszor játszottunk egy színpadon, ő a Martini kvintettel, én meg Chappyvel. Sőt egy időben a nagyon népszerű dobpárbajt is Gyulával vívtuk. Saj­nos ő is elment, itthagyott, mint megannyi más nagy­szerű barát és kolléga. — Te, aki világéletedben nem tudnál meglenni mun­ka és emberek nélkül, hogy élsz most? — Békességben, nyugalomban feleségemmel. Szó­val : jól. Ha akarod, ezt le is dobolom. Pardon, kopo­gom. TISZAI FERENC

Next